1. fejezet - Egy terem padlóján, megláncolva…
- Azonnal eresszenek el! Hogy képzelik… - zengett a terem. – Nem hallják?! Miért vagyok megláncolva?! ENGEDJENEK EL!!! – ordított tovább az ismerős hang.
Sesshoumaru lassacskán ébredezett. Kinyitotta szemeit, és alighogy kitisztult látása környezetét pásztázta.
A földön feküdt, ezüstös haja szétterült a padlón.
Végtagjait erős láncok övezték meggátolva a szellemet, hogy felállhasson. Hiába kísérelte meg eltépni őket, minden próbálkozás sikertelen volt. Tekintete újra körbejárta a helyiséget.
Egy terem hideg padlóján feküdt. A falakon körbe fáklyák sora próbált világosságot teremteni gyenge fényével.
- Kehh… csak nem felébredtél, Sesshoumaru? –szólalt meg ismét a már jól ismert hang – Fenébe…
Sesshoumaru tekintete lassan a padlóra siklott. Tőle pár méterre, a terem másik végében, Inuyasha ficánkolt ugyanilyen szerencsétlen helyzetben, megláncolva. A fiú idegesen rángatta végtagjait, nem zavarta hogy a lánc már kikezdte azokat.
- Inuyasha öcsikém… szánalmas vagy… hát kifog rajtad pár egyszerű lánc? - válaszolt egy megvető tekintet kíséretében a szellem.
- Ahogy így elnézem te sem szabadultál ki! – vágott vissza öccse.
”Azt majd meglátjuk!”
Sesshoumaru válasz helyett tekintetét a plafonra emelte. Összpontosított, s pár másodperc múlva szeme vörösen felizzott. Testét átjárta a hatalmas erő, mely normális esetben egyetlen támadás alkalmával halandók százait küldené a másvilágra. Nekifeszült láncainak, de azok csikorogva dacoltak akaratával s nem eresztették. Próbálkozás próbálkozást követett, de mindhiába… az eredmény csupán fülsértő hang volt mellyel bilincsei válaszoltak. A nyugodt arckifejezés mögött egyre nagyobb feszült idegesség rejlett… Képtelen volt belenyugodni hogy őt a Nagy Sesshoumarut, akit mindenki retteg, holmi láncok foglyul tudják tartani. Hidegvére lassan tovaszállt s elméjét egyre inkább behálózta egy eddig számára csaknem ismeretlen érzés…. A félelem…
Szeme vörösről visszaváltott aranysárgára s némi kétségbeesés költözött belé...
” Ez nem lehet… Nem létezik… Miféle láncok ezek???”
Egyre csak feszengett s már az ő csuklójából is megeredt a vér…
”Ez lehetetlen!” Szemei dühösen villogtak miközben visszahanyatlott a földre. Hirtelen valami furcsa illat csapta meg orrát… Finom, friss illat, mi oly ismerős volt neki… „De honnan?” Érdekes mód kisebb nyugalmat hozott szívére…
- Felesleges erőlködés… Innen nem szabadultok, míg én azt nem akarom… - csendült föl egy bús női hang. A két fogoly figyelme a terembe belépő idegenre irányult. A lány lassú léptekkel kettőjük közé sétált, így belépve a fáklyák fényébe. Sötétbarna köpenyt viselt és csuklyát, mint egy teljesen elrejtve arcát a külvilág elől. Csupán egy kósza szőke hajtincs árulkodott élő mivoltáról. A két kis csészét, mit eddig kezében tartott a földre tette és kezeit az égnek emelte. Valamit mormolni kezdett… Sesshoumaruban furcsa érzés keringett… mintha ismerné valahonnan…Mikor úgy tűnt befejezte mondandóját, kezében a csészékkel Inuyashához térdelt. Megkísérelte megitatni vele a keserű főzetet, ami a kis edényekben rejlett. Persze nem volt könnyű dolga, a fiú dühösen elfordította fejét és esze ágában sem volt meginni azt a kotyvalékot, amit oly annyira le akartak tuszkolni torkán. Végül mégis csak a lány járt sikerrel s a kesernyés szer Inuyasha gyomrában végezte. Ezt követően két ujjal megérintette a nyakát…. A félszelem felszisszent… mintha az érintése égetne…
Most Sesshoumarun volt a sor… A lány most mellé térdelt s a kis csésze vészesen közelített Sesshoumaru fejéhez... A főzetet azonban ő sem akarta meginni. Tüntetően elfordította fejét. A lány vele nem erőszakoskodott, mint Inuyashával… Finoman visszafordította a férfi fejét. Sesshoumaru azonban ismét elfordult.
- Kérlek… ne nehezítsd meg a dolgom…- szólalt meg ismét a lány. Hangja szépen, de annyira búsan csengett… Sesshoumaru lelkéből ismét kezdett elpárologni a nyugodtság és helyén újra pislákolni kezdett az idegesség és a szabadulni vágyás aprócska lángja. A lány illata…hangja… Mind… „Oly ismerős… De honnan?” Tekintetét visszafordította fogvatartójára.
- Mégis miért könnyíteném meg?!- válaszolt maga nyugodt hangján.
- Kérlek… Sesshoumaru… Tudod jól, hogy nincs értelme ellenállásnak… hisz itt fekszel… megláncolva…
Sesshoumaru… akármennyire is hadakozni akart a lány akarata ellen, mégis a lelke mélyén tudta hogy neki van igaza… hisz mit tud tenni? A földhöz van láncolva… mozdulni is épp hogy csak tud…
Az idegen ismét próbálkozott, s a szellem ezúttal lenyelte a főzetet, és közben szüntelenül a lány arcát fürkészte. Még mindig nem tudta honnan ismeri… de hangja, illata… mintha egy rég nem látott, hiányolt személy lett volna… s valahogy mintha egy kis remény ébredt volna szívében, hogy viszont láthatja… De akárhogy kereste a lány tekintetét az mindig kerülte az övét.
Megérintette a férfi nyakát is. Sesshoumaru szótlanul tűrte az égető érzést… A lány két ujja egyszerre csak nem égette bőrét, s keze lágyan végig simította szellem arcát.
- Bocsáss meg… - suttogta… Teste lendült hogy felálljon… de mintha… tétovázott volna… Visszatérdelt a férfi mellé és a szemébe nézett… Sesshoumaru ezúttal belenézhetett abba a csodálatos mélykék szempárba, amit az imént oly nagyon keresett… Végre össze állt a kép elméjében… s egy emlékfoszlány jelent meg szeme előtt…. Egy hosszú, ébenfekete hajú, mélykékszemű lányé…amint a szél hajába kap s a hajszíne szőkére vált…”Sora…”
- Sora… - nyögte ki nagy nehezen a lány nevét.
Inuyasha eddig némán figyelt, de most fennakadt a név hallatán.
- Ti ismeritek egymá…- de szava elakadt.
A lány lehúzta arca elől a csuklyát, Sesshoumaruhoz hajolt, s ajkuk forró csókban ért össze.
Inuyasha csak nézte a furcsa párost…
- Mi- mi folyik itt?! – kerekedett még jobban a félszellem szeme…
A lány Sesshoumaru szemébe nézett. Az aranysárga szempár kérdőn meredt rá… Meglepettség és csalódás is tükröződött benne…
- Bocsáss meg… - Sora arcán könnycseppek sokasága csillant meg … Hirtelen felállt, középre szaladt s kezét újból az égnek tartotta. Sesshoumaru szótlanul nézett utána… Nem értette mi folyik körülötte…
„Bocsáss meg nekem Sesshoumaru… Kérlek!”
- S e két lélek gazdája ők ketten legyenek! – emelte fel hangját Sora majd sírva térdre rogyott…
- Sesshoumaru!!! Ki ez a lány, és miért láncolt… meg… minket? Faggatózott Inuyasha de utolsó szavai már vacogás közben hagyták el száját…
Sesshoumarut is a hideg rázta és erős hányinger kerülgette…
A világ sötétülni kezdett… a fáklyák fényei elhalványultak, majd teljesen kialudtak…, s Inuyasha vacogás lassan a semmibe veszett…
(folyt. Köv.)
AJÁNLOM AZ OLDALT
