XXXVIII. Búcsú az Itshiri palotától (16)

-          Sesshoumaru nagyúr! – hallatszott Itshiri Harano hangja.

A szellem, újra alakot öltött, lerakta a lányt és visszafordult.

- Nagyuram! Tudom, hogy nem értünk tetted, de szeretném megköszönni, hogy megmentettél minket! És Midayoi-samának is szeretném megköszönni a segítségét, és alázatosan elnézést szeretnék kérni, az őt ért sérelmekért! Szeretném meghálálni a segítségeteket, ha lehetséges lenne valahogy! – hajtott fejet Itshiri-sama.

Sesshoumaru nem válaszolt, csak némán nézte az embert. Aztán Midayoi hangja törte meg a csendet. Közelebb lépett a férfihez, és mosolyogva megfogta annak kezét.

-          Nem tartozol semmivel! Én köszönöm az ápolást! De látod Sesshoumaru indulni, akar, úgyhogy búcsúzom! És sok mindent tanultam tőled Harano! – nézett a sötétkék szemekbe a lány.

-          Örülök, hogy megismerhettelek Midayoi! – mosolyodott el a férfi is – De had tegyek értetek valamit! Kérlek! A hó nagyon neki kezdett és így az éjszaka közepén ne induljatok el a hegyekben. Ha Sesshoumaru nagyúrnak nem is jelentene gondot a hideg és a hó, de gondoljon a kis lányra és rád! Szeretném, ha a vendégeim maradnátok ezen az éjszakán még! – kérlelte őket Itshiri-sama.

-          Sessh? – nézett könyörgőn a lány a démonra, mivel neki sem volt kedve a szakadó hóban odakint éjszakázni, és szó mi szó, rettentő fáradt volt.

-          Rin, álmos vagy? – nézett a szellem a mellettük várakozó kislányra.

-          Annyira nem Sesshoumaru nagyúr! – válaszolta, miközben egy hatalmas és monumentális ásítást akart elnyomni.

-          Akkor, ahogy akarjátok. – fordított hátat a szellem és a kapun kifelé bámult a sötétben.

A lányok elmosolyodtak, majd visszaindultak Harano kísértében Midayoi szobája felé. Sesshoumaru halkan lépkedett a sor végén. Aunt az istállóba vezették, hogy ő se fázzon. Ayuni és Konchju boldogan segédkeztek mindenben. Az oldalajtót megnyitották így két szobásra bővült Mido lakosztálya. A másik szobában is begyújtottak, és Harano parancsára a lányok ételt hoztak be. Aztán az ajtóban hírtelen nem várt látogatók jelentek meg.

Sesshoumaru ugyan háttal állt a nyitott papír ajtónak, de úgy érezte a hideg, futkározik a hátán. Halkan morogni kezdett, amire Mido figyelt fel először. Az ajtóban a főpap állt szerzetesei körében.

- Harano-san te meggyalázod apád emlékét! – szólalt meg a szerzetesek vezetője, amikor már mindenki őket nézte.

Rin Mido mögé próbált hátrálni, de a nő észrevette a kis lány riadalmát, és immár emberi külsejében felemelte és magához ölelte. Jaken sem érezte szemmel láthatóan jól magát, és ura mögé somfordált. Miután senki sem válaszolt a pap folytatta.

-          Apád házában, embereket gyilkoló démonokat látsz vendégül! Ilyen gyalázatot! 

-          Inkább az a gyalázat, ahogy te viselkedsz uram! Összes embereddel halott lennél, ha ők nem segítenek rajtunk! – válaszolta ingerülten Harano.

-          Hát akkor vedd tudomásul, én hagyom el e házat, és nem térek vissza! Boldogulj magad, Buddha útmutatása nélkül! – fordított hátat a szerzetes és elindult kifelé.

Még azon az éjjelen összecsomagolt összes tanítványával és elhagyták az Itshiri palotát.

-          Azt hiszem nem vesztettem sokat! – sóhajtott Harano, majd ő is az ajtó felé lépett. – Ha még van valami kívánságotok, Ayuni és Konchju teljesíti. Most engedelmetekkel, még sok dolgom van! – hajolt meg Itshiri-sama és ő is kilépett az ajtón.

A lányok időközben meghozták az ételt, Mido csak szó nélkül enni kezdett. Aztán amikor végzett a fáradtan ácsorgó két tanoncra nézett.

- Mindjárt mehettek aludni! – mosolygott ős is fáradtan – Csak szeretnék megfürödni. Rettentően mocskos vagyok! – nézett végig magán a lány.

- Rendben Mido! – válaszolta Konchju.

Pár perc múlva behozták a fa dézsát, amiben már előzőleg egyszer fürdött a lány, majd a tűz fölé egy nagy kondért akasztottak. Aztán két-három féle fürdő olajat, és lepedőket hoztak, meg tiszta ruhákat. Végül meghajoltak és ők is nyugovóra tértek.

Rin hatalmasat ásított egy nagy ruha halom tetején. Jaken már nagyban húzta a lóbőrt a második szobában. Sesshoumaru a falnak támaszkodva csukott szemmel ült. Mido a kislányhoz lépett és felkapta.

-          Gyere Rin baba! Most megfürdesz, hogy szép tiszta legyél! – nevetett a kis lányra.

-          De Mido, már nagyon késő van! – ásított nagyot Rin.

-          Nem baj, szép tiszta ruhát kapsz, egy kis langyos vizecske nem árt meg! – azzal lehámozta a kislány szakadt rongyait, és bele ültette a kádba, ahova előzőleg hideg és forró vizet is öntött.

Elhúzta a paravánt, ami így elválasztotta a szobát két részre, feltűrte saját ruhájának ujjait és mosni kezdte a gyermeket. Rin prüszkölve tűrte a mosdatást, majd a végén a törölközést. Aztán Mido ágyba parancsolta a csöppséget, akinek nem kellet kétszer mondani. A melegen ropogó tűz fényében a benti szobában, Jaken ütemes hortyogására hamar álomba merült, immár jóval éjfél után.

Mido jó éjt puszit nyomott Rin homlokára, majd elhúzta a szoba ajtaját, úgy hogy csak egy kicsiny rés maradjon. Aztán újra meleg vizet hordott a dézsába, majd mielőtt belépett a paraván mögé, kezében egy mécsessel az egyhelyben ülő szellemre nézett. Sesshoumaru némán figyelte minden mozdulatát. Mido halványan a démonra mosolygott, majd eltűnt a paraván mögött.

A mécsest a földre állította, majd ledobálta rongyokká szakadt ruháit és beleült a finom meleg vízbe. Az olajokból a vízbe csöpögtetett, és a hajára is. Hangos vízcsobogás mellett mosta meg koszos, poros és vére hosszú barna tincseit, ledörzsölte arcáról és kezeiről a sok mocskot. Aztán amikor már megfelelően tisztának találta magát hátradőlt és a plafonon táncoló gyertyafényt nézte. Érezte, egyre jobban elálmosodik, úgyhogy úgy gondolta hamarosan kiszáll a vízből.

- Sesshoumaru? – szólt ki halkan.

- Hüm?

- Kérlek, rakj a tűzre! – szólt ki a lány, majd újra hátra dőlt és lehunyta a szemeit.

Némán gondolataiba merült, és észre sem vette, hogy közben elbóbiskol. Mikor felébredt, a víz már csak langyos volt. De még is úgy érezte nem erre ébredt fel. A démon mellette állt, kicsit talán nyúzottan, prém, páncél és fegyverek nélkül, talán ő is aludt eddig, de azért rosszallóan megrázta a fejét.

-          Elaludtam. – ásított nagyot a lány.

-          Észre vettem.

-          Akarsz fürdeni?

-          Nem különösebben.

-          Értem. Ide adnád a törölközőt? – mutatott a ruha halomra Mido.

Sessh némán lehajolt és felvette. Ám meglepődött, hogy a lány már előtte áll, teljesen meztelenül és vizesen, amikor felpillantott. Némán néztek egymás szemébe. Aztán a démon törte meg a csendet.

-          Megrémített igaz? – kérdezte, de nem adta át a lánynak a törölközőt.

-          Mire gondolsz? – kérdezte Mido, miközben hajából csavart egy jó adag vizet vissza a kádba.

-          Amit ma láttál.

-          Csak egy kicsit… - hazudta a lány.

-          Szóval? – lépett közelebb Sesshoumaru.

-          Mi szóval?

-          Mit érzel most, hogy láttál egy részletet abból a Sesshoumaruból amelyik, kegyetlen…

-          Én nem láttalak kegyetlennek…

A szellem felhúzta szemöldökeit.

- Én nem láttalak kegyetlennek! – ismételte meg Midayoi.

- De hát…

- Én csak azt láttam, hogy emberi életek árán mentettél meg emberi életeket.

- De iszonyodtál, éreztem…

- Hát nem volt valami szép látvány.

- Pedig hozzám, hozzám tartoznak, az ilyen nem túl szép látványok!

- Ugyan már! – lépett közelebb a nő és a démon szép ezüsthajszálait a hegyes fül mögé tűrte – Amikor múlt éjjel azt mondtam, hogy szeretlek, az úgy vonatkozott rád, amilyen vagy. Démon vagy, ezen nem változtathatok, de nem is akarok… 

- Ennek örülök! – húzta magához a lányt a férfi, miközben a törölköző vissza hullott a földre. 

- Én is! – súgta a lány, miközben fejét a szellem mellkasára hajtotta.

Némán álltak még egy darabig, egymás karjaiban. Aztán Mido bontakozott ki az ölelésből.

-          Én azt hiszem vissza, ülök még egy kicsit. Rettentően fáj minden porcikám. És a melegvíz ellazít. – dünnyögte, miközben a vödörből újabb adag, gőzölgő vizet öntött a dézsába.

-          Te érzed! – válaszolta a szellem, miközben kimonóját nézte, amiből csöpögött a víz.

-          Akár meg is fürödhetnél már! – pillantotta a kád felé a lány.

-          Úgy érted veled? – kérdezett vissza a férfi.

-          Mintha újdonság lenne! – sóhajtott Mido tetetett szomorúsággal a hangjában, de közbe magára csavart egy törölközőt. – Mindjárt jövök, csak benézek Rinékhez. Meg megint ki akar aludni a tűz! – azzal kilépett a paraván mögül.

Halkan beosont a másik szobába, betakargatta az alvó kislányt, majd mind két helységben rakott a parázsló tűzre. „Lassan hajnalodni fog.” – gondolta és visszalépett a papír paraván mögé.

Sesshoumaru már a vízben ült. Ruhái a kád mellett feküdtek, amit a lány felemelt és gondosan a tűzhöz vitt. Aztán visszament. A démon lehunyt szemmel ült a gőzölgő vízben. Mido lecsúsztatta magáról a törölközőt, ami finoman siklott végig a nő bőrén. Erre a kicsiny neszre nyitotta csak ki a szemeit a szellem. Mido belelépett a vízbe, háttal a férfinak, leguggolt, majd leült és kényelmesen hátra dőlt.

-          Mondtam hogy jó! – suttogta miközben a szellem vállára, hajtotta a fejét.

-          Az! – jött a tömör válasz, a férfi karjait a lány derekára fonta.

Sokáig csak némán ültek, élvezték a másik közelségét és a kellemes fürdőzést. Aztán Sessh szólalt meg sok idő múlva.

-          Tudod, ma féltem… Megint…

-          Te? – kérdezte Mido döbbenten, miközben oldalra hajtotta a fejét, hogy lássa a démon arcát.

-          Igen.

-          De hát, mitől? Én azt hittem te soha…

-          Már igen. Féltem, hogy megint nem tudlak megvédeni!

-          Te most magadat vádolod, azért ami a Hakureizannál történt? – döbbent meg a lány.

-          Sajnos, elég sok közöm van hozzá. Ha nem hagyom, hogy egyedül indulj el!

-          Ugyan Sesshoumaru, ne beszélj bolondságokat! Hiszen neked köszönhetem hogy élek! A saját véredből adtál! Ezerszer megmenttettél már! És azt a csodálatos múlt éjjelt is tőled kaptam… - pirult bele a mondatba Mido.

A szellem arcán egy mosoly futott át, talán az elmúlt éjszaka emléke miatt, és simogatni kezdte a lány karját.

- Akkor este, azt mondtam, hogy szeretlek, és azt hiszem ez soha nem fog megváltozni! – ölelte át a nőt.

- Én lennék a legboldogabb tőle! – fúrta Mido az arcát a szellem nyakához.

Aztán Sesshoumaru is kicsit oldalra dőlt, így már egymás szemébe néztek. Pár pillanatig nézték egy mást, majd lassan megcsókolta a nőt. Óvatosan, keresgélve. A lány viszonozta az apró csókokat. Hiába is akart, nem tudott ellen állni neki. Szorosan ölelték egymást, miközben a fehér habok között szenvedélyesen csókolózni kezdtek. Aztán már megint nem tudtak megállj parancsolni ösztöneiknek. A démon kiemelte a lány a kádból és az ágyhoz vitte. Midayoi csak csendesen hagyta, hogy a férfi lefektesse, majd némán engedte, hogy fölé feküdjön. Felhúzta térdeit, és újra átélték mindketten a tegnap esti gyönyöröket. A lány csak halkan, mert levegőket venni, nehogy a másik szobában békésen alvó Rint és Jakent fel ébresszék, ám a férfi csókjai, simogatása és ölelése mellett, alig bírt feltörő vágyaival. Hosszan és elnyújtva élvezték ki a szeretkezés minden pillanatát, és még a gyönyör beteljesedése után sem akarták elengedi egymást.

Aztán az elmúlt nap fáradalmai után, álomba merültek egymás karjai között. Utolsó éjszakájukon az Itshiri palotában.

Késő délelőtt ébredtek csak fel, a nap már majdnem delelőjén járt. Sesshoumaru ébredt először. Olyan érzés kerítette hatalmába, mintha hiány érzete lenne. A mellette békésen ébredező nőre nézett, majd a levegőbe szagolt. Aztán rájött, a közelben nem érzi Jaken vagy Rin jelenlétét. Mido eközben lassan kinyitotta pici és álmos szemeit és megpillantotta maga mellett a démont.

-          Jó reggelt! – suttogta.

-          Inkább delet Mido! – válaszolta a szellem és magához húzta a nőt.

-          Hé, na! –nyöszörgött a lány és pislogva támaszkodott fel könyökeire. 

-          Csak nem nyűgös vagy? – nyújtózkodott nagyot a szellem, úgy hogy még a csontjai is ropogtak.

-          Nem nyűgös csak fáradt! – nyöszörögte Mido fájdalmasan.

-          Ugyan mitől? A tegnap esti kis testmozgástól vagy talán… - kérdezte vigyorogva Sesshoumaru, ám nem tudta befejezni, mert hírtelen minden karnyújtásnyira lévő kisebb tárgy felé kezdett repülni és potyogni.

Midayoi ásítozva kikászálódott az ágyból, hanyagul magára csavart egy lepedőszerű valamit és próbálta behatárolni vajon hol látta utoljára a ruháit. Ám a következő pillanatban elhúzódott az ajtó, és Ayuni meg Konchju lépett be rajta vidáman mosolyogva jó reggelt kívánások közben. Aztán ott is maradtak ahova érkeztek. Tágra meredt szemekkel bámulták a szoba közepén, kócosan egy szál lepedőbe álldogáló Midayoit, a helységben uralkodó hatalmas kuplerájt és káoszt, a kitárt másik szoba ajtaját, az eldőlt paravánt, majd szinte egyszerre pillantottak az ágyban meglepetten ülő (legjobb esetben is csak) fél meztelen démonra. Sesshoumaru csak értetlenül pislogott sárga szemeivel a két lányra. Mido rémülten húzta el a száját:

-          Könyörgöm, ugye nem fogtok sikítani! – motyogta félhangosan.

Aztán velőtrázó sikoly rázta meg a házat, és a két lány próbált minél gyorsabban távozni, miközben szavaikból olyas fajta, motyogásokat lehetett kivenni, hogy: Erre utalt az a zöld kis démon, hogy ne menjünk be! Elnézést! Meg nem akartunk megzavarni semmit sem! Aztán az ajtóban belefutottak, a frissen és kipihenten érkező Rinbe, ám amint észrevették a kislányt rémülten kapta fel Konchju és Ayuni befogta Rin szemét.

-          Hé, lányok, ez most milyen játék? Én csak szólni akartam, hogy Sesshoumaru nagyúr és Mido még alszik! – kalimpált kis kezeivel a meglepett Rin.

-          Rin-chan ez nem neked való látvány lenne! –azzal a kislánnyal együtt eltűntek az ajtón és behúzták azt.

A szobában még percekig néma csend uralkodott, majd a démon szólalt meg először.

- Au. - nyögte a sikoltozásra vissza térve. 

- Bocsi, Sessh! Azt hiszem, öltözzünk fel, mielőtt még Harano is ránk ront, a fél seregével, a nagy visítozás miatt.

- Jól indul ez a nap! – válaszolta Sesshoumaru morcosan, majd egyszerűen magához hívta szellem vértjeit és mire a ragyogás elült és ő újra testet öltött, immár talpig ruhában. – Indulhatunk? – kérdezte.

- Nagyon vicces vagy ma! – húzta össze magán a lepedőt durcásan a lány és csattogva a ledöntött paraván mögé lépkedett, majd öltözködni kezdett.

Aztán meg rászánta magát a rendrakásra. Éppen az ajtónak háttal, a ruhákat és takarókat hajtogatta, mikor ismét kinyílt az ajtó.

-          Nem tudom ki vagy, de nem merj sikítani! – fordult meg.

-          Mido, én nem szoktam sikítani! – hallatszott Rin vékony hangja.

-          Te vagy az Rin baba! Bocsi, csak nyűgösen indult ez a nap! – sóhajtott a lány.

-          Pedig Jaken is elmondta nekik, hogy még ne menjenek be. De ők azt hajtogatták, hogy az előbb már hallották a hangotokat. – csevegett a kis lány.

-          Értem. Te már régóta fent vagy? – kérdezte meg Mido kínlódva.

-          Már lassan 3 órája. De ti még aludtatok. Úgyhogy kijöttem, felöltöztem, és Jaken-samával elmentem hó csatázni! De ő most megsértődött, mert Aun nekem segített! – vont vállat édesen Rin.