XXXX. Különös karácsony   

Mido és Rin, a téli szünet kezdődése után pár nappal Kagoménál teáztak, a lány meleg és otthonos szobájában. Némán iszogatták a gőzölgő italt, és csak Midayoi hosszas és mély sóhajtásai törték meg a csendet.

-          Mond már ki! – szólt rá barátnőjére Kagome.

-          Tessék?

-          Merre jársz Mido? Habár ez buta kérdés volt, az arcodra van írva…

-          Micsoda?

-          Mido, akkorákat sóhajtasz, mint az elefánt az állatkertben! – válaszolt Rin.

-          Csak elgondolkodtam. Késik.

-          Mi késik? – értetlenkedtek a lányok.

-          Hát ő. – sóhajtott újabbat Mido.

-          Mido, melyik ”ő”-re gondolsz? – húzta össze a szemeit Kagome.

-          Hát Sesshoumaru. Azt mondta egy-két hét. És már mindjárt karácsony lesz.

-          Biztos valami közbejött neki! Vagy feltartja valami!

-          Hát pont ez az! Féltem! – sóhajtott ismét hatalmast Mido.

-          Figyelj, szerintem Sesshoumaru nagyurat nem kell félteni! – rázta meg barna fürtjeit Rin értetlenül.

-          Nem úgy féltem. Tudom, hogy nincsen semmi baja, azt érezném. Hanem hiányzik, és félek, hogy nem fog jönni!

-          Ugyan Mido, hogy mondhatsz ilyent? Sesshoumaru nagyúr, soha nem hagyna magunkra minket ok nélkül! – tette le az üres csészét Rin.

-          Csatlakozom. Te képzelődsz! – bólogatott Kagome is.

-          De még is itt a karácsony, már csak pár nap és… - dünnyögte Mido, majd rémülten pattant fel – Te jó ég! És még senkinek sem vettem ajándékot!

-          Van benne valami! – válaszolta Kagome, majd karon ragadta a lányt – Akkor, nincs más hátra, gyerünk shoppingolni!

-          Mit csináltok? – állt fel Rin is a lányokhoz.

-          Karácsonyi ajándék vásár! A legnagyobb szórakozás! – vigyorgott boldogan Kagome.

A lányok lementek, kabátot húztak és elbúcsúztak Kagome édesanyjától. Aztán sapkát, sálat kötöttek magukra és a szálingózó hóesésben elindultak a 4 órai csúcsforgalomban bevásárolni. Boltról boltra futkostak, és mindent, ami megtetszett nekik megvásároltak. Így, aztán amikor elbúcsúztak a metró állomásnál, Rin és Mido hatalmas szatyrokkal és táskákkal megrakottan indultak haza. Út közben meg-megálltak, egymást hógolyóval megdobálni, de azért haza értek sikeresen.

A következő 2 nap azzal telt, hogy becsomagolják az ajándékokat, feldíszítsék a házat, fenyőfát szerezzenek, és ki takarítsanak. Minden a takarítással kezdődött, amihez persze a lányoknak nem nagyon fűlött a foga, de aztán jó csapat munka eredménye ként, másnap estére ragyogott az egész ház. Midayoi és Rin csak egész álló nap törölgettek, és bútorokat tisztítottak. Midayoi édesanyja ablakot pucolt, akinek segítségére volt Mido kis húga. A nagymama porszívózott, és a lányokat irányította. Az egész napos házimunka után Mido és Rin úgy dőltek le aludni, mint akit fejbe vertek, és álmmentesen, mélyen szundították át az egész éjszakát.

Másnap, Rin Mido mamájával bevásárolni ment, az ünnepi ebédhez és vacsorához, a finom süteményekhez alapanyagért, és friss pulykáért. Midayoi pedig édesanyjával és húgával a házat díszítették, kirakták a karácsonyi díszeket, koszorúkat, gyertyákat, képeket, égőkkel rakták körbe a ház homlokzatát, és az udvaron álló fenyőfát. Estére már díszkivilágításnak örvendett az egész ház. Már csak a szobába kellett fenyőfát szerezniük. Ám Mido nagyanyja bevallása szerint fél Tokiót bejárták, de már minden fenyőfa elfogyott. Mido szomorúan üldögélt a kanapén, miközben a család tv-t nézett, és azon gondolkozott, honnan szerezhetne karácsonyfát. Aztán eszébe jutott.

Kiment az előszobába, cipőt és kabátot húzott, és kilépett a fagyos csöndes estébe. A hó ropogott a lába alatt, amíg elsétált a feldíszített fenyőfa felé. Ott csendesen megállt, és a fényes kis égőket nézte. Aztán hírtelen valami furcsa érzés kerítette hatalmába.

A hideg futkosott a gerincén, és olyan lényt érzett meg, aminek semmi helye nem lenne ebben a világban. A lány gyomra összerándult. Igen, biztos volt benne, démoni aurát érzett, méghozzá a szentély felől. Aztán az érzés lassan halványodott és elmúlt. Mido nem tudta mit tegyen. Induljon el és nézze meg egyedül? De addig a családja tényleg védtelen lesz, és mi van, ha a démon rájuk támad. De hogyan jutott át, és mi vagy ki az? – töprengett a lány, ám egy valamiben biztos volt, ez nem Sesshoumaru. Aztán döntött. Gyors léptekkel, belépett a házba, majd minden szó nélkül kinyomta a tv-t.

-          Idefigyeljetek! Azt hiszem baj van! Zárjátok rá, az ajtót, csukjátok be az ablakokat, és ne gyertek ki, bármit hallatok is! – hadarta.

-          Miről beszélsz Mido? – kérdezte édes anyja meglepetten.

-          Nem akarlak megrémíteni titeket, de az érzékeim még nem csaptak be, valami, ami démoni energiákat birtokol jár odakint! – azzal elindult, vissza ki a sötétbe.

Igazából, ahogy kiért a sötétségbe, a fagyos téli ég alá félni kezdett. De aztán elhessegette magától ezt a gondolatot, és elindult a gyümölcsfák között. Ám amint megroppant mögötte a hó, vagy egy faág reccsent egyből összerándult a gyomra.

-          Fene vigyen el Midayoi! Igen elpuhultál! – korholta magát, majd alakot váltott.

Furcsa érzés volt, 3 hét után újra érezni az éles szagokat, hallani, ahogy a madarak fázósan összebújnak az ágak tövében, és látni a sötétségben. De még is csak kényelmesebb volt így. Halkan tudott járni a havon, lábának lenyomata is alig látszott, de ő látta az előtte elhaladó nyomokat. Egy macska és pár madárka járhatott erre. Aztán elért a szentélyig. Hiába koncentrál nem érzett semmit sem. Majd elhúzta az ajtót. Odabent sötét volt, csak a tükör villant meg fényesen az oltáron. Mido oda lépett és bele nézett. Az történt, amit várt. A saját tükörképe elhomályosult, majd egy fekete teremt látott meg. Aztán egy résnyi világosság és valami besurran, majd narancssárga fény borította el a termet. Így már tisztán ki tudta venni, hogy ez a szentélyben játszódik le az esemény. Majd megint minden elsötétül, de két zölden égő szem bele néz a tükörbe, aztán az átjáró fénye fellobban, ahogy átmegy rajta a lény.

-          Szóval már nincs itt! De tudja a titkomat! – sóhajtott a lány és az átjáró felé nézett – Meg kell találnom! – azzal ő is átlépett.

Odaát a szél az arcába csapta a havat amint kiért. És megérezte, ugyan azt a szagot, ami a szentélyben volt. Mint egy macska szaga. Mido fejében megfordult a gondolat, hogy a párduc törzs akarna bosszút állni, de aztán elvetette. Világosan kivehető nyomok voltak előtte, a megolvadt hóban. Valami megolvasztotta a lábai előtt a havat, szóvak biztos, hogy démon. A nyomok alapján a titokzatos lény tényleg macska volt.

-          Bár csak itt lenne Sesshoumaru, ő tudná, hogy mit kellene tennem! – sóhajtott, majd beleszippantott a friss éjjeli levegőbe.

Legnagyobb örömére megtalálta benne, amit keresett. A férfi távoli, de igen is intenzív illatát. Már csak be kell határolnia a honnan jött a szag. Újra szimatolni kezdett, de ekkor mást is észre vett. Nem csak a kutya démon szagát hordozza a levegő. Ellenség szaga keringett benne. A lányfutásnak eredt széliránnyal szemben, valami nagyon nem tetszett neki. Ahogy elérte az erdőt egyre jobban érezte a szagokat, sőt már a démonok távoli jelenlétét is érezte. Aztán kiért egy tisztásra, ahol két alakot pillantott meg. Az egyikről egyből tudta ki, a másikat csak kis idő múlva ismerte fel. Egy nő és egy férfi állt egymással szemben, a vastag hóban. Mind a kettő démon volt.

De még mielőtt meglepődni lett volna ideje, a nő kezében kicsapódott egy legyező és szélpengék szálltak a lány felé. Mido reflexei kiválóan működtek, és még időben kitért a támadás elől, ám ennyi nem volt neki elég. Kipattintotta mutató ujjából a sárga fonalat és a két alak közé csapot, mire azok meglepetten rebbentek szét.

-          Bocsánat, ha megzavartam valamit! – mosolygott a lány ördögien.

-          Én akkor megyek, remélem észben tartod, amit mondtam Sesshoumaru! – legyintett Kagura, miközben a hajában lévő tollak felé nyúlt.

-          Nem mész sehova! – sziszegte a lány, és kifeszített tenyerével a szélboszorkány felé mutatott, mire az elegánsan hátra repült és puffanva ért földet a hóban.

-          Midayoi, ezt fejezd be! – szólt rá meglepetten Sesshoumaru.

-          Talán neked is kell? – kérdezte szikrázó szemekkel a lány.

-          Idefigyelj Sesshoumaru, vagy te neveled meg, vagy én leckéztetem, meg de azt nem éli túl! – kelt fel Kagura dühösen a hóból. 

-          Szükségtelen, menjél! – válaszolta a férfi.

-          Most nem te diktálsz! Avassatok be engem is, miről csevegtetek ilyen romantikus körülmények között! – utasította őket Mido, undorodó hangsúllyal.

-          Te féltékeny vagy? Szánalmas! – nevetett fel a Szélboszorkány és a lány felé indult. – Te szerencsétlen! Olyan jót szórakoznék ezen a beszélgetésen, csak sajnos Naraku észre venné, hogy megléptem! Úgyhogy indulok! – azzal kacagva előhúzta a tollat a hajából és elrepült. 

-          Majd legközelebb megbeszéljük ki a szánalmas! – kiabálta utána a lány, azzal sarkon fordult és visszaindult a kút felé.

-          Meg várnál? – lépett mellé Sesshoumaru.

-          Ugyan minek? Nem érdekel a magyarázatod!

-          Midayoi! Kagura információkat hozott! Már egyszer felajánlotta nekem, hogy segít, csak pusztítsam el Narakut! Jól jön a szövetsége! – lépett a lány elé a férfi.

-          Gratulálok, árulókkal szövetkezel! – harciaskodott tovább a lány.

-          Nyugodj már meg! Sok dolgot mesélt!

-          Persze, inkább nem akarom tudni! Én bolond meg vártalak! – dohogott a lány és tovább gyalogolt.

-          Menni akartam csak feltartottak!

-          Látom mennyire!

-          Mido, nyugodj már le! – kapta el a lány kezét a démon, majd egy mozdulattal magához rántotta és átölelte.

Midayoi tiltakozott, de az erőviszonyok győztek, így megadta magát.

-          Félre értetted! Engem egyáltalán nem érdekel Kagura! Azért nem mentem, mert itt furcsa dolgok történtek. Naraku eltűnt, senki sem tudja merre, a Csontok Kútját pedig elnyelte a hó, még Inuyasha sem tudta kiszagolni a sok réteg alatt. És a démonok támadnak. Újabb háború van kitörőben, és én még mindig nem jutottam el odáig hogy tudjak tenni ellene!

-          Ezt hogy érted? – tolta el magától a lány a szellemet.

-          Hagyjuk, majd egyszer beszélünk róla!

-          Itt a tökéletes alaklom! – tette csípőre a kezeit Mido.

-          Midayoi, esküszöm, elmondom, ha eljön az idő! De most – és kapkodva a levegőbe szagolt a kutya szellem – Most menny vissza!

-          Szerinted azért jöttem? – háborodott fel a lány.

De a démon szó nélkül megragadta, és csak az átjáró előtt rakta le. Már a lány is érezte, valami nincsen rendben, ebben a világban.

-          Menj, kérlek! – nézett az átjáróra Sesshoumaru.

-          Nem, várj egy percet! – válaszolta a lány, és a férfi halántékára tette a kezét – Tudni akarom, mi folyik itt!

-          De… - tiltakozott volna Sessh, ám a következő pillanatban szédülni kezdett és emlékképek jelentek meg a szeme előtt, a saját emlékeié.

Mido ugyan azokat a képeket látta, egy kölyök kutyaszellemet. Koncentrált és pörgetni kezdete a képeket. Csak ott állt meg, amikor is elválltak 3 hete ugyan ezen a helyen. Aztán látta Inuyashát, Sangot és Mirokut, ahogy kétségbeesetten próbálják eltüntetni a havat a kútról, de még a Kazaana ereje sem volt elég, a hóviharban. Aztán látta, ahogy Sesshoumaru furcsa hatalmas démonokat öl. Aztán Kalde anyót, majd újra Inuék kis csapatát, őket is harc közben. Az események gyorsulni kezdtek, Kagura tűnt fel a képeken, aztán újabb harc a Szélboszorkány oldalán. Végül megpillantotta saját magát, és megszüntette az érintést.

-          Mit csináltál? – kérdezte lihegve a démon, erősen emelt hang nemben, miközben sajgó halántékát tapogatta.

-          Olvasgattam az emlékeid között. Bocsi hogy rajtad teszteltem, de Kikyou mondta, hogy bele tudunk látni a lelkekbe! 

-          Légy szíves legközelebb szólj, mielőtt az emlékeimben akarsz turkálni! – morogta a szellem, még mindig túl erős hangon.

-          Jól van, nem kell ordibálnod! – sértődött meg a lány – Csak tudni akartam mi folyik itt!

-          Akkor sem! El is tudtam volna mondani! Képzeld nem túl jó érzés, ha a fejedben kotorásznak! – kiabált tovább a magából kikelt démon.

-          Nyugodj már le! Csak azt néztem, meg ami érdekelt!

-          Most aztán megnyugodtam!

-          Sesshoumaru, olyan gyerekes vagy!

-          Hogy mi csoda? – a szellem tényleg ledöbbent, ha nem tartotta volna rangján alulinak, talán dob egy hátas a hóba, de inkább nem tette.

-          Hagyjuk! – azzal a démonnő trappolva az átjáró felé indult.

Aztán még visszanézett, de már senkit nem látott a háta mögött. Idegesen átlépett a másik világba, és ahogy csak szókincséből tellett, szidta a szellemet. Teljesen el is felejtette mért indult el. Csörtetve robbant be a lakásba, ahol az egész család rémülten kuporgott. Mindenki meglepetten pislogott csak rá.

-          Meg jöttem! – dörmögte.

-          Azt látjuk. – pislogott Rin.

-          De mi történt? – kérdezte édesanyja.

-          Találkoztam azzal az arrogáns, beképzelt, nagyképű bunkó szellemmel, aki azt hiszi, hogy ő itt a mindenható, a tökéletes lány! – kiabálta lány azzal beviharzott a szobájába.

-          Mért érzem úgy hogy most Sesshoumaruról beszélt? – törte meg a beálló csendet a nagymama.

-          Mert tényleg róla beszélt! – válaszolt az édesanya.

Lassan oszolni kezdtek, mindenki ment a dolgára. Lefeküdni, filmet nézni vagy éppen mosogatni. Mido még egy darabig dühösen csapkodott a szobájában, aztán ő is lefeküdt és a plafont meg a baldachint bámulta. Azon töprengett, vajon tényleg ennyire rossz lehetett a szellemnek, hogy ennyire kikelt magából. Aztán lassan elaludt. Mikor már mindenki elcsendesedett, odakint a szentély ajtó elhúzódott, majd egy cica futott ki rajta. Prüszkölve szedte pici lábait a hóban, majd befutott a számára fent tartott macska ajtón. Mikor már bent volt a lakásban, Mido szobája felé vette az irányt, és befurakodott a résnyire hagyott ajtón. Majd szuszogva a lány ágya mellé feküdt.

Másnap reggel Mido dorombolásra ébredt. Nem nyitotta ki szemeit, csak próbálta kitalálni, hogy mi lehet az. „Talán a cica. De ő hogy kerülne ide. Meg macskával nem szoktam együtt aludni, a kutyák meg nem tudnak dorombolni. Sesshoumaru.” – jutott az eszébe a szellem – „Hogy a fene esne bele abba a bunkóformádba!” – gondolta és felült.

Kosimo, a cica dorombolt az ágyán, nagy sárgászöld szemivel a lányt figyelve.

-          Te vagy az, Kosi? Mi van vén lókötő, ilyen szép ébresztést kapok karácsonykor! –felült és nagyot nyújtózkodott – Tényleg, te jó ég, hiszen nincs is még fánk! – azzal kipattant az ágyból.

Odakint, már terített asztal várta a lányokat, és együtt reggelizek meg. Mido anyukája nagyon sopánkodott, hogy nem tudja, honnan szerezzenek fát, amikor is a lány felállt és mosolyogva kiment.

Pár perc múlva, egy kis fenyő gallyal tért vissza és édesanyjára nézett.

-          Kérhetnék egy nagy cserepet? – kérdezte.

-          Persze de minek?

-          A karácsonyfa előállt! – nézett az aprócska gallyra.

Naná, hogy mindenki úgy nézett rá, mintha hiányozna pár kereke, de azért az asszony egy szép nagy friss földel teli cserepet tett elé. Mido letérdelt mellé, a közepébe tűzte a gallyacskát, és imádkozni kezdett. A kis ág kék fénnyel felragyogott, majd gyökeret eresztett és nőni kezdett. A lány imája, egyre csak növelte, míg nem szép, terebélyes ezüstfenyő lett belőle.

-          Megfelel? – kérdezte fáradt mosollyal a lány.

-          Ez csodálatos! – hüledezett édesanyja.

-          Mido, ezt tanítsd meg nekem is! – könyörgött kis húga.

-          Gratulálok Midayoi! Látom, uralod az erődet! – mosolygott nagyanyja is.

-          Hát nagyrészt.