Prológus

Sesshoumaru csak állt, s nézte a hatalmas pusztítást. A kopár, halott, megperzselt földön mély barázdák futottak, szikkadt kövek hevertek szanaszét, s új, tüzes vizű forrás eredt nem messze tőle. Semmi, mi élő, vagy élt valaha is, nem maradt. Sesshoumaru pedig lassan végigment a hosszú árok mentén. Majd egy nagy, kör alakú mélyedéshez ért. A halál forró bűze csapta meg érzékeny orrát, ám odalent nem látott senkit. Megállt, s tekintetét a sűrű, természetellenes sötétségbe fúrta. Lejjebb hajtotta fejét, ezüstszínű tincsei az arcába hullottak. Keze lassan ökölbe szorult, karmai belevájtak húsába. Nem mozdult. Sötétpiros vér folyt végig tenyerén, majd lassan kibukkantak az ujjai közötti réseken. Végül cseppekként lehullottak, elpárologva a forró talajon. Sesshoumaru valami fényeset vélt megcsillanni a mély semmiben. Nyugodt mozdulattal előrelépett, s magabiztosan lecsúszott a sötétségbe. Odalent ismerős illat után kutatott, s mikor végre megtalálta, keze rákulcsolódott valami keményre, s ő erőteljes mozdulattal felugrott, a lyuk szélére. Egy szép szamurájkardot tartott maga elé. Dühösen felhorkant, neki nem ez kell! Ám biztos volt benne, más nem volt a mélyedésben. Sesshoumaru elgondolkozva nézte a fényesen csillogó pengét. A Tenseigát. Apja azt akarta, hogy az övé legyen. A fiú fanyarul elmosolyodott. Miért? Hogyan hihette, hogy a Tetsusaiga nélkül a fiának elég hatalma lesz végezni azzal, aki őt magát is porrá tette egyenlővé? Sesshoumaru dühösen csikorgatta fogait. Megfordult egy pillanatra a fejében, apján bosszút állandó, nem indul el a gyilkosa után. Más út is nyitva állt előtte. Három nappal ezelőtt a nővére, Hanami levelet hozott neki az iskolától, ahova ő maga is járt. Tavasszal betöltötte a tizenegyedik életévét. S a Roxfortban, abban a másik világban, szívesen látnák. Sesshoumaru ismét elmosolyodott. Hirtelen undorodott magától. Természetesen, elmegy, hogy megbosszulja apja halálát, s legyőzze azt a korcs Narakut! Erőteljes mozdulattal megfordult. Ha Vele nem is mérhette össze az erejét... Hát leveri majd a tartozását a legyőzőjén. Nyugodt léptekkel masírozott végig a repedés mentén. Majd megállt, s még egyszer, utoljára visszanézett. 

Teste felragyogott, s fényes gömbbé olvadva szelte át a magas égboltot. A kopár, halott, megperzselt földön mély barázdák futottak, szikkadt kövek hevertek szanaszét, s új, tüzes vizű forrás eredt nem messze tőle. Semmi, mi élő, vagy élt valaha is, nem maradt. Enyhe, halk szellő fújdogált. Izzó homokot kavart fel. Csillagok ragyogtak a tiszta, fekete égen. A telihold előtt semmivé foszlott egy felhő. Valahol, messze, egy kutya vonyított.