XXXV. A kis tolvaj

Midayoi erős ordításra ébredt. Egyszerre pattantak fel a szemei Sesshoumaruval, ám még meglepődni sem volt idejük. Az ajtó helyén hírtelen sok-sok ember jelent meg. Világosságot tartva kezükben, amiről később kiderült, hogy fáklyák. Legelöl, a szerzetesek vezetője. A férfi arca vörös vagy már inkább lila volt a dühtől, verejtékezett és veszetten ordított, amit a közben kiadott artikulálatlan hangoktól érthetetlenné vált. Szemei alatt sötét táskák feküdtek, látszott hogy egész éjjel álmatlanul gyalogolhatott. A fény lassan ingadozva világított be a rendetlen, zsúfolt helyiségbe, aztán lassan kibontakozott a két testet halvány sziluettje a feltört szoba padlóján, egy pillanatig mindenkinek torkára forrt a szó.

Mindannyian tisztában voltak vele hogy egy démont fognak megpillantani, de fel sem merült képzeletükben hogy ilyen helyzetben. Arra számítottak, hogy a szoba lakójának szétmarcangolt testét, a vérben fürdőszobát és egy vadállathoz hasonló lényt látnak majd és a halál förtelmes bűze csapja meg orrukat. Ehelyett a látvány, ami a szemük elé tárult merőben más volt. Két halandó forma ember feküdt a földön valami anyagok és ruhák között, sejthetően mezítelen testel. A férfi karjaiban tartotta nőt. A szobában rendetlenség uralkodott ugyan, de közel sem olyan mintha dulakodtak volna. Mindenhol izzadsággal és az aktus testnedveivel volt terhes a fülledt levegő.

Sesshoumaru felült, Midayoi rémülten bújt a férfi háta mögé. Reszketve húzta magasra magán a prémet, és még azt sem tudta eldönteni, hogy ez most egy rémálom, vagy a szín tiszta valóság. Egy lány vékony sírása törte meg a csendet:

-          Midayoi úrnő, sajnálom… - zokogott az ajtó maradványai mellett Ayuni.

-          Átkozott szellem azt hitted átverhetsz, kicsalogathatsz minket! Szóval ez volt a célod! – ordította veszetten a vörös arcú pap.

Aztán a beálló csendben katonák és a meglepett Sesshoumaru és Mido csak némán farkas szemet néztek.

- Te nő, nem szégyenled magad! Gazdád házában egy démonnal hálsz? – kérdezte dühödten a szerzetes. – Undorító szuka vagy, az életet sem érdemled, meg amit mi visszaadtunk neked! Öljétek meg őket!

- Ne! – sikoltott eszelősen Ayuni az ajtóból.

A lándzsák elrepültek szelték a levegőt, ám egyik sem ért célba. Mindenki lélegzete elállt a szobában. Egy vörös védőpajzsba ütköztek, ami a két célszemélyt takarta el. Nyilván való volt, hogy ki generálja a pajzsot, ahogy a lány kinyújtott kifeszített tenyerére bámultak. A szerzetesnek és a katonáknak meglepődni sem volt idejük, amikor is a démon alakja felderengett, világítani kezdett és elvakította őket. Mire újra ki tudták nyitni a szemüket Sesshoumarut látták, teljes vértezetben állt előttük, a szellempáncéloknak hála. Éppen a Toukijint fűzte az övébe.

Eközben Mido is villámgyorsan magára kapta a köntösét, mivel a prém is már a démon vállán pihent.

-          Takarodjatok! – sziszegte a szellem, és halkan morogni kezdett.

-          Sesshoumaru, kérlek, nem bántsd őket! – kapta el a férfi karját Mido.

-          Sesshoumaru? – kérdezett vissza meglepetten a pap – Eleget hallottam rólad átkozott démon! Falukat romboltál le, gyermekeket, asszonyokat öltél, és ez még mind nem elég? Mért nem válogatsz a saját fajtádból!

-          Ha hallottál rólam, akkor tudhatnád, hogy most vége az életednek! – válaszolta Sessh, hangja jegesen csengett a beálló rémületben.

-          Ezekből következően azt hittem megveted az embereket. Úgy néz ki tévedtem. Vagy csak bizonyos céljaidra kellenek? De mindegy, lőjetek! – intett a szerzetes és újabb harcosok jelentek meg, kifeszített íjakkal.

A vesszők elindultak feléjük, de még mielőtt elérték volna őket, Sesshoumaru ujjából kicsapott az energia ostor és darabokra törte azokat. De ennyi nem volt elég. A meglepett emberek felé csapott, akik jobbára darabokban kizuhantak az udvarra. 

- Sesshoumaru! Könyörgöm, ne tedd! – sikoltott Mido és a szellem elélépett, majd erősen átölelte. – Fejezzétek ezt be!

Néma csend maradt a szavai után. Aztán a démonra nézett, majd halkan megszólalt:

-          Kérlek, menj el! Ezt majd én elintézem!

-          De Midayoi?

-          Tudok magamra vigyázni, hiszen ismersz! – mosolygott a lány. – Amint tudok, megyek! Megtalállak!

-          Ha így akarod! – vont vállat a szellem, és körbenézett.

Aztán mintha senki nem lenne ott lehajolt és megcsókolta a lányt. Nem is volt benne biztos, hogy csupán az együtt eltöltött éjszakát akarta búcsúztatni a látványosan hosszú és forró csókkal, minden bizonnyal szerepet játszott gondolatai közt az is, hogy még jobban megalázza a szenteskedő papot. A szerzetes hápogva, fuldokolva nézte a jelenetet miközben bőszen keresett valamit egyik zsebében. Ám eközben Sesshoumaru alakja felragyogott és szellemgömbé vált. Ebben a pillanatban a pap elhajította a szent pergament a démon felé, ám az nyugodtan kirepült a szobából. Midayoi könnyedén elütötte a tisztító tekercset, ami az érintésétől kék porrá vált.

-          Ez lehetetlen! Fogjátok el! – kiáltott a pap.

-          Nem hinném. – vont vállat a lány és felragyogott a védőpajzs.

-          Ki vagy te? – kérdezte a szerzetes.

-          Egy papnő.

-          Szóval ezért nem hatnak a tisztító tekercsek a testedre. De ha papnő vagy, mért voltál egy démonnal?

-          Mert ő a… - a lány kereste a megfelelő indokot - a férjem.

-          Hogyan? – zúdult fel a tömeg.

A lány zavartalanul a zokogó Ayunihoz sétált, átölelte és bevezette a szobába.

- Akartok még valamit? – kérdezte.

- Majd Itshiri-sama lerendezi veled ezt a gyalázatot! Addig is két ember álljon őrséget! – adta ki az utasítást a szerzetes.

- És rakják vissza az ajtót! Meg a sebesülteket is vigyétek el – fordult el a lány nyugodtan.

- Őket maximum már csak a temetőbe visszük. – szólt vissza az egyik rémült katona.

Mido lehajtotta fejét, és szemmel láthatóan megrázkódott. Vég ül is Sesshoumaru önvédelemből tette gondolta.

Aztán, miután minden a helyére került, Mido felpiszkálta a tüzet és rendet rakott a szobában. Majd sóhajtva leült a még mindig remegő Ayuni mellé.

-          Semmi baj! – ölelte át a lány vállát.

-          De most miattam lebuktál. Konchju jól őrködött, én nem!

-          Mondom semmi baj! Nyugodj meg.

-          De igen, mert meg fognak ölni! Mert, mert az éjszaka… - dadogta a lány.

-          Egy démonnal voltam. És aztán?

-          Hogy érted ezt Úrnőm. Ez szörnyű bűn!

-          A te szemedben is? – kérdezte keserűen Mido.

-          Nem, nem úgy értem. De megszégyenítnek majd!

-          Nem félek én attól! Itt még senki sem tudja, mire vagyok képes.

A lány lassan megnyugodott. Aztán Mido megkérte, hozzon neki valami egyszerű és szerény öltözetet, Ayuni bólintott és elment. Aztán mikor visszatért Mido felöltözött és kilépett az ajtón.

- Állj! – szegezte az egyik férfi a lándzsáját a nő nyakához.

- Finomabban nem megy? – kérdezte a lány és eltolta magától a fegyvert.

- Nem mehetsz ki a szobádból, te szuka!

- Egy mononoke asszonya, undorító! – adtak hangot a véleményüknek a katonák, az egyik kiköpött a földre.

Mido egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy előtörő haragját elnyomja, majd színpadiasan elmosolyodott. Aztán nyugodt és kecses mozdulattal felemelte a kezét, úgy hogy tenyere a katonák felé mutasson. Azok már csak azt érezték, hogy méterekkel arrébb a földön fekszenek.

-          A következő szó után nem leszek ilyen finom! – mosolygott a lány, és elindult nyomában a megdöbbent Ayunival.

Úgy gondolta megkeresi Itshiri nagyurat, és maga számol be neki a történtekről. Megköszöni a szállást és az ápolást majd útnak indul. Ha megpróbálják feltartani, akkor egyszerűen megszökik.

Alig érte el a főudvart, embergyülekezetre lett figyelmes. Egy kis alak a fagyos földön fetrengett, és katonák ordítottak vele. Sőt néha bele is rúgtak. Mido nem látta rendesen mi történik, ezért előrébb tolakodott a bámészkodók és a katonák között. Aztán amikor végre meglátta a csöppnyi áldozatot meg fagyott az ereiben a vér.

-          Kis tolvaj! Lopni akartál! – emelte fel a 8 éves kislányt az egyik férfi a hajánál fogva.

A lány teste lila volt a véraláfutásoktól, egyik szemét már nem tudta kinyitni úgy bedagadt, orra tövében alvadt vér feketéllett. Jobbidőket látott narancsos kockás kimoncskájából rongyok maradtak. Kis testét horzsolások fedték, láthatóan már semmilyen ereje sem maradt. Tüdeje olyan hangosan sípolt a levegő vételnél hogy a bámészkodók is hallani vélték.

 Mido felismerte a kis lányt, Rin volt az. Olyan harag lett úrrá a testén, amit még soha sem érzett. És bekövetkezett, amit még Sesshoumaru mondott neki valamikor nagyon régen: „Magadtól átváltozol, ha a dühöd eluralkodik a lelkeden vagy, vagy életveszélybe kerülsz.” Mido lendületesen leakasztotta az íját a hátáról egy vesszőt illesztett a húrra és már el is lőtte azt. A tisztító nyíl utat nyitott a tömegben, anélkül hogy az emberekben nagyobb kárt okozott volna, majd annak a katonának a karjában állt meg aki Rint emelte fel a földről.

Néma csend lett és mindenki a démonnőt nézte.

-          Takarodjatok tőle! –ordította a lány.

Senki nem mozdult ezért, Mido utat szétlökte a körülötte bámészkodókat, a tömegben könnyedén elsöpörte az embereket és a kislány mellé lépett. Gyöngéden felemelte az ájult kis testet, Rin erre tért magához.

-          Mido. – suttogta majd sírva fakadt. Sós könnyei feloldották az arcára tapadt mocskot és vért.

-          Átkozottak! – ordította a lány, miközben egyik kezével szorosan magához ölelte a gyereket.

Az íjat visszaakasztotta a tegez mellé, majd körben érzett:

-          Jöjjön ide, aki hozzá nyúlt! – sziszegte. – Most legyen férfi és jöjjön ide, különben – úgy akarta folytatni, hogy mindenkit széttépek, végül még sem tudta kimondani.

Eközben katonák érkeztek futólépésben, élükön Itshiri-samával és csak meglepetten bámulták a jelenetet:

-          Jöjjön ide az, aki bántani merte Rint! –ordította tovább a démonnő.

Újabb néma hallgatás lett a válasz. Mido érezte a dühe, uralja a testét, de nem ált szándékában gátat szabni haragjának. Fél kézbe fogta a remegő, megtört kis testet és a legközelebb álló húrom katonához lépett. Nem is vesztegette arra az idejét, hogy valami látványos bosszút álljon, egyszerűen ököllel csapta őket szájba, de olyan erővel, hogy hallani lehetett az álkapcsok törésének hangos roppanását.

-          Gyáva férgek! Addig gyertek, amíg nem Sesshoumaru keres benneteket! – kiabálta ismét dühtől lángoló szemekkel. 

-          Az a lány lopott a raktárakból! Mi közöd hozzá, mononoke asszonya! – lépett elő a reggeli incidenst kezdő pap.

Csak a nő hangját hallotta eddig, és amikor meglátta a nőt még a szava is elakadt. Sűrűn pislogva nézett a hanyou felé.

- Szóval korcs vagy. Milyen érdekes… - szögezte le fél hangosan.

-          Ez a gyerek, ember, és éhes volt! Erre ti, a tökéletes lények agyonveritek! A démonokat mondjátok kegyetlennek! Egyáltalán hogy mertetek hozzá nyúlni ahhoz, akit még annál is jobban szeretek mintha a saját lányom lenne! – kelt ki magából teljesen a nő, szinte nem is tudva mit beszél, hátranyúlt fél kezével egyik kardjáért és a bámészkodók közé csapott, mire az előtörő sárga örvények eldöntötték az első sorokat.

-          Lőjetek! – kiáltott a katonákra a szerzetes bosszúszomjas gondolataiból ébredve.

-          Csak ha meg akartok halni! – válaszolt a lány és miközben elrakta hatalmas erejű kardját, az ő ujjából is előcsúszott a sárga fonál és eltörte vagy visszaütötte a nyilakat.

Ám az egyik szerencsétlen módon a tömegben bámészkodó kisfiú vállába fúródott. A lány ereiben megfagyott a vér, ahogy az elfehéredett kis arcot nézte.

-          Szuper! – nyögte zaklatottan, majd lehunyta a szemét és visszaváltozott emberré. A tömeg egy emberként felhördült. – Csak így tovább! Magának annyi esze sincsen, mint egy sült bolondnak! – nézett a szerzetesre, miközben megindult a sebesült kisfiú felé.

Az emberek rémülten hátrált, de a lány nem foglalkozott velük. Megállt a gyerek előtt, és letette mellé, a már nem sírdogáló Rint.

- Sajnálom! Nem akartalak bántani! Segítek! – fogta a meg a kisgyerek kezét, és kihúzta belőle a vesszőt.

Szegény az erős fájdalomtól hangosan felzokogott. Aztán Mido szomorú mosollyal az arcán a sebesült kis karra tette a kezét, ami fehér fénnyel világítani kezdett. Ismét mindenki rémülten felhördült, aztán a lány levette a kezét és a seb eltűnt. Mindenki egyszerre kezdett suttogni. Mido aztán megsimogatta a gyermek kócos fejét.

Lehajolt Rin ért, és imádkozva magához ölelte. Ahol a két test összeért fehér gyógyító fény keletkezett, majd szétáradt a gyermek minden porcikáján. A sebek behegedtek, a zúzódások semmivé váltak, a csontok összeforrtak. De a fájdalmas emlékeket nem tudta semmi meggyógyítani, talán csak az idő. A lányka elaludt a gyógyítás közben, Mido a karjában Rinnel indult vissza.

Senki nem állta az útját, csak suttogva beszéltek róla a háta mögött. Mikor a némán szemlélő Itshiri-sama mellé ért lassított és megállt. Fájdalommal barna szemeiben az úrra nézett és halkan, gyűlölettel a hangjában megszólította:

-          Szánlak, amiért ilyen nép felett kell uralkodnod, és még jobban, amiért hagyod magad irányíttatni bolond vén papok által. – azzal tovább indult.

Elérte a félénken bámészkodó Ayunit és a lánnyal együtt visszaindult a szobájába. Az ajtó előtt álló örök meg sem pisszentek, amikor a két nő belépett. Mido fát dobott a tűzre, Rint leültette, majd ő is leült, hogy a kinti hideg után felmelegedjen. Ayuni csak némán állt és nézte őket, amikor is Midayoi válla hírtelen megremegett és sírva a térdére hajtotta a fejét. Rin tért először magához és a lányhoz bújt, majd szorosan átölelte.

-          Mért sírsz Mido? – kérdezte.

-          Úgy sajnálom Rin! Minden az én hibám! – nyöszörgött a lány, de közben könnyei patakokban folytak lefelé.

-          Ugyan úrnőm! Miről beszélsz? – térdelt melléjük a tanonc lány is.

-          Mért kellett ebbe a világba jönnöm! Mindenkinek csak gondot okozok!

-          De Mido! Én szeretlek! És Jaken meg Aun is! Sesshoumaru-samáról nem is beszélve! – vigasztalta a kislány.

-          De csak szenvedéssel kerülök szembe! A démonok irtják az embereket, akik egymással háborúznak. Kikyou-neechan halott, és majdnem meghaltam. Inuyasha és Sesshoumaru folyton ölik egymást! Az, az átkozott Naraku él és virul, én meg még csak meg sem tudtam sebezni! Az a nyomorult ékkő már majdnem teljes annál a korcsnál! Mért engem választottál Midoriko! – zokogta a lány.

-          Mert talán te vagy a legerősebb nő, akit ismerek. – jött a válasz az ajtóból.

Mido rémülten pillantott arra könnyes szemeivel. Az ajtóban Itshiri-sama állt.

-          Azért jött hogy megbüntessen? Vagy hogy elítéljen? – kérdezte a lány, miközben villámgyorsan összeszedte magát.