2. fejezet – Különös álom

Hirtelen a világ kitisztult… De Sesshoumaru már nem a teremben volt… Egy kis tisztás szélén a tűztől pár méterre üldögélt egy fa tövében. Tekintete végig siklott a hajnali tájon; a nap első sugarai már színesre festették az ég alját, s a levegőben a harmat friss illata terjengett. Rin és Yaken a tűz mellett aludt Aun oldalának dőlve.

„Csak álmodtam… Sora…”

Lassan felemelte kezeit, s a csuklóit szemlélgette. Apróbb horzsolások és sebek borították melyek lassan halványulni kezdtek, majd végleg eltűntek. Szájában még mindig érezte a főzet keserű ízét…

„Miért álmodom ilyeneket?” – sóhajtott egyet majd felállt és a patak felé vette az irányt. Nem sietett, nyugodtan lépkedett a harmatos füvön, s közben végig gondolta álmát…
A helyet ahol volt, nem ismeret, de a lányt aki megláncolta, annál inkább, bár valahol a szíve mélyén tartott attól, hogy korán sem eléggé…

Hamarosan hallani lehetett a patak vízének kellemes csobogását. A fák ritkulni kezdtek, és hamarosan kiért a partra. A kis patak vize szaporán zuhogott le a vízesésen keresztül egy nem túl nagy tóba… Lehajolt, megmosta arcát a hűs vízben majd ivott pár kortyot. S eközben fejében tovább pörgött az álom… A hiábavaló próbálkozások… Sora… a keserű főzet… az égető érintés…s a mézédes csók…
A víz felé hajolt, elsimította haját a nyakáról s az érintés helyét nézegette tükörképén. Nem csalódott…. Az aprócska forradásnyom ott maradt a nyakán, nem tűnt el mint csuklójáról a lánc által okozott sebek… Egy percre a fák sűrűjébe vetette tekintetét, mintha onnan várná a választ a különös jelenségre, majd kiegyenesedett.
Egy hatalmas szikla tövében foglalt helyet és a tóra meredt. A kristálytiszta patak csobogása teljes nyugalmat kölcsönzött a szellemnek. Tekintete elveszett a tiszta vízben csak úgy, mint ő maga a gondolataiban….

„ Lehetséges lenne…. Hogy ezeknek az álmoknak közük van Sorához?... Amióta elment, azóta álmodom ilyeneket…de ha csak álom is… jó újra látni… hiányzik… túlságosan hozzá szoktam, hogy mellettem van…talán… sosem látom többet… De miért? Miért ment el?”
Keze megrándult a gondolatra és szemébe bánat költözött. Az egykoron végtelen kegyetlenséget és hidegséget tükröző aranysárga szempárban most csak bánat és magányosság lakozott…

Madarak vidám csicsergése töltötte meg a tájat…

Hirtelen egyik ujjából sárgászöld energiaostor kúszott elő, szép ívet leírva az erdő szélén s néhány fa szeletekben, hangos robajjal dőlt a földre… A madarak riadtan röppentek fel és a tájra némaság ereszkedett…

- Nyavalyás emberi érzelmek… - morogta magának…

A nap most már teljes egészében ragyogott az égen. Felállt és még egyszer a vízre nézett… s mintha egy arcot látott volna kirajzolódni…. Egy lány arcát…mélyék szemek hosszú fekte haj…szép íves ajkak…melyek csókja oly kellemes volt…

De ezt az arcot csak ő látta senki más…

Az erdő csöndjét egy rekedt hang törte meg.
- Sesshoumaru Nagyúúúúr! Sess-sesshoumaru Nagyúúúúr!!!
A kép elmosódott a víz tükrén majd végleg eltűnt…

- Sesshou…- kiáltozott tovább vidáman Yaken, mikor meglátta gazdáját, de elbotlott egy kőben és pont a Nagyúr lába elé esett. Szortyogva tápászkodott fel…

- Sesshoumaru Nagyúr! Merre jártál Nagyuram? – vonta kérdőre a szellemet – Hű szolgád már minden fele keresett!- de alighogy szavai elhagyták száját meg is bánta őket. Gazdája bús tekintete szigorúra váltott, nem úgy nézett ki mint aki megkegyelmezne…
A kis démon minden porcikájában remegett, behúzott nyakkal várta a véget… De a büntetés elmaradt.

Sesshoumaru vetett rá egy megvető pillantást, majd lassú léptekkel elsétált mellette és a tisztás felé vette az irányt.

Yaken elkerekedett szemekkel nézett gazdája után, miközben valami brekegéshez hasonló hangot hallatott…

- Sesshoumaru Nagyúrnak megint rossz álma volt - jegyezte meg (csak kicsit túl hangosan) és bólogatva keresztbefonta karjait…

Sesshoumaru megállt, Yaken lélegzete elakadt…”Itt a vég…”

- Sesshoumaru Nagyúr! - lépett ki a bokrok közül Rin húzva maga után a kétfejű sárkánylovat.
- Mikor felébredtem nem láttalak sehol sem… - folytatta a maga gyermeki ártatlanságával, és megállt a szellemmel szemben.

- Csak sétáltam egyet… Mehetünk? – szólt hidegen a nagyúr.

Rin vidáman bólintott felnézve a magas férfire.

Sesshoumaru az erdő felé indult, Rin pedig követte. Yaken csak állt megkövülten, beletelt egy kis időbe, míg tudatosult benne, hogy elmúlt a veszély. Horkant egyet, majd ahogy csak lába bírta a többiek után szaladt. Nagy nehezen utol is érte Rint. A kislánynak is feltűnt hogy a kutyaszellem nem éppen úgy viselkedik, mint ahogy azt megszokták tőle és ezt most szóvá is tette Yakennek.
- Sesshoumaru Nagyúr olyan furcsa mostanában… - jegyzete meg Aun egyik fejét simogatva. A békaszellem persze rögtön ellent mondott a kislánynak.
- Ostobaságokat beszélsz te lány! – szót vissza fenyegetően, bár egyet értett a gyerekkel.

„Amióta az a lány…Sora…elment…tényleg…minta kicserélték volna…” A kis szellem annyira elgondolkodott, hogy megint lemaradt. Idegesen brekegve szaladt „társai” után, akik persze mint mindig, most sem várták meg…