2. Satoko

Satoko a nő fölé hajolt. Az felnyögött. Oldalán hatalmas, tépett seb tátongott. Mint oly sokan a faluban, ő is áldozatul esett volna a szellemek hordájának, ha Satoko nem lép közbe. Az emberek úgy hitték, közülük való, elvégre semmi sem utalt az ellenkezőjére, s a lány hegyes fülét eltakarta dús, fekete haja. Szürke, homályos írisze egy pillanatra ezüstösen villant, amint megérintette az előtte fekvő nő vérző oldalát. A seb bezárult, és a halandó meglepetten bámult fel rá. Végül hálát rebegve elalélt a sokktól, mi érte.

Felállt, s körbenézett. Sok halott volt, s az ő képességeit meghaladja az élet ilyen fokú visszaszolgáltatása. Satoko szeme megakadt egy holt gyermekét sirató anyán. Lassan elfordította a tekintetét. A Tenseigával… megmenthetné őket. Sosem értette, apja miért nem őrá hagyta a Gyógyító Kardot. Miért a Toukijint adta a kezébe? Dühös volt ezért, s egyben végtelenül hálás is. Már többször köszönhette életét nemzője eme bölcs döntéséért. Persze, a Tenseiga feltámasztotta volna, valahányszor meghal… Ám… Csak a Toukijin segítségével volt most is elég erős ahhoz, hogy elkergesse a szellemeket. Nem akarta megölni őket. Így is egyre kevesebben vannak… És, ő maga is szellem. Félig. Habár, emiatt nem kellett szégyenkeznie. Hisz anyja különleges volt. Nagy erővel bírt. Habár, ahogy ismerte apját, s amiket hallott róla, Satoko akkor is különlegesnek tartotta volna anyját, ha pusztán egy közönséges halandó. Hiszen, képes volt meghódítani a Nagy Sesshoumarut. A lány elmosolyodott. Rendkívüli módon hasonlított az édesanyjára, aki híresen szép asszony volt. Satoko néha az ebből adódó előnyét ki is használta…

Szívesen elmerengett volna még ezen, ám mellette sebesültek nyögtek, friss vér illata csapott orrába ismét, s nyomott el minden más szagot, a nosztalgiázás öröméről nem is beszélve. A lány lehajolt az első szeme elé kerülő sebesülthöz, s nekilátott, hogy ellássa.

Összezárta az utolsó sebet, rendbe hozta az utolsó törött csontot is. Az emberek temettek. Satoko lehajtotta fejét. Nem tartozott se ide, se oda, s mégis, halandók és szellemek világa egyformán kötötte. Nehézkes lépteket hallott maga mögött közeledni, s minden rosszra készen fordult meg. De csak a falu fogadójának pocakos vezetője volt. Mellé lépett.

- Szomorú, nagyon szomorú, ami velünk történt. Ám maga megmentett minket –szünetet tartott –Mivel a fogadóm csodával határos módon épen maradt, szeretném önt megvendégelni egy éjszakára!