-          érzés volt. Sírtál értem! És átöleltél, és még ott, fél lábbal a sírban is, de be kellett ismernem, hogy nagyon jó érzés volt.

-          Akkor, hogy féltem! – sóhajtott a lány és lehunyta a szemeit – De most már fáradt vagyok.

-          Aludj, ha gondolod! – válaszolta a szellem.

-          Te nem? Kétlem hogy abban a világban, az utóbbi időben egyáltalán lehunytad a szemed!

-          Majd meg látom. De, holnap vissza kéne mennem!

-          Veled megyek!

-          De készülj fel rá, hogy ott most kemény idők járnak.

-          Láttam. Bocsi. – pirult el Mido az emléklopkodás miatt – De ugye megkeressük Inuyasháékat, meg Kalde faluját?

-          Ugyan minek?

-          Nekik is vettem ajándékot. – ásított nagyot Mido.

-          Rendben. De most aludj.

-          Jó éjt! – suttogta a lány és lehunyta a szemeit.

Sesshoumaru még egy darabig fent volt, de aztán őt is elnyomta az álom. Mélyen aludtak mindketten, egész éjszaka. Csak két nő volt ébren a házban.

-          Azt hiszem, be kell látnunk, hogy tévedtünk! – sóhajtott a fiatalabb.

-          Nem hittem, hogy valaha még tud meglepetést okozni nekem egy démon. És most nézz rájuk. – válaszolt az idősebb.

-          De ez azt jelenti, hogy talán örökre el kell őt engednünk vele…

-          Ugyan, azért ott még nem tartunk. Hiszen Mido még kiskorú!

-          Mióta akadály az anya? Ismered az unokád, ha valamibe belekezd, azt véghez viszi, tűzön vízen át. És most már nem tudom, hogy kit féltsek kitől! – nevetett Mido édesanyja.

-          Úgy érted, hogy inkább Sesshoumarut féltsük? De vicces vagy ma lányom! – csóválta a fejét az ősz hajú asszony – Nekem viszont, még mindig nem tetszik valami. Valami titok van a dologban.

-          Rájuk tartozik.

-          Igazad van. Csak még mindig nem értem mi olyan jó ezekben, a szellemekben… Te is, az unokám is! – sóhajtott nagyot az idős hölgy és indulni készült.

-          Azt nem tudom megmondani anya! – mosolygott Mido anyukája – Jó éjszakát!

-          Neked is!

Így aztán végleg elcsendesedett a ház.

XXXXII. Rémálom és búcsú

Midayoi hajnalban zavarosakat kezdett álmodni. Álmában, a középkorban volt, de megmagyarázhatatlan furcsa események történtek vele. Az álom egyre lidércnyomásosabb lett, végül újra látott egy régi emlékképet. Egy kastély romjai között, a lángok között csatázik valami ellen. De nem képes megölni az ellenfeleit, csupán annyira képes, hogy védje Kagome, Sango, Miroku és Shippou holt testét. Inuyasha mellette van, de csak annyit ér el vele, hogy őt érik a csapások. Mido nem látta a szörnyet, ami ellen küzd. Testét sebek ezrei borítják, és Inuyasha kezéből kiesik a Tetsusaiga, és változni kezd, szemei vörösen felragyognak miközben a lányra kiált.

-          Ha nem változom vissza, ölj meg mind kettőnket! De kérlek, védd meg Kagome testét! 

A hang távolról és messziről jött csak Mido felé, de ő zokogva bólint. Aztán már csak azt látta, ahogy Inuyasha is harcképtelenné válik. Egy vesszőt tesz a húrra és az ismeretlen ellenségre, céloz, de a kezei remegnek.

- Nem tudlak megölni! Végezz te velem! – kiabálja, miközben patakokban folynak le a könnyei. Kezéből kiesik az íj, ő térdre rogy, majd valami hatalmas felé tart, a szájába kapja, majd elharapja a lány gerincét…

- Neee! – ül föl verejtékben úszva a lány. 

Zihálva néz körbe a szobába, miközben könnyeit próbálja kitörölni a szeméből. A következő pillanatban kicsapódik az ajtó és Sesshoumaru rohan be hozzá. Mido képtelen megmozdulni, pedig lassan az egész család a szobája ajtajában toporog. Csak Kosimo fut el a lábak között, és ugrik fel a lány mellé az ágyra. Ott lágyan dorombolva Midohoz bújik.

-          Mi történt? – lépett közelebb a démon is.

-          Azt hiszem, csak egy álom volt. – suttogta a lány.

-          Jól vagy? – kérdezte Rin megszeppenten.

-          Azt hiszem. Semmi baj. – erőltetett mosolyt az arcára Mido.

Lassan kiszállingóztak a többiek a szobájából, csak Sesshoumaru és Kosimo maradt benn.

-          El akarod mondani? – kérdezte a szellem óvatosan.

-          Ha kíváncsi vagy rá. Már másodszorra láttam ezt az eseményt. – kezdte Mido, miközben kikászálódott a paplan alól – Először, amikor felvettem ezt a medált. Most is ugyan az volt, csak talán kicsit hosszabban. Akkor még nem tudtam kiről, szól, mert nem ismertem azokat az embereket, akiket láttam.

-          És?

-          Most már tudom. Kagome, Sango, Miroku és Shippou holtteste mellett küzdök. Nem tudom mi ellen, de valami hatalmas ellen, amit képtelen vagyok elpusztítani. Inuyasha mellettem, van, de a kardja hasztalan az ellenfelünk ellen, így ő átváltozik, de előtte megkér, hogy öljem meg mind kettőjüket, ha nem lenne képes visszaváltozni. Aztán ő is elbukik. Már csak én élek, olyan mintha az utolsó élő ember lennék a szigeten. Rácélzok arra a valamire, de nem látom. Egész idő alatt nem láttam!

-          Megölöd? – kérdezte a démon csendesen.

-          Nem. Képtelen vagyok rá. Ő öl meg engem, hallom, ahogy a gerincem elroppanok, és arra ébredtem fel. – sóhajtott nagyot a lány.

-          Az nem túl kellemes! – ált fel a szellem is.

-          Szerintem sem, de csak álom volt! – sóhajtott a lány és a fürdő felé lépkedett.

Megmosakodott, fésülködött és felöltözött, majd a cicával az ölében kilépett a szobájából. Sesshoumaru követte. Rin szorgosan reggelit rakott a lány elé, majd ős is enni kezdett. Mikor végeztek, Mido elhatározta, hogy közli a családdal; ismét visszamegy. Éppen felállt, az asztaltól, amikor is édesanyja megszólította:

-          Indulni készültök?

-          Igen anya.

-          Jól van, de azért elvárnám, hogy legalább egy hét múlva újra lássalak! Na gyertek – nézett Rinre is – Kaptok meleg ruhákat, elvégre ott nem ismert a gázfűtés.

A két lány meglepetten követték. Mido anyukája bevezette őket saját szobájába, és két csomag ruhát adott a kezükbe.

- Öltözzetek át! – mosolygott.

Mido először csak nehezen boldogult új szerzeményeivel, Rinnek könnyebb volt, mert neki az anyuka segített. Mindketten, fehér harisnyát kaptak. Midayoi a harisnya fölé, egy bőszáru, fehér, vastag nadrágot húzott. Fölűrre, egy pamut fehér fölsőt vett fel, arra pedig egy sötétkék, hosszú ujjú kimonó felsőt. Ezek fölé még egy térdig érő, bordó, háromnegyedes ujjú szoknyaszerűséget is kellett húznia, amire kék sárga övet kötött. Lábára még egy zoknit kapott, és egy fekete, bundás bőr cipőt húzott. A csomagja utolsó részét egy majdnem földig érő, kívülről fekete, és sűrűn szőtt köpeny képezte, aminek a belseje fehér volt, és még csukja is tartozott hozzá. Az álla alatt a lány erősen összehúzhatta.

Rin a fehér harisnya fölé egy piros kis nadrágot kapott, ami fölé sötétkék ingecskét húzott, ami hasonlított Mido 3 rétegű felsőjére, ez is a kislánynak a térdéig ért. Persze az alatt is egy meleg pamut felsővel. Aztán kapott még egy hosszú, mellényszerűséget, amit övvel kötött át a derekán, és neki is járt egy pár meleg cipő, és Midoéhoz hasonló köpeny.

-          Anya, ezeket honnan szerezted? – kérdezte meglepetten Mido, amikor megnézte magát a tükörben.

-          Nagyanyád ötlete volt. Volt néhány öreg mintadarab a padláson, én vettem új anyagokat és leszabtuk őket. Gondoltam hasznos lesz!

-          Köszönjük szépen! – köszönték meg a lányok mosolyogva és visszafutottak a nappaliba, hogy megmutassák magukat a többieknek.

Ez idő alatt, a nagymama két hátizsáknyi élelmet, váltás ruhát, és hasznos holmikat csomagolt. Rin megköszönte a szíves vendéglátást, Mido elbúcsúzott a többiektől, majd kiléptek a szálingózó hóba. Aztán a lány megtorpant a szentély előtt és a mögötte sétáló Sesshoumarura nézett.

-          Szerinted Kagome át tudott már jutni? – kérdezte.

A szellem csak megrázta a fejét, jelezvén, hogy erősen kételkedik benne. Mido nem indult tovább, csak gondolataiban kutatott.

- Mit találtál ki? – sóhajtott a szellem.

- Kérlek, menjünk el érte! Annyira szomorú, hogy nem lehet karácsonykor Inuyasháékkal!

- Hogy képzeled? – kérdezte megadóan Sessh.

- Elvihetnél hozzájuk gyorsan, aztán visszahozhatnál mindkettőnket ide! – nézett nagy szemekkel a lány.

- Egyszer tisztázhatnánk már, minek nézel te engem! Nem vagyok szállítóeszköz! – háborodott fel a szellem.

- Kérlek, hiszen semmibe se kerül neked! – könyörgött tovább a lány.

Végül Sesshoumaru bele egyezett. Rint visszaküldték a házba, ők pedig elindultak Kagoméék felé. A szokásos módon háztetőről, háztetőre ugrálva. Gyorsan odaértek, mert már ismerték az utat, majd becsöngettek. Kagome öccse nyitott ajtó, aki odáig volt az örömtől, amikor megpillantotta Inuyasha bátyját. Nem tudni mit érzett Kagome, amikor Sota felrohant a szobájába és közölte vele, hogy Sesshoumaruék várják a halban. Aztán persze nagy volt az öröm, Kagome villám gyorsan összepakolt és felöltözött, hiszen semmire sem vágyott jobban, mint hogy újra átmehessen Inuékhoz. Így aztán Sessh már két lánnyal a hátán, ugrálhatott háztetőről háztetőre a vissza úton. Kagome megjegyezte, mennyivel gyorsabb, mint amikor Inuyasha szokta vinni. Erre a démon nem válaszolt, csak gonoszan elvigyorodott, mire Mido mérgesen kiabálni kezdett vele, amiből Kagome egy szót sem értett. A vége az lett, hogy megérkeztek vissza Midayoi házához, de addigra annyira felidegesítették a szellemet, hogy az finoman és kedvesen bele butította őket a 20 centis hóba, majd mérgesen elviharzott a szentély felé.