XXIII. Fogságban Bankotsunál

Midayoi arra ébredt, hogy úgy érzi szét hasad a feje. Fájdalmasan nyitotta ki a szemeit. Egy barlang falát pillantotta meg. Rémülten ült fel, de egyből a fejéhez is kapott.

-          Au. Ez szörnyen fáj! – nyögte csukott szemmel ülve.

-          Fürödj meg és igyál sok vizet, akkor hamarabb elmúlik. – válaszolta neki valaki a barlang szája mellől.

-          Te meg ki a halál vagy? – ugrott fel a lány rémülten.

-          Hát majdnem talált, de a nevem Bankotsu.

-          Te nyomorult! – azzal a lány a kijárathoz ugrott, de még mielőtt valamit csinálni tudott volna, a kezeire egy vékony de erős kötél tekeredett.

-          Csak hogy ne tudd használni egyik erődet sem, habár szerintem itt nem is tudnád. – lökte vissza a zsoldos.

-          Kipróbálod? – kiabálta vissza Mido, az arcába hullott rengeteg haj alól.

A zsoldos nem válaszolt neki, csak egy flaskát nyomott a kezébe, majd kisétált a barlang elé. Mido bizalmatlanul szaglászta meg annak tartalmát, majd mivel tényleg rettentően szomjas volt mohón inni kezdett. Az idő már délutánra járt, a fél napot átaludta. Mikor végzett az ivással, ő is felkelt és a párkányra sétált.

Egy rettentő mély völgykatlannak a legalján álltak. Fönt a magasban sziklák és fenyőfák álltak. Közvetlen a barlang szája mellett és lépcsősen alácsobogó vízesés zuhogott. A víz egy sziklákkal és lágy homokkal borított partú tavat töltött fel, majd egy vékony vágaton folyt tovább a valószínűleg a hegy lába felé. A parton még vékony és sudár fácskák álltak, több helyen fű sarjadt és virágok nőttek. Valóban gyönyörű és vadregényes volt minden. A lány némán nézte a végig a tájat, majd megszólalt:

-          Meg kell hagyni, megválogatod a búvóhelyeid! De ez mind kevés lesz, ha… - a zsoldos közbe vágott.

-          Ha a nagy szellem érted jön? És szerinted, ha ide is talál, meglátja ezt mind? – kérdezte Bankotsu és az ég felé mutatott.

Mido felnézett és összehúzta szemeit. Ekkor meglátta azt, ami eddig elkerülte a figyelmét. Minden egy hatalmas akadály alatt volt. Kívülről semmit nem lehetett látni.

-          Szóval szerinted, megtalál? – kérdezte a férfi és elindult egy lépcsőn lefelé a völgybe.

-          Bizonyosan! És neked jobb lenne, ha akkor nem lennél itt! – sziszegte a lány és a zsoldos után, dobta a még mindig a kezében tartott tömlőt.

Persze egyáltalán nem találta el összekötött kezekkel, de dühkitörésnek tökéletesen megfelelt. Bankotsu megállt.

-          Az a démon eltűrte az ilyen dobálózó akciókat? – kérdezte.

-          Rohadj meg!

-          Hogy hívnak? – kérdezte majd tovább indult.

-          Semmi közöd hozzá!

-          Előbb utóbb beszélni fogsz, ha nem akarsz éhen halni!

-          Felejtsd el! – kiabált utána a lány és leült a sziklapárkányra.

Most érezte meg csak az evés említéséről, hogy valójában mennyire is éhes. De azért eltökélte hogy nem fog enni egy falatot sem. Nem tudta, vajon Sesshoumaru rátalál-e itt, de hogy addig is enyhítse korgó gyomrának akaratosságát, elhatározta meditálni fog. Nagyanyja gyakran csinálta és akkor volt, hogy egész napokon át nem evett egy falatot sem, még is erős friss és üde volt, amikor befejezte.  Igazából nem tudta hogy mit is kell tennie, csak leült törökülésben, kezeit imára kulcsolta amennyire tudta és erősen próbált emlékezni mit mondott neki nagyanyja erről az állapotról: „Meg kell találnod a lelki békéd. Az egyensúly. Ki kell ürítened az elméd, és megtisztítani azt minden gondolattól. Koncentrálás és kész!” – gondolta a lány és követte az utasításokat.

Mikor Bankotsu egy fél óra múlva visszatért ebben az állapotban találta a lányt. Az észre sem vette hogy a zsoldos visszaért. A férfi leheveredett egy közeli szikla mellé és némán figyelt Midot. Ahogy egyenesen és büszkén ül. Jól megnézte minden egyes kis részletét. Az arcot, a hosszú fekete hajszálakat, amit, a könnyed őszi szél ide-oda dobált. Aztán felkelt és kihozta alabárdját a barlangból.

Mido erre tért vissza ebbe a világba. Megérezte a sötét ékkőszilánkok erejét. Nem mozdult vagy nyitotta ki szemeit, csak gondolkodni kezdett. Megszületett a fejében a terv. Lelkében hívni kezdte a szilánkokat, de azok nem feleltek neki, ellentétben Kagevarából kihullott ékkő darabokkal. Mido rájött, talán az erős szennyezettség miatt nem éri el azokat. Aztán eszébe jutott egy tisztító ima szövege. Még soha sem ejtette ki a száján a szavait még is tisztán emlékezett a sorokra. Erősen koncentrált és magában mondani kezdte. Ám erre Bankotsu is felkapta a fejét, mert nem csak a bárdban, hanem az ő testében is voltak ékkőszilánkok. Azok tisztulni kezdtek, iszonyatos fájdalmakat okozva a zsoldosnak.

Mido nem figyelt az ordításra csak egyre erősebben hívta a szilánkokat. Maga előtt felidézte a Banryuut és koncentrált a benne lévő szilánkokra. Azok egyszerre kicsapódtak belőle, de eközben Bankotsu is térdre esett. Kétségbe esetten próbálta elérni a lányt, hogy kizökkentse ebből az állapotból. Az alabárdból a szilánkok Mido kezébe érkeztek, a lány úgy érezte, elönti őt az erő. Kinyitotta a szemeit és megszorította a szilánkokat. A kis eldugott katlant fedő akadály megremegett és feloszlott. Mido önelégülten a barlang kijárata felé vette az irányt amint kiért, megpróbálta még mindig összekötött kezeivel kihalászni a nyakában lévő medált. Mikor sikerült neki egyik kezében a vörös izzó kővel, másikban a vakító rózsaszín szilánkokkal megállt és koncentrált. Nem tudta mit csinál, csak jeleket akart küldeni.

Erre megszólalt egy hang, valahonnan mélyről a tudatalattijából: „Nem e világi erőket készülsz használni Midayoi! Képes leszel uralni őket, egyszerre az ékkőszilánkokat és az erőm zálogát, a Teklemirat követ? Ez képtelenség!” 

-          Nincs más választásom, ha nem akarok itt maradni! – suttogta a lány, és egy ismeretlen kitörni készülő erőt engedett szabadjára.

Pár mérfölddel arrébb Kagome felkapta a fejét:

-          Mi ez? Megtisztult ékkőszilánkok?

-          Hol? – pattant fel Inuyasha is.

-          A hegy belsejéből jönnek!

-          A fenébe, be kell jutnunk!

-          Várj, azt nézd! – mutatott a Hakureizan felé Kagome.

-          Mi a? – dadogta a hanyou.

A hegytől keletre, félúton a csúcs felé, hírtelen megremegett a táj. Aztán egy vörös szikrázó fénycsóva csapott az ég felé, benne olyan erős rózsaszín villanásokkal, hogy a hegy egész környékét bevilágította. Mindketten némán álltak és nézték a jelenséget.

- Ez csak? – kezdte Kagome.

- Teljesen biztos, hogy ő!

- Ez Mido?

Ám többet nem tudtak mondani, mert a hegy védőpajzsa megingott.

-          Kagome! Most be tudok jutni, megnézem, mi van Mirokuval és Sangoval! Várj meg itt Kirarára és Shippoura vigyázz!

-          De, Inuyasha! – kiáltotta ám a fiú már messze járt.

Bent a hegy belsejében Miroku felkapta a fejét:

-          Sango?

-          Igen?

-          Te nem érzed? Ez hihetetlen! – sápadt el a szerzetes.

-          Mi az?

-          Hihetetlen spirituális erő. Ez hatalmas!

-          Honnan jön? – gyorsított a szellemirtó lány.

-          A hegyen kívülről! – kocogott mellette Miroku.

-          Akkor csak 3 variáció lehet! – válaszolta a lány.

-          Igen, vagy Kagome vagy Kikyou vagy Midayoi.

-          Pontosan.

-          Várj! – torpant meg a szerzetes.

-          Miroku! Mi ez? – nézett a lábuk alatt remegő talajra a lány.

-          A hegy akadálya megszűnt! Gyerünk Sango, sietnünk kell!

Félúton Midayoiék rejteke felé, Sesshoumaru is felkapta a fejét. Az övében a Tenseiga mintha külön életre kelt volna. Remegni kezdett a tokjában és folyamatosan egy irányba húzta a démont. Aztán nem túl messze tőlük hírtelen az égbe csapott egy vörös fénycsóva, erős rózsaszín, villanásokkal kísérve. A kis csapat megállt. Sesshoumaru némán figyelte, ahogy a fény és övében a kard egyszerre remeg és dobog. Végül rájött. Midayoi próbálja meg értesíteni őt. De elképzelése sincsen mi ez a jelenség, amit a lány előidézett. Ahol a fénycsóva elérte az égboltot, vakító fehér és sárga fény keletkezett, ami egyre jobban nőt. A démon gyorsított, érezte, hogy megszűnik testén az akadály hatása. Nem tudta ez meddig fog tartani, ezért egyre jobban sietett. Rin és Jaken futva követték. Aztán egy vakító sárga robbanással elhalt a vörös fénycsóva. A robbanás megrázta az egész hegyet, és aki az égre nézett, láthatta, ahogy egy kapu, egy távoli és vakítóan fehér kapu becsukódik.

-          Nagyuram, ez lehetetlen! – hallatszott Jaken lihegő hangja hátulról – Midayoi megnyitotta a mennyek kapuját!

-          Én is láttam! – felelte a démon és még jobban belegyorsított.

Midayoi erősen koncentrált, érezte mindjárt valami olyant ér el, ami hatalmas és erős lesz. Nem tudta mit nyit ki a két erővel, csak azt akarta társai tudják, hol van. Fejében pörögtek a mondatok, amiket az a furcsa hang hozott a tudtára. Magában folyamatosan a nem e világit ismételgette és beugrott neki. Ha ez egy olyan erő, a Tenseigát eléri. Talán még a Tessaigát is, de Kagome és Kikyou bizonyosan megérzik. Talán még a szerzetes is. Csukott szemmel tartotta fenn, a fénycsóvát, nem tudván mi lesz a következménye.

Azonban nem tudott sokáig kitartani. Bankotsu minden erejét megfeszítve felállt, rogyadozva a lányhoz lépett, és a mit sem sejtő Mido kezéből kiütötte a köveket. Ennek következtében a hatás azonnal megszűnt, a fény eltűnt, az akadály kezdett visszatérni, minden visszaállt abba az állapotába, amiben pár perccel ezelőtt volt. Mido az ütés erejétől egyensúlyát vesztette és elesett. Mikor próbált felkelni, Bankotsu már előtte állt, kezében a lány nyakláncával, és az ékkőszilánkokkal.

-          Te utolsó kis szuka! – nézett a lányra a férfi, majd dühében teljes erejéből arcon ütötte.

Mido hangos puffanással terült el a földön. Érezte a szájában a vér sós izét, nehezen felült és kiköpte. Szikrázó szemekkel tápászkodott fel, tehetetlen és iszonyatosan dühös lett. Ő észre sem vette, de a teste az akaratán kívül változni kezdett. A zsoldos idegesen nézte, ahogy a lány alakja vibrál. Hol teljes vértezetben, démonként ült előtte, hol a szakadt és koszos halandó ként.

-          Még most is próbálkozol! – ordította a férfi és a keze ismét meglendült.

De még sem tette. Képtelen volt megütni újra a lányt. Belenézett a szemeibe és nem volt képes akár csak hozzá érni sem. Mély levegőt vett és próbált megnyugodni, aztán újra a dühös nőt nézte:

-          Nem azért hoztalak, ide hogy megölj! Még egy ilyen akció már az életedbe fog kerülni és akkor az a démon maximum a hulládat kapja vissza! Szép vagy és szórakozni akartam veled, de nem tudtam, hogy ilyen erőd van! Úgyhogy okosan! – dohogott a zsoldos, és visszatette az ékköveket a helyükre, a medált pedig eltette.

Aztán az egyik falba vájt üregből elővett egy nagy tálat. Az tele volt nagyon ínycsiklandó ételekkel. Bankotsu szó nélkül falatozni kezdett, és amikor már a felét elpusztította szólt csak oda a lánynak.

-          Egyél, ha akarsz, csak előbb mond meg a neved!

-          Midayoi – sóhajtott a lány, és próbált arra gondolni, hogy erre csak azért van szükség, hogy ne gyengüljön le, habár Sesshoumaru úgy is hamarosan érte jön.

-          Mesélj magadról! – utasította a férfi.

-          Ugyan minek? – válaszolt a lány kis idő múlva.

-          Mért szolgálod azt a démont?

-          Nem szolgálom.

-          Akkor mért vagy vele? – kérdezte két falat közt Bankotsu.

-          Közös célunk van.

-          Külön-külön is erősek vagytok, ha úgy veszzük, úgyhogy ezt kétlem.

-          Ha ilyen jól tudod, mért kérdezed?

-          Amúgy sem állna össze egy démon egy halandóval, csak ennyi miatt.

-          Ha te mondod. – fintorgott Mido de azért tovább evett.

-          Volt veletek egy kis lány? A lányod? – kérdezte a zsoldos.

-          Honnan nézzük.

-          Mond érthetőbben.

-          Nem én szültem, de én fogom nevelni.

-          Az a démon sem a rokona, akkor mért van veletek.

-          Sesshoumaru védence, én pedig mellettük vagyok, és vigyázok Rinre.

-          Rinnek hívják. Aranyos név.

-          Ja. – nyögte a lány flegmán.

-          Szóval a kölyök miatt vagy velük.

-          És ha igen?

-          Nekem úgy tűnt, hogy te és az a démon…

-          Mi?

-          Hogy ti köztetek más is van. Tudod, amikor oda értünk a faluhoz…

-          Semmi közöd hozzá.

-          Szóval igen? – kérdezte egyre hevesebben a férfi.

-          Nem tartozik rád!

-          De igen, mivel úgy gondoltam az asszonyommá teszlek. Megtetszettél nekem Midayoi!

-          Álmodozz csak! – válaszolta Mido ledöbbenve.

-          Látom, előbb meg kell ölnöm azt a te Sesshoumarudat! Akkor majd kénytelen leszel elfogadni uradnak.

-          Bolond vagy te! – kelt ki magából a lány. - Soha nem leszel olyan erős te halott, hogy akár egy karcolást ejtsél Sesshoumarun, és ha még mindez meg is történne vagy én, ölnélek meg saját kezemmel, vagy meghalnék de, soha nem lennék a tiéd!

-          Ugyan már, azt nem mond, hogy szerelmes vagy egy démonba!

-          És azt mondom igen? Bármit teszel a szívem örökké az övé lesz!

-          Arra nekem nincs is szükségem! – mosolygott kajánul a férfi.

-          Undorító vagy! – ordította a lány és kifutott a naplemente fényeiben a barlangból.

Rohant, ahogy a lába bírta, el messze ettől az embertől. Aztán elért a kis tó partjáig, ott a tóparton rohant tovább. Aztán mikor kezdett kifogyni a szuszból megállt. Felnézett az égre, de a napsugarak a katlan aljáig már nem értek el, csak a hegyet sütötték.

-          Sesshoumaru! Sesshoumaru hol vagy?!? – kiabált a lány a messzeségbe, és nem is sejtette, hogy az említette nagyon is forró nyomon halad feléje.