3. fejezet – Átlagos reggel, vagy mégsem?

Kagome átlépett az alvó Shippou, majd Sango és Miroku felett. A közeli vízeséshez igyekezett, direkt korábban kelt, hogy nyugodtan megfürödhessen, míg a többiek alszanak, bár Inuyashát nem látta a tábortűz környékén.

- Hmmm… Látod Inuyasha?… Ez bármit megér…Csodás látvány… - motyogott a szerzetes álmában és kéjes mosolygás kíséretében a másik oldalára fordult.
Kagoménak ökölbe szorult a keze és egy kicsit mintha megrándult volna a szemöldöke.

„Nem igaz, hogy még álmában is ilyen disznó!”
Elővette törölközőjét és nekivágott az erdőnek. Nem volt messze a kellemes fürdővel kecsegtető hűs víz, 10 perc múlva már a parton volt. Keresett egy nagyobb sziklát, rádobta törölközőjét és vetkőzni kezdett. Épp a szoknyájával bíbelődött, mikor valaki megszólította.
- Kagome! Már felkeltél? – kérdezte Inuyasha az egyik magas ágon ülve. Bár hangja meglehetősen bágyadt és álmos, tekintete annál kíváncsibb volt.
Kagome arca vörös lett, látszólag majd fel robbant…
” Ez nem igaz..”
- FEKSZIK!!!!!!!!!!- ordította el magát, annyira hangosan hogy a környező fáról riadtan repültek fel a madarak.
Inuyasha hangos puffanással landolt a földön, közel fél méter mély árkot hagyva maga után. Kagome gyorsan felkapta ruháját majd a hasaló, földet köpdöső Inuyasha felé állt. A hanyou idegesen talpra ugrott.

- EZ-EZ MÉGIS MIRE VOLT JÓ??!! – ordította.
A lány karba tette a kezét és hátat fordított.
- Igazán megtanulhatnád, hogy mindig ez történik, ha leskelődni próbálsz! – vetette oda.

- De én nem is… - sóhajtott Inuyasha, majd leült a fa tövébe és csuklóit nézegette…A fáslik, amikkel előző reggel a lány bekötözte ismét a vérétől vöröslöttek.

Kagome – még mindig kicsit sértődötten – odatérdelt mellé és megnézte a fiú kezét.
- Már megint rémálmod volt? – nézett aggodalmasan a félszellemre, de hiába kereste az aranysárga tekintetet, az kerülte az övét.
- Tehát igen. A kötések teljesen átáztak, gyere, menjünk vissza a többiekhez, és ott kicserélem. – felállt és elindult a tábor felé, Inuyasha pedig utána. Egy percre azonban megtorpant. Visszafordult szembe a bamba Inuyashával és elsimította a hajat a nyakáról.
- Gondoltam… - hajtotta le a fejét szomorúan.
- Még…mindig látszik igaz? – nézett félre a hanyou.

A lány némán bólintott majd tovább indultak.
Mire visszaértek már a többiek ébredeztek. Sango éppen a haját fogta össze, Miroku  pedig hatalmasat ásított, miközben felült.
- Ohh, Sango, ha tudnád milyen szépet álmodtam! – dörzsölte meg a szemét.
- Igen? És mi… - Sango szava azonban elakadt a válasz közben és elpirult… és egy hatalmas pofot kevert le a fenekét fogdosó szerzetesnek.
- Ne is fáradj! El tudom képzelni mit álmodtál te disznó! – kiabált a férfivel.

Miroku viszont csak bugyután mosolygott és a tenyérnyomtól pirosló arcát tapogatta.
- Ez bármekkora fájdalmat megér…

- Álmodban  is valami hasonlót mondtál… - jegyezte meg Kagome és közben előbányászta az elsősegély dobozát. Miroku csak megvonta a vállát…

- Nem csodálkozom, hogy még álmában is a lányokat molesztálja… - csóválta meg a fejét Inuyasha.
- Azt hiszem álmában már téged is belerángatott! – nevetett fel Kagome – Mondjuk a ma reggeli után ezen sem csodálkozom…

- De én nem is leskelődtem!

- De igenis leskelődtél!
- De nem! Nem tehetek róla, hogy pont az a fa alatt kezdtél vetkőzni, amin én ültem! – feleselt Inuyasha.
- De ez nem hatalmaz fel arra, hogy végig nézd, amíg levetkőzöm!!! – vágott vissza Kagome.
- Kagome, te levetkőztél Inuyasha előtt? – vigyorgott Miroku.

- Nem hagynátok abba?! – vetett véget a vitának Sango – Mi történt hogy újra kell kötözni Inuyasha csukóját? Megint rémálmod volt? – fordult a fiúhoz.
A félszelem csak némán bólintott.
- És ugyan olyan, mint az előtt? – kérdezte érdeklődve Miroku és leült velük szemben.
- Megint megláncolva feküdtetek a bátyáddal a földön? – folytatta Sango.
- És megint olyan keserű izét itattak veletek? – ugrott Kagome ölébe Shippou.

- Akkor gondolom ott volt az a titokzatos csodaszép lány is… - nézett fel az égre Miroku.
Sangon látszott hogy lángol a dühtől. „ Hogy lehet valaki ennyire…”
- „S e két lélek gazdái ők ketten legyenek…” – idézett merengve Kagome.
A mondatot néma csönd követte, amit később Inuyasha tört meg.
- Sesshoumaru… - pattant fel kezét a Tetsusaigára téve.
- Meglehetősen furcsa álom….Hogy mi? – gondolkodott hangosan Miroku, így kicsit megkésve reagált a névre.
- Itt van… Sesshoumaru idetart! – ismételte a félszellem az erdőt kémlelve.
- Sesshou…? - Kagoménak nem volt ideje befejezni a kérdést…
Az erdőszéli fák közül egy magas férfi lépett ki. Hosszú ezüstös haja, piros-fehér kimonója, páncélja és szőrméje a vállán már messziről elárulta. Aranysárga  szemei villogta a dühtől és megvetéstől, melyet az öccse látványa keltett benne, mégis arcán végtelen nyugalom uralkodott. S most lassú léptekkel közelített a kis csapathoz, kizárt, hogy jó szándékkal…