Eközben a hatalmas szellemkutya vágtatva szelte át az eget.

-          Jól döntöttél Sesshoumaru-sama! – szólalt meg a bundába kapaszkodó bolha.

-          Mintha lett volna választásom! – válaszolta a kutya lihegve, piros nyelvét éles fogai között lógatta.

-          Mintha apádat látnám! Ő is így rohant 100 éve, hogy megmentse Izayoit. 

-          Miyoga, fogd be, mert ledoblak! – morogta a kutya, majd lelassított egy kiemelkedő sziklapárkányon, amiről tökéletesen rálátott a palotára.

-          Igen is Nagyuram! – válaszolta a bolha miközben piciny batyuját a hátára kötötte. – De nem tagadhatod le örökké, hogy apád fia vagy!

-          Gamjun, Miyoga! – válaszolta a hófehér kutyaszellem. (gamjun, a hang, amit Miyoga repülés közben kiad)

A szellem kutya pár percig némán tanulmányozta mi a helyzet odalent. Látta a palotába szorult embereket, sőt érezte köztük Jakent és Aunt is. Aztán végignézett a több ezer emberen. Megrázta nagy fejét, miközben arra gondolt, mennyivel könnyebb lenne minden a Tetsusaigával az oldalán. Aztán úgy érezte, mintha Mido könyörgő hívását sodorná felé a szél.

A hatalmas démonkutya felvonyított a hegyen, olyan hangosan hogy odalent az emberek beleremegtek. De a legjobban 3 szív dobbant meg ettől a hangtól. Sesshoumaru leugrott a hegyről, be az erdőbe. Aztán már csak por és hófelhő maradt utána. 

Midayoi mikor meghallotta a távoli vonyítást, úgy érezte új életre kel. Felmászott a falra és az éjszakai sötétségben próbálta meglátni az érkező segítséget. A fal egy másik szakaszáról meglepett kiáltások hallatszottak:

-          Azt nézzétek!

-          Mi az ott!

-          Emberek, ez betört az ellenségeink közé!

Mido ahogy csak bírt futásnak ered, hogy megpillantsa, vajon miről beszélnek az emberek. Szíve őrülten dobogott, de nem a kis testmozgástól. Aztán, amikor elért nagy kaput, gondolkodás nélkül nekifeszült és kitárta. A nagy fa ajtókat jobb esetben 5 férfi szokta mozgatni, de a démonnőnek nem jelentett kihívást. Mikor elegendő helyet csinált, ahhoz hogy vékony alakja kiférjen, kicsusszant az ajtószárnyak között, és lefelé bámult. De csak erre volt képes, újra megmozdulni már nem.

Odalent, az ellenség táborában, valami hatalmas pusztítást végzett. Mido vékonyra húzta szemit, hogy tekintetét a felszálló füstön, poron és hópelyheken át tudja fúrni. Aztán megpillantotta. Egy óriási hófehér kutya taposta Asano csapatait. Hatalmas mancsaival 10-20 embert csap el, átgyalogol a sátrakon, pofájából ömlik mérgező nyála, ami ahogy a földre ér, mindent eléget. A felszálló gőzben emberek fulladoznak. Midayoi szíve mégis talált egy csekélyke örömöt a látványban. Kétségtelen volt, a hatalmas szellemkutya csak Sesshoumaru lehet.

De ekkor váratlanul Asano csapatai elkezdtek előre nyomulni. Mintha a hatalmas démon nem is bajtársaikat irtaná, gondolkodás nélkül rohamra indultak, és a városba özönlöttek. Aztán már minden érthető volt. A semmiből hatalmas gerendák és hordók kerültek elő, amiket a betört városkapu helyére torlaszoltak. Aztán, mint akik jól végezték dolgukat elindultak a lejtőn felfelé, hogy megostromolják a palotát. A lány értetlenkedve nézte, vajon mit várhatnak attól a nagy rakás ócskaságtól, hiszen Sessh egyszerűen át tudja lépni a városfalat. Némán figyelte a feléje közeledő katonákat, és minden zsigere azon volt, hogy megfejtse, mire készül Asano. A katonák már vészesen közel jártak a lányhoz, aki távolról hallotta, hogy Harano a kapuból kiabál neki, majd becsukatja az ajtókat. Aztán Midayoi a távolba meredt, ahol a fehér kutya bizalmatlanul közeledett a kapu felé, szemmel láthatóan neki sem tetszett valami. Közben az élen haladó Asano kiadta a parancsot a támadásra. Mido mozdulatlanul állt, majd a szél szembe kezdett vele fújni. És akkor megérezte, friss puskapor szagát. 

-          Ne! – kiáltott akkorát amekkora a torkán kifért, hiszen rájött mi a terv.

Mint a pusztákon átsöprő szél, kapott a lány kardjai után, és elemi erővel kezdett küzdeni, azért hogy leérjen a domb aljában, de közben kitartóan ordított:

-          Sesshoumaru! Menny onnan! Csapda!- de sajnos hangját elnyelte a csatazaj.

Ám mintha a szellem kutya még is érzékelt volna valamit, fejét felszegte, és a palota felé nézett. Vörös szemei összeszűkültek, majd a tömegben megpillantotta a kétségbeesetten küzdő Midayoit. Igaz társai a falakról kitartóan lőtték nyilaikat, de a lánynak esélye sem volt hosszú távon. Az óriás kutya döntött, pár lépést hátrált, majd felkészült rá, hogy elrúgja magát a talajtól, és könnyedén átugorjon a kapu felett.

Eközben Midayoi elé, érdekes ellenfél került. Asano nagyúr volt az. A lány egyáltalán nem figyelt a harcra, csak a szeretett Sesshoumarut akarta figyelni, de a férfi megakadályozta ebben. Könnyed mozdulattal kiütötte az egyik kardot a lány kezéből, ami pörögve elszállt a levegőben. Mido csak egy pillanatra nézett a szamurájra, felhúzta védőpajzsát, és a levegőbe lendülő démont figyelte. Szinte halotta, ahogy a kapuban egy szikra pattan, és lassítva látta a jelenetet. Mintha mindenki hírtelen azt figyelte volna, ami a városfalnál történik, a csatázók mind ugyanabba az irányba néztek. Aztán egy pillanat múlva hatalmas villanáslátszott, majd fülsértő robbanás rázta meg a hegyeket. Az anyaföld beleremegett, és a városban házak dőltek össze a sárga tűzzel és füsttel járó robbanás következtében.

-          Neee! – sikított a lány és térdei megrogytak.

A füst egyre jobban terjeszkedett, lassan a támadók utolsó sorait is elnyelte a kísérteties sárga és piros ködszerű anyag. A lány arcán két hatalmas könnycsepp gördült végig, kezéből erőtlenül kiesett a kard.

- Csak nem ő segített volna rajtatok? – kérdezte Asano gúnyosan, és a magasba emelte kardját, hogy lecsapjon vele a térdre rogyott lányra.

Mido meg sem mozdult, a pajzsot sem húzta fel. Csak a halál tűnt megváltásnak számára. Elvégre egy ilyen robbanást képtelenség túlélni. Még ha valaki olyan erős is, mint Sesshoumaru. De nem akart csukott szemmel meghalni, habár nem is állhatta a hadvezér tekintetét. Szemeit a messzeségbe, a kavargó füstbe szegezte. A robbanás után néma csend maradt, a támadók és a védők egyaránt abba hagyták a csatát. A lány arcán újabb könnycseppek indultak útnak, majd a szép barna szemek kikerekedtek.

Mintha valami alakot öltött volna a gomolygó, sárga füstben. Az alak mellett ismeretlen vékony kéken világító csík. Asano követte a lány pillantását, mire a katonák is arra tekintettek. A sűrű füstből egy alak vált ki. Jobbjában kék pengéjével ragyogott egy kard. Az alak lassan és nyugodtan közeledett, egészen a füst széléig. Ott megállt, dühtől szikrázó sárga szemeivel végig nézett a tömegen. Az emberek rémülten hördültek fel, ahogy a hideg borostyán szemekkel találkozott tekintetük. Aztán az események villámként gyorsultak fel.

A szellem alakja mintha elfolyt volna, ahogy futásnak eredt. A kard megvillan a kezében, visszacsúszik övébe, majd egy másikat kap elő. A hideg penge acélos fénye megcsillan a tűz fényében, a már sorok közt száguldó démon egyet jobbra, majd balra csap vele. Kék villámok szántják fel a földet, és katonák rogynak össze mindkét oldalon. A démon két kézzel markolja meg a Toukijint, és jobb oldalt maga mellett tartja miközben töretlenül halad előre.

- Megállítani! – ordít fel Mido mellett a hadvezér, és tekintetét a lányra szegezi.

Midayoiba mintha újra lobban volna az élet lángja, egyik lábát felhúzza, fél térdelő pózba, majd két kezét mosolyogva szét tárja. A két kard magától mozdul meg és már a lány kezében is teremnek. 

-          Legközelebb jobban nézd meg ki ellen mész hadba! – mosolygott a lány, majd egy laza mozdulattal jobb kezébe fogott kardjának markolatával oldalról fejbe vágta a szamurájt, aki mint egy zsák dőlt el a porban.

Eközben 4 sornyi íjász fordult szembe a közeledő démonnal. Gondolkodás nélkül lőtték nyilaikat az ellenfelük felé. Ám a vesszők lassúnak bizonyultak, a szellem nyomaira pottyantak csak le. Sesshoumaru kezében megvillant a kard és lila vékony fénycsóvák csaptak ki az acélból. A következő pillanatban a démon már a lány mellett állt. Sessh fél kézzel felkapta a lányt, felugrott, majd könnyedén az udvaron ért földet. Mindenki őket nézte a palotában.

-          Idióta! – törte meg a csendet a démon. Hangja ágyú zengés ként hatott.

-          De Sesshoumaru… - Mido csak hápogni tudott.

-          Itt van Aun, azonnal el kellett volna hagynotok ezt a helyet! De nem, te itt maradsz, majdnem kinyíratod magad, sőt engem is! És ami a legrosszabb halandókat kell megmentenem! – kelt ki magából a szellem.

Nem emelte fel a hangját, nem kiabált, de szavai majd meg fagytak a levegőben. Az emberek rémülten nézték őket, még a csatáról is megfeledkeztek.

-          Sesshoumaru… - suttogta a lány megdöbbenten.

-          Menj vissza a szobádba, és maradj Rinnel.

-          És te? – kérdezte félénken a lány.

-          Pár perc múlva utánatok megyek és indulunk! – azzal a démon sarkon fodult.

-          De mi lesz az emberekkel? – rémült meg a lány, ahogy eszébe jutott Konchju és Ayuni.

-          Nem az én dolgom!

-          Én addig nem megyek fel! Ők ápoltak több mint egy hónapig! Nem hagyom őket cserben!

-          Megtiltom, hogy harcolj! – azzal a szellem átlendült a magas falon.

Mido csak állt és nézte Sesshoumaru hűlt helyét, miközben azon gondolkodott mivel hozhatta ki ennyire a sodrából a démont. Aztán kintről rémült ordítások hallatszottak, és menekülő lábak dobogása. Mindenki kifelé bámult, ezért, a lány is felfutott a falra.

Odakint Sessh gyalogolt át a sorokon. Csak ment egyenesen előre, közben ide-oda nézelődött, mintha valamit keresne. A katonák megpróbáltak először rátámadni, de aztán belátták reménytelen megközelíteni a szellemet, aki csak nyugodtan csapkodott körbe és körbe energia ostorával. Aztán megtalálta, amit keresett. Odasétált és lábával odébb rúgta a földön fekvő alakot. Az mocorogni kezdett, majd felkelt. Asano nagyúr volt az.

-          Ez meg mit akar? – kérdezte félhangosan a lány.

A háta mögül ismerős hangokat hallott, és amikor arra fordult megpillantotta a feléjük közeledő Rint, akit Jaken követ, a két kis lényt pedig rémülten üldözte Ayuni és Konchju. Jaken rekedtes óbégatását értette meg legelőször a lány:

- Sesshoumaru nagyúr! Nagyuram merre vagy?

- Tényleg itt van Jaken-sama? – kérdezte Rin és lihegve megállt.

- Maradjatok, ahol vagytok! – kiabálta a lány.

- Úrnőm sajnáljuk! – kapta el a kis szökevényeket Ayuni.

- Engedjetek, Sesshoumaru nagyúrhoz kell mennem!

- Rin maradj ott! – kiabálta idegesen Mido miközben fél szemével a kinti eseményeket figyelt.

Asano kardot rántott a szellem ellen, aki közben a feléjük közeledő embereket tartotta távol az energia ostorral.

-          Takarodj el, és akkor talán megkímélem az életeteket, amiért megpróbáltatok megölni!

-          Ne álmodj szellem! Ez a palota hajnalra a miénk lesz! – válaszolta a szamuráj, miközben kardját erősen megmarkolta.

-          Utoljára figyelmeztetlek, tűnj el innen, vagy meghalsz! – szólt ismét a jeges higgadt hang.

-          Támadás! – válaszolta Asano, mire az őket körbeálló katonák megindultak.

Sesshoumaru arra sem nézve, csak a katonák felé intett, nyitott tenyérrel, mire méreg száll a levegőbe. Mido úgy érezte hányni fog, ha ezt tovább nézi. A méreg csontig marta a bőrt és a húst az emberek tagjairól, miközben ők eszeveszett ordítással átadták testüket a halál enyészetének. A lány szédülni kezdett, de nem tudta elfordítani a fejét. Hallotta társai rémült suttogását maga mellől, de nem értette a szavakat.

-          Démon, nem győzhetsz, túlerőben vagyunk! – szólalt meg a szamuráj.

-          Nem győzni akarok, csak, azt hogy takarodjatok ezekről, a földekről, és soha többé ne gyertek vissza!

-          Nem tehetjük! – válaszolt a férfi és csapásra emelte kardját.

Sesshoumaru felemelte jobb kezét, 3 ujján a karmok sárgás zöld fénnyel kezdtek világítani, majd kipattintotta az energia ostort, ami szilánkokra törte Asano kardját. De ennyi nem volt elég a szellemnek. Kecsesen megpördült a tengelye körül, miközben az energia ostor körbe tarolta a frissen érkezett katonákat. Azok élettelenül, véres darabokban hullottak le a földre. A démon megállt és Asanora nézett.

-          Az utolsó esély hogy élve elmenjetek!

-          Soha! – hörgött a katona és tőrt rántott.

-          Neked semmit nem jelent az embereid élete? – kérdezte szánalmat tükröző hangsúllyal Sessh, és a rémült, maradék hadseregre nézett.

-          Átkozott yokai! - ordította Asano és a szellem ellen indult.

Sesshoumaru meg sem mozdult, mikor a szamuráj elérte elkapta annak tőrt szorongató jobbját, mire az fájdalmasan felordított. Tisztán kivehető volt a kísérteties zöld csillogás, ami a démon kézfejét körbe öleli. Ez a fény nem jelenthetett mást, mint hogy Sessh ismét mérget használ. Mikor a szamuráj jobb csuklója hangos roppanással letörött, a démon elengedte a férfit, aki a földre rogyott.

-          Menjetek haza! – nézett a megrettent katonákra a szellem és visszaindult a palotába.

Midayoi leszédelgett a falról, és még mindig émelygő gyomrát szorította, miközben falfehér arccal próbált nagy levegőket venni. Homlokán izzadság cseppek folytak le. Távolról hallotta, ahogy odakint a katonák távozni készülnek, és hogy Harano kinyitatja a kapukat. A nyíló kapu között a lány homályosan megpillantotta a közeledő szellemet. Sesshoumaru alakja mintha világított volna a sötét holdtalan éjszakában. A démon ezüst hajába a viharos, hópelyheket szállító északi szél bele-belekapott. Mido hányingere kezdett csillapodni. Tisztán látta hogy a szellem ruháján, páncélzatán vagy kezein egy csepp vér sincsen. Pedig pár perce mészárolt le egy hadseregnyi embert.

A lány görnyedten megállt a sarokra tárt ajtóban, és homályos tekintetével követte a közeledő szellem lépteit. Ám a démon mögött a félkezű, halálra szánt Asano, egy ép kardot kapott fel baljába, majd némán rohanni kezdett a démon után. Sesshoumaru már majdnem a kapuban ált, amikor Asano bukdácsolva utolérte. Az események felgyorsultak: A démon lehunyja szép szemit, mintha semmit nem észlelne a mögötte zajló dolgokból. Mido meglepetten nyitja néma szavakra ajakit, de a meglepetéstől nem jut szóhoz. Sessh lustán és lassan maga elé emeli jobbját, még mindig csukott szemmel. Asano szinte már csak pár lépésre van tőle, amikor a szellem 5 ujja sárgás fénnyel megvillant, így fenséges világítást adnak a nemes arcnak. Mido oldalra döntött fejjel, némán mozgó ajkakkal figyelte mi következik ez után. Szemei egy pillanatra elidőztek a démon arcán, a bordó szemhéjakon, a 4 szabályos méregcsíkon, a lila félholdon, a lehunyt szépillákon, a szabályos, vékony íves szemöldökön. Nem tudott semmi kegyetlenséget vagy gonoszságot észrevenni a nemes vonások között. Aztán a szikrázó sárga szemek felpattantak, a démon kezéből kicsapott a sárga fény, ami az energia ostor előpattanását szokta jelezni. Sessh180°-os fordulatot tett balra, ujjait búcsúzóul megropogtatta a levegőben, és a támadó férfi előtt a levegőbe csapott. Ahol a mérges, sárgás-zölden égő karmok a levegőbe hasítottak, 5 sárga csík jelent meg. Mindenki meglepetten nézte a jelentet, aztán a fénycsíkok, mintha a szél fújná el őket, felragyogtak a meglepett szamuráj felé szálltak és széttépték azt.

Sesshoumaru nem nézte végig saját művét, hátat fordított és tovább indult. Az emberek a kapuban pisszeni, sem tudtak, csak Midayoi tántorodott meg. A szellem megállt mellette, miközben a lány verejtékező, döbbent arcát figyelte egy pillanatig. A döbbent, kikerekedett gesztenyebarna szemek a földet bámulták.

-          Most már láttad a valódi énem egy töredékét… - szólalt meg a szellem és büszke tarásával tovább lépkedett. 

Az udvaron örömteli kiáltások söpörtek végig.

-          Sesshoumaru nagyúr! – kiáltotta boldogan Rin és a férfihoz szaladt, majd megállt előtte.

-          Nagyuram! – visította Jaken is és ő is ura felé rohant.

Aun kedvesen morgott párat, mikor meglátta gazdáját. A démon mosolyogva simította végig a kis Rin kócos fejét, ahogy az hozzá futott. Aztán a zöld démonocskára nézett.

-          Jaken, még számolunk! – váltott fagyosra Sessh nézése.

-          Bocsáss meg nagyuram, én Jaken megpróbáltam helyre hozni hibámat… - dadogta a rémült szolga ura elé borulva.

-          Ne bántsd Sesshoumaru-sama kérlek Jaken-samát! Ő nem tehet róla, aludt, amikor elindultam ételt keresni, mert már nagyon éhes voltam! – suttogta, a kis lánya rémült Jaken védelmére kelve.

A szellem már nem válaszolt, megfordult és ismét a kapu felé indult. Mido még ugyan ott állt ahol az előbb. Sessh mellé lépett.

- Jól vagy? – kérdezte.

Mido csak haloványan biccentett egyet, erre a szellem szó nélkül felkapta. Midayoi fáradt szemeit Sesshre emelte, aki közben indulni készült. Alakja felragyogott és már készült elrepülni, amikor egy hang megállította.