fejezet: Kagome gondolatai

„Hogy lehet Inuyasha ilyen önző, tudatlan, bunkó? Megtiltja azt, hogy Kouga az asszonyának nevezzen! Nem szeretem, ha így hív, de ő meg megtiltja! Egy önző dög!” zsörtölődött magában Kagome útja közben. Hamar megérkeztek a kúthoz, és Kirara már fordult is vissza barátaik felé. Kagome körülnézett. Már nem volt olyan morcos. Megpillantotta a szent fát. „Ennél a fánál láttam meg először Inuyashát. Megnéztem valódiak-e a fülei- és itt egy kis mosoly röppent át az arcán- Annyiszor ült itt, amikor engem vártak. Nagyon sok szál fűzi ehhez a fához. És mostmár engem is…” és ezekkel, a gondolatokkal a fejében beleugrott a kútba.

-         Jaj, Kagome. Hol maradsz ennyi ideig?- töprengett a kút mellett Souta, Kagome öccse. Ekkor hirtelen előbukkant nővére feje és vidáman mosolyogva válaszolt:

-         Már sehol. Megjöttem!- Souta azonnal a nyakába borult, mert már két hete nem látta őt, és hamarosan édesanyja és nagyapja is köszöntötte.

-         Szerbusz, Kagome! Remélem nem történt semmi baj, mert nagyon sok ideig voltál odaát- aggódott az anyuka.

-         Igen, és még a varázslataim sem hoztak vissza!- helyeselt nagyapa.

-         Nem semmi baj sem történt. De most felmegyek aludni, mert nagyon fáradt vagyok!- és ahogy mondta felment szobájába és azonnal ledőlt az ágyára. Nem telt bele sok idő és már aludt is, miközben furcsa gondolatok száguldoztak a fejében:

-         „Te nem leszel soha az asszonya!”- „Inuyasha vajon miért mondta így? Olyan volt, mintha azt mondta volna, az övé vagyok. Lehet, hogy szeret engem? Kagome! Te buta lány, ébredj, mert bilibe lóg a kezed! Inuyasha Kikyout szereti, őt szerette és mindig is őt fogja szeretni. Te talán csak második lehetsz.”

-         „Ha megjelenik Kouga elkezded pátyolgatni, engem meg a földbe döngölsz!”- „Lehet, hogy Inuyashának igaza volt. Most, hogy visszaemlékszem rá, mindig fekszik lett a vége, ha Kouga meglátogatott. Most nekem kell bocsánatot kérnem Inuyashától, de most még pihenek egy kicsit. Olyan sokat keresgéltünk mostanában! Teljesen elfáradtam.” És mélyen aludt tovább egy ideig, azonban ismét furcsa gondolatok vetették meg lábukat fejében: „A Szent fa. Olyan sok minden történt ott. Inuyasha 50 évet töltött azon a fán. Én is ott ismertem meg. Először meg akart ölni, de most vigyáz rám és megvéd. Nagyon megváltozott, ha jobban meggondolom. Kivéve a gyerekes stílusát, mert az sosem változik. De kedves, megértő és figyelmes is volt már. Lehet hogy… nem, az kizárt! De! Ezt nem tagadhatom le többet, szeretem őt. Szeretem mióta először megpillantottam a Szent fa alatt. Annyira jó lenne, ha ő is szeretne. De ő Kikyout szereti és ez így van rendjén, mert ha belém szeretne, az nem lenne jó. Én nem tartozom abba a világba, és még, ha szeretne is, nem lehetnék vele soha, mert én ide tartozom. Ebbe a világba, és itt kell majd élnem, ha megöltük Narakut, és megszereztük az Ékkő minden darabját.” És most könnyek szöktek szemébe e gondolatai közepette: „Annyira fog hiányozni Inuyasha, ha már mindennel végeztem abban a világban! De nem csak ő; Sango, Miroku, Shippou és Kirara is hiányozni fog. Meg az a sok kaland, amit együtt átéltünk. Az, amiken együtt, hatan keresztülmentünk. Rossz lesz nélkülük… Inuyasha nélkül…” és ekkor hirtelen felébredt és elkiáltotta magát:

-         Inuyasha neee…- nagyapja rögtön felrohant.

-         Kagome, baj van? Rosszat álmodtál?

-         Bárcsak rossz álom lett volna-, mondta magában és egy mosoly kíséretében, megnyugtatta a nagyapát.