örömmel vette észre, hogy sikerült. Egy piciny rózsaszín fénnyel tündöklő, hegyes kis kristály darabot tartott. Aztán tovább olvasott. A szövegnek megfelelően, pár szálat levágott hosszú tincseiből, és a kristályka köré tekerte. Végül két ujja közé fogta, úgy hogy annyira belenyomódjon a húsába, hogy egy csepp vér rácsorduljon. Ezzel is végzett. Aztán a szekrényekben, valami tartó után kezdett keresgélni. Végül megtalálta. Fehér fémből készült, hosszú nyaklánc, aminek a közepén kicsiny foglalat volt. A kristály tökéletesen beleillet. Mido rettentő boldog volt, hogy sikerült elkészítenie. Ahogy az ujjai között fogta a kristály rózsaszínen derengett. Kintről hangok szűrődtek be hozzá. Rin hangja:

- Mido? Mido! Hol vagy?

A lány sietve rendet rakott, nyakába rejtette a kristályt és kilépett az udvarra.

- Már mindenhol kerestünk!

- Bocsi, csak dolgom volt!

- Már este 7 van! Kész a vacsora! Ami igen finomnak néz ki! – csevegett vidáman a kislány.

- Még, jó! Hiszen én készítettem! Na, jó csak nagyrészt!

- Olyan jó veletek lenni. De tudod, hiányzik Jaken, meg Aun. Meg Sesshoumaru nagyúr. – állt meg az ajtóban Rin.

- Nekem is hidd el! Csak legyen vége a télnek! – sóhajtott Mido és beléptek a meleg lakásba.

Oda bent gesztenyés sültpulyka finom illata szálingózott, hívogatóan a konyha felöl. A lányok gyorsan teríttettek, kirakták a poharakat és evőeszközöket, majd vacsorához ült a család. Némán ettek, de nem is akartak sokat beszélni. Az ínycsiklandó fogások nagyon is lekötötték őket. Aztán persze a gyerekek egyből a fa köré gyűltek és bontogatták az ajándékaikat. Nagyon nagy volt az öröm, mindenki megkapta, amire vágyott. Mido édesanyja egy új habverő készletet, a nagymama egy vastag bőrkötéses könyvet, amibe egyből el is mélyedt. A kis lányok ruhákat, babákat, játékokat kaptak. Mido egy szép lámpát, egy pár fülbevalót, és ruhákat. Aztán az este többi részén, már mindenki lekötötte magát a saját ajándékaival, csak Midayoi tűnt szomorúnak. Ezt édesanyja vette észre először, és kihívta a konyhába.

-          Mi baj? – kérdezte, miközben teavizet tett fel forrni.

-          Csak reméltem hogy eljön.

-          Összevesztetek.

-          Hát, egy kicsit.

-          Ne add fel a reményt! – mosolygott az asszony, majd kabátot vett és kifelé indult, kezében egy tál süteménnyel – Megígértem a szomszéd néninek hogy viszek át egy kis süteményt, szegénynek rég meghalt a családja, gondoltam ne egyedül karácsonyozzon.

-          Jó ötlet anya! Én is megyek! Áthívhatnánk! – javasolta a lány.

A két nő melegen felöltözött, és kilépett a holdfényes éjszakába. Megálltak a kinti fa mellet és megcsodálták, majd a kapu felé vették az irányt. Ám Midayoi megtorpant. Tisztán érezte, hogy valaki áll mögöttük a gyümölcsfák alatt.

XXXXI. Ajándékok

Meglepetten pördült meg a tengelye körül. És nem tévedett. Ezüstös derengés csillogott a fák között. A lány hitetlenkedve bámult a jelenségre. Édesanyja követte a tekintetét, majd megköszörülte a torkát.

- Azt hiszem egyedül is boldogulok! – bökött a fény felé fejével.

- De… - Mido nem tudott mást mondani.

- Ugyan, menj már!

Nem kellett kétszer mondania. Mido gyors léptekkel a fák felé indult. Az egyik körtefa alatt Sesshoumaru állt, szinte világított fehér kimonója a hold fényében. Mikor a lány odaért, lassan megmozdult, majd megfogta annak kezét.

-          Gyere! – mondta és elindult a sötétben.

Mido bátortalanul követte. Aztán bementek a szentélybe, át a középkorba. Ott a szellem, egy pillanatra megállt a holdfénybe, majd karjába emelte a lányt és fényes szellemgömbé változott.

-          Hová viszel? – kérdezte vacogva a lány miközben a démon nyakába kapaszkodott.

-          Majd meglátod. Fázol? – kérdezte.

-          Hát, csak egy picit.

-          Vedd le! – bökött a prém felé.

Mido levette a meleg puha bundát, majd magára csavarta, amennyire tudta repülés közben. Aztán lassan leszálltak. Egy szikla párkányon értek talajt, alattuk egy befagyott tó csillogott. A távolban hegyek és erdők emelkedtek, és minden ezüstösen ragyogott a hold fényében.

-          Ez nagyon szép! – nézett körbe döbbenten a lány.

-          Figyelj Mido! – lépett mellé a szellem – Csak azt akarom mondani. Szóval azt akarom mondani, hogy ne haragudj, amiért tegnap kiabáltam veled.

-          Hagyjad, megérdemeltem. Nem kellett volna az emlékeid között kutatnom!

-          Nekem meg nem kellett volna úgy beszélnem veled.

Miután már nem tudtak többet mondani a témáról, csak némán nézték a tájat. Végül Midayoi szólalt meg.

-          Tudod, ma karácsony első estéje van. Ilyenkor az én világomban az emberek megajándékozzák egymást. És én hoztam neked valamit! – emelte ki a nyakából a kis kristály.

Picit lábujjhegyre kellett állnia, hogy Sesshoumaru nyakába tudja akasztani a láncot, majd folytatta:

-          Ez kristályos miko erő. Megvédheti az életed. Tudom, hogy téged senki nem győzhet le, de még egyszer régen, mondtad, hogy a tisztító vessző. Na, szóval ez egy csöpp az én erőmből, ami egyetlen egyszer megmentheti az életed. Nem kardcsapástól vagy ilyesmitől! Ha olyan erejű szerzetes vagy papnő akarna megölni, ez megvédene. Ez az én karácsonyi ajándékom! – mosolygott a nő félénken.

-          Köszönöm! – nézett az immár fehér kis kristályra, és a kimonója alá rejtette.

-          Nincs mit! – fordult el a lány, hogy ismét a tájban gyönyörködjön.

-          Mido!

-          Igen? – fordult vissza.

-          Én is hoztam valamit neked. – azzal felemelte a lány kezét, valamit bele rakott, majd összezárta az ujjakat. Az csilingelő hangot hallatott.

A lány meglepetten nyitotta szét a tenyerét. Egy hófehér, csillámló kagylókból fűzött karkötőt tartott a kezében. A holdvilágnál, gyöngyház fényben csillogtak a fehér kis kagylók. Mido óvatosan felhúzta a csuklójára. Az ékszer csilingelve simult a lány karjához.

- Ez gyönyörű! – ugrott a démon nyakába a lány, miközben szorosan átölelte – Köszönöm szépen!

Sokáig álltak így a holdfényben, aztán a lány engedett a szorításon, és a szellem szemébe nézett.

-          Hiányoztál! – súgta.

-          Te is nekem!

Arcuk egyre közelebb ért a másikéhoz, majd forró csókban olvadtak össze. Csak kis idő múlva váltak szét.

-          Visszaviszlek, mert megfázol! – kapta ismét ölbe a lányt a démon.

-          Rendben!

Újra suhantak a holdfényben, de most már vissza az átjáró felé. Ott a démon letette a lányt és kérdőn ránézett.

-          Átjössz? – kérdezte reménykedve Mido.

-          Ha akarod.

Mindketten beléptek az átjáróba, majd kéz a kézben sétáltak el a házig. Ott a lány előre, ment. Még mindenki ébren volt, és az ajándékainak örült. Mido mögött Sesshoumaru is belépett a nappaliba. Rin meglepetten kapta fel a fejét:

-          Sesshoumaru nagyúr! – kiáltotta, és a szellem felé szaladt.

A démona lehajolt, és hagyta, hogy a kislány a nyakába ugorjon.

- Jól vagy Rin? – kérdezte halkan.

- Igen! Mido családja nagyon kedves volt velem! De már nagyon hiányoztál Sesshoumaru nagyúr!

- Te is hiányoztál, meg Jaken és Aun is szomorú amióta nem vagy velük!

Rin még jobban a szellemhez bújt. Olyan boldog lett ezektől, a szavaktól. „Sesshoumaru nagyúr azt mondta, hogy hiányoztam neki! Akkor ő is gondolt rám, nem csak én ő rá! Most olyan kedves! Amióta Mido velünk van, megváltozott! De jó lenne, ha tényleg ő lenne az apukám!” – gondolta.

Aztán Mido édesanyjának hangja törte meg a csendet.

-          Gyerekek! Késő van, irány a fürdés és az ágy! – terelte a két kis lányt a szobák felé.

-          De… - ellenkezett Rin.

-          Sesshoumaru nagyúr holnap is itt lesz! És ma, ha nem haragszol, nem Midoval alszol! – azzal eltűntek a hálószobák felé vezető folyósón a gyerkőcökkel.

-          De anya! – dadogta meglepetten Mido.

-          Azt hiszem én is, elteszem magam holnapra! – kelt fel ásítva Mido nagyanyja is – Jó éjszakát! – azzal ő is eltűnt a folyósón.

-          Ez, ez aljas tervszerű árulás! Ezek szövetkeztek! – motyogta a lány meglepetten.

-          Nem kicsim, csak szerintem, van elég megbeszélni valótok. Gondolom, nem szükséges a vendégszobát felajánlom Sesshoumarunak. – jött vissza Mido anyukája villanyt oltani – Jó éjszakát! – és ő is nyugovóra tért.

Mido és Sessh besétáltak a lány szobájába, a lány lehuppant az ágyra, ahonnan Kosimo rémülten távozott, sértődött miákolással.

-          Szerinted ez az én anyám volt? Meg az én családom? – kérdezte a démont töprengve.

-          Én úgy láttam! – vont vállat Sessh miközben kifelé bámult az ablakon.

-          Teljességgel érthetetlen! Eddig még az is ellenezték, hogy egyáltalán a közelemben vagy! – sétált a szellem mellé a lány – De ezeket – megkocogtatta a páncélt – levehetnéd! Érezd magad otthon!

-          Mért vegyem le? – fordult meg mosolyogva a férfi.

-          Nagyon vicces vagy! – fonta a karjait a szellem nyakába a nő – De én most lemosakszom, és lefekszem!

-          És ha nem engedlek el! – kérdezte a szellem, miközben lehajolt a nőhöz.

-          Akkor erővel kell megszöknöm! – mosolygott a lány.

-          És ha azt sem tudsz? – kérdezte a szellem, de már olyan közelről, hogy Mido érezte, ahogy ajkai a szavakat formálják.

Már nem válaszolt, csak feljebb billentette a fejét, és megcsókolta a szelemet. Mikor újra szétváltak a férfi elmosolyodott.

-          Olyan szép vagy, ha mosolyogsz! – simította végig a nemes arcot a nő. 

-          Te pedig mindenhogyan gyönyörű vagy! – válaszolta a szellem majd ismét ajkaik lágy játékba kezdtek.

Végül Mido kivált az ölelésből és eltűnt a fürdőben. Vízcsobogás, és öltözködés hangjai után jött csak elő. Hálóingben és köntösben volt már. A démon megint az ablakon bámult kifelé. A lány mellé sétált, majd elvette tőle fegyvereit, és levette a vállától a prémet.

-          Így nem lenne kényelmes aludni! – mosolygott, majd ledobta a köntöst és leült a puha és nagy baldachinos ágyra.

Sessh megadóan sóhajtott és ledobta a páncélt is. Mido eközben felkelt és bezárta az ajtót:

-          Biztos, ami biztos. Nem szeretnék már megint visításra kelni! – magyarázta, miközben visszalépkedett már az ágyon fekvő démonhoz.

Ő is lefeküdt, nyakig betakarózott, majd a plafont nézte a csendben. Sessh egy idő múlva a lány fel fordul és fölé hajolt, majd megcsókolta.

- Sesshoumaru, most ne! – fordult el Mido.

De a démon nem hagyta. Óvatosan lehúzta a takarót a nő testéről, majd a hálóing pántját is letolta, vigyázva, hogy éles karmaival, nehogy felsértse a bársonyos bőrt.

-          Kérlek, most ne! – suttogta lány, ám testét kirázta a hideg.

A férfi nem válaszolt, csak eltűrte a nő haját, és végigcsókolta a kecses nyakat, miközben egyik keze a takaró alá csúszott, és a hálóing alatt simogatta a lányt.

- Könyörgöm, ne tedd! – sóhajtott nagyot a lány.

- Mért? – kérdezte a szellem Mido fülébe suttogva, de közben szorosan magához ölelte a nőt – Olyan finom az illatod! Olyan, mint akkor, ott a hévforrásnál! Megőrjít!

- Pont ezért nem lehet! – válaszolta szomorúan Mido.

- De mért nem? – firtatta Sessh miközben keze már a formás melleknél járt a ruha alatt.

- Értsd meg, most nem lehet! – csattant fel a lány – Ha most együtt lennénk… - de nem fejezte be a mondatot.

Felült és elfordult. Nem igazította meg a ruháját, az félrecsúszva látni engedte a meztelen hátat. Sesshoumaru is felült, maga felé fordította Mido arcát.

-          Ha most együtt lennének…? Mi lenne akkor?

-          Akkor, akkor szóval én teherbe esnék. És azt még nem lehet! –dadogta teljes zavarban a lány.

-          Tessék? – nézett vissza nagy szemekkel a meglepett szellem.

-          Azért érzed annyira vonzónak az illatom, mert most pont jó lennék, arra! – fordult el ismét a lány.

-          De hát… - Sesshoumaru nem jutott tovább, inkább elhallgatott, majd halkan visszadőlt az ágyra.

-          Könyörgöm, értsd meg! Ez még túl korai lenne! Ott van Naraku, az ékkő, meg minden! Nekem nem a gyerekkel lenne bajom, csak az időzítéssel! – fakadt ki a lány.

A démon kinyújtotta a kezét, és magához húzta őt:

- Engem már nem érdekel Naraku, vagy az ékkő! Csak te érdekelsz! Veled akarok élni! Pár hónap alatt megváltoztattad az egész életem! Nem tudom, hogyan voltál képes rá, de olyan érzéseket adtál, amiket eddig nem ismertem…

- Sesshoumaru! – fakadt sírva Mido és a démon nyakához nyomta a fejét.

Hagyta, hogy könnycseppjei végig folyjanak a férfi nyakán. Az elmúlt idők, hagyta feszültsége oldódott a sós cseppekkel ki lelkéből. A szellem szorosan magához ölelte, és csitítani próbálta.

-          Ne sírj! Mido, megmutattad nekem, hogy 500 év után is lehet még értelmet találni az életben! Elfogadom a döntéseid, és nem áll szándékomban olyan tenni veled, amit nem akarsz!

-          Én is akarnám! – hüppögte szégyenlősen a lány – De most, most félek! Én is veled akarok maradni, addig, amíg meg nem halok! Meg minden! Csak ez olyan gyors! Fél éve egy átlagos diáklány voltam, most meg már tudom, hogy egy másik korhoz tartozom, félvér vagyok, egy papnő reinkarnációja, megismertelek téged, beléd szerettem, majdnem meghaltam, aztán az, az éjszaka, ott az Itshiri palotában. Még nagykorú sem vagyok! Annyi minden történt velem kis időn belül! Nem tudom, hogy bírni fogom-e!

-          Sírjál, ha attól jobb lesz! – válaszolta a szellem, még jobban magához ölelte a lányt és lehunyta a szemeit.

Sokáig feküdtek így, Mido hüppögése is elhalt. Majd mocorogni kezdett a lány. Erre Sesshoumaru is felpillantott:

-          Mido?

-          Hüm?

-          Figyelj, én el akarok mondani valamit. Szóval, azt tudod, hogy irántad hogyan érzek. De szóval attól még démon maradok. Azt hiszem, már nem vetem meg annyira az embereket, de szeretni csak kettőt tudok. És, azt hiszem abban a világban ahol élek, ott gyakran hideg és durva vagyok. De ezen nem tudok változtatni, és még mindig úgy gondolom, hogy kettőnkön kívül, másoknak nem kéne tudni arról, hogy mi van köztünk. 

-          Bökd ki, amit akarsz! – szólt rá a lány.

-          Abban a világban ugyan olyan leszek, mint eddig. Lehet, hogy hozzád is hűvösebb leszek. Úgyhogy kérlek, ne sértődj majd meg, meg mindenen. Érted, ugye?

-          Úgy érted, hogy úgy fogsz viselkedni, mint egy tisztavérű beképzelt szellem, aki csak sunyiba jön oda hozzám éjszaka, ha már nagyon magányos? – nevetett fel Mido.

-          Valami olyan, de a beképzeltet és a sunyiban-t kikérem magamnak! – morogta sértődötten a kutya szellem.

-          Jól van, értelek. Én olyannak szerettelek meg! Büszkének, hűvösnek és csodálatosnak! Nem fog zavarni!

-          Akkor jó. De visszatérve, még mindig nagyon jó az illatod! –sóhajtott nagyot a démon.

-          Férfiből vagy! – válaszolta a lány és ismét hátat fordított a szellemnek.

-          Örülök hogy észre vetted! – ölelte át ismét hátulról Sesshoumaru a lányt.

-          Képzeld, már akkor feltűnt, amikor először megláttalak azon a réten!

-          Én csak akkor néztelek meg jobban, amikor Rinnel elaludtatok annak a tónak a partján.

-          Te perverz! De én akkor meztelen voltam! – visított fel halkan a lány.

-          Én is észre vettem! Meg azt is, hogy milyen szép vagy! – simogatta a lány karját a szellem.

-          Én akkor szerettem beléd, azt hiszem, amikor elkaptál annál a sziklánál a hévforráshoz menet. Vagy csak akkor vallottam be magamnak.