Viharhercegnő

2. rész: Kettő Shikon darab

Végre visszaérkezett palotájába és határozott léptekkel indult el az egyik szoba felé. Időközben ellenőrizte, a védőpajzs a helyén van-e és hogy volt-e átjárás rajta. Elégedetten vigyorodott el, mikor érezte, senki sem haladt át rajta, mióta elhagyta kastélyát.

Végül megérkezett a szobához, amit keresett. Nem volt messze a bejárattól, de mivel nem bízott a véletlenekben, ezért elhatározta, távozása után egy külön védőpajzsot von a helyiség köré, csak a biztonság kedvéért.

Óvatosan lefektette az ágyra a nőt, akinek sebesülései már majdnem teljesen begyógyultak, aztán pedig végignézett rajta, az ékkőszilánkok rejtekhelyét keresve.

Hamarosan meg is találta a szütyőt, ami a nő övén lógott. Naraku kioldozta és nyitott tenyerébe öntötte az ékkődarabokat. Elismerően biccentett egyet, mikor meglátta, mennyit gyűjtött már össze a nő. Valamivel több, mint a negyedét a teljes ékkőnek, ráadásul a szilánkok össze is voltak forrva. Visszadobta az üres szütyőt az ágyra és felállni készült, ám a nő megragadta a karját.

– Mit akarsz tőlem...? Minek hoztál ide? – kérdezte rekedt hangon.

A méreg még nem tisztult ki szervezetéből és a sérülései sem gyógyultak még meg teljesen. Viszont nagyon is éber volt és erősen fogta Naraku csuklóját.

– Majd megtudod, ha lábra tudsz állni – felelte jéghideg hangon a démon, azzal kirántotta kezét a nő egyre gyengülő szorításából, aki ezek után visszaroskadt párnájára, félig ülő helyzetéből, de továbbra is figyelte a szeme sarkából a férfit.

Naraku kényelmes léptekkel odasétált az ajtóhoz és kinyitotta azt. De még mielőtt kilépett volna rajta, visszafordult és gúnyos vigyor jelent meg az arcán, mikor látta, vendége az ablak felé tekintget.

– Ne próbálkozz vele! – figyelmeztette. – És az ajtón se! Az egyetlen helyiség, ahová ezenkívül mehetsz, az ott van – mutatott az ággyal szemben lévő ajtóra.

– Nahát, igazán lenyűgöző – jegyezte meg szarkasztikusan a nő és hátat fordított a démonnak, magára húzva takaróját.

– Egyébként... – hallotta még fátyolosan a hangját; félig ugyanis már aludt – mi a neved?

– Hn... – elégedetlenkedve halkan mordult egyet a nő, de aztán kipasszírozta magából, mielőtt elaludt volna a kimerültségtől. – Kerina... a nevem Kerina.

Az ajtó halkan becsukódott valahol a háta mögött és a nő végre pihenhetett. „Furcsa egy alak.” ez volt az utolsó gondolata, mielőtt magába rántotta volna a puha sötétség az álmok világába...

Másnap délben Naraku bement Kerina szobájába, s ugyanúgy találta őt az ágyon, ahogy hagyta. Arca az ablak felé fordult és mélyen aludt. „A sebesülései bizonyára már meggyógyultak, úgyhogy ki is próbálhatom, mire képes...” Naraku közelebb lépett hozzá és megszólalt:

– Ébresztő, dolgunk van! – ám ezzel a rövid, de annál fagyosabb kijelentéssel nem jutott semmire. – Gyerünk már! – bökdöste meg Kerina vállát, mire érezni lehetett, ahogy lassan visszanyeri öntudatát és ébredezni kezd.

A nő azonban hátat fordított neki és még jobban magára húzta a takarót, hogy még a feje sem látszott ki.

„Csak még egy kicsit... rég aludtam már ilyen kényelmes helyen...” erre a gondolatra aztán kipattantak a szemei. Eszébe jutott, hol is van. Lassan lehámozta fejéről takaróját és óvatosan megfordult, hogy aztán farkasszemet nézhessen egy bíbor szempárral.

– Jó reggelt... jól aludtál? – kérdezte gúnyosan a férfi.

– Tán egy fogadóban volnánk? – kérdezett vissza Kerina, miközben óvatosan felült.

Nem volt benne biztos, hogy a sebei már teljesen behegedtek. Naraku lenézett rá valamilyen furcsa csillogással a szemében, aztán gyorsan megfordult és az ajtó felé vette az irányt, de a válla fölött még hátraszólt:

– Igyekezz! Pár percen belül indulunk, amint elkészültél.

– Mégis hová megyünk?

– Ékkőszilánkok után – hallatszott a kurta válasz, majd pedig az ajtó becsukódott mögötte.

Kerina egy mélyet sóhajtott és végignézett magán.

– Upsz... – észrevette, hogy alvás közben a kimonója széjjelebb nyílt, így többet engedve láttatni dekoltázsából. – Na mindegy! – vonta meg a vállát és elindult a másik ajtó felé, ahová elvileg szabad bejárása volt.

Egy fürdőszobába lépett be, ahol – mint a kastély többi részén, így Kerina szobájában is – természetesen a fekete szín dominált.

Ásított egy hatalmasat, miközben előkészítette fürdővizét. Mocskosnak érezte magát és nehezen viselte az alvadt vér szagát is, amely körüllengte e pillanatban. Undorodva húzta fel az orrát. Félig démon létére utálta ezt a szagot.

Gyorsan levetkőzött és elmerült a vízben. Egy picit áztatta magát, aztán nekilátott, hogy rutinosan lemossa magáról a koszt és egyebeket. Mikor a bal vállához ért, elégedetten elmosolyodott. „Ezek szerint nem vette észre a két ékkőszilánkot a testemben.”

Miután elkészült, sietve maga köré tekert egy törülközőt és kiosont, vissza a szobájába, hogy körülnézzen valami ruha után – semmi kedve sem volt újból magára ölteni véráztatta kimonóját. Közvetlenül az ajtó mellett, amin belépett a szobába, egy nagy ruhásszekrény magasodott.

Odament hozzá és kinyitotta. Ruhák számtalan variációját látta maga előtt. Talán az egész készülődésben ez volt a legnehezebb feladat: kiválasztani a megfelelő ruhákat. Végül egy kicsit mélyebben kivágott kimonónál és a hakamánál tette le a voksot. Felsője fekete volt, nadrágja pedig sötétszürke; egyiken sem volt semmiféle minta.

Kiválasztott hozzá egy sötétkék obit, ami tökéletesen harmonizált szeme színével és amiben ezüstös fonalak tekeredtek elegánsan. A derekára kötötte, aztán a szütyőjét is, majd pedig a kardját kezdte el keresni... de azt sehol sem találta.

– Remek – bosszankodott magában, aztán felhúzta cipőjét és kisietett a szobából.

Tétovázva megállt ajtója előtt, nem tudta eldönteni, merre menjen, amíg egy kis fuvallatot nem érzett a jobb oldala felől. Magabiztos léptekkel elindult arrafelé.

Pár percnyi séta után megérkezett a kijárathoz, de még nem lépett ki a gázfelhőbe. Tett egy lépést lopakodva Naraku felé, aki ismét azt a páviánjelmezt viselte.

– Hol van Nagashi? – kérdezte, miközben igyekezett, hogy hangja nyugodtnak hallatsszon. – A kardom...

– Hogy ez? – kérdezte a démon, rá sem nézve, miközben kinyújtotta egyik karját, amelyben Kerina egyértelműen felfedezni vélte saját kardját.

– Kérem.

– Nem.

– De nekem szükségem van rá! – emelte fel a nő hangját, aztán vett egy mély levegőt és nyugalmat erőltetett magára. – Add ide...

– Rendben van, de egy feltétellel.

– Mi lenne az?

– Hogy soha nem használod ellenem – felelte Naraku.

Kerina megdöbbent a válaszon, de bólintott. Aztán, mikor semmi sem történt, rájött, hogy valószínűleg a férfi nem láthatta, amint ezt tette, így még hozzáfűzte:

– Rendben van.

Naraku a nő felé dobta a kardot, aztán lépett egyet kifelé.

– Ideje indulnunk.

– Te hiszel a szavának? – tette fel kérdését gyanakodva Kagura, miközben árgus szemekkel figyelte Kerina elmosódott sziluettét, mivel még mindig a sötétben volt.

Éppen végzett kardja derekára csatolásával és most élesen a szélboszorkány szemébe nézett:

– Igyekszem mindig betartani az ígéreteimet – felelte lassan. – Nem fogom használni Nagashit Naraku ellen...

– De...

– Hagyd abba, Kagura – szakította félbe Naraku. – Gyerünk, a Nap már alacsonyan jár.

Naraku ment legelöl, mögötte Kagura és Kanna, őket pedig Kerina követte. A kastélyt körülvevő mérges gáztól nem lehetett látni az eget és a levegő fullasztó volt, de szerencsére ez utóbbi nem volt nagy hatással a nőre. Annál inkább az előbbi dolog foglalkoztatta...

Szüksége volt arra, hogy lássa az eget, hiszen alapvetően ez volt erejének forrása. Egyszer napokig nem látta az égboltot és rendkívül legyengült; minden szempontból. Az erejét képtelen volt előhívni, testileg úgy tűnt, már csupán vegetál, s egy idő után már az ételt sem vette magához. Mentálisan tökéletesen ép volt, de minden egyes fogyó perccel érezte, ahogy összeszorul a lelke.

Hatalmasat sóhajtott, mikor végre kiértek a védőpajzson kívülre és friss levegőt sodort felé a szél. Valamint végre láthatta a kék eget...

Pár órás gyaloglás után elértek egy kisebbfajta falut. Az emberek rémülten menekültek a kis csoport láttán; többen érezték a belőlük áradó fenyegetést.

– Pusztítsátok el az egész falut és mindenkit! – parancsolta Naraku.

– És aztán majd kutakodhatunk a romok között? – kérdezett vissza azonnal Kerina.

Kagura egy „ne-légy-ennyire-pimasz-mert-hamar-meghalsz” pillantást lövellt felé, Kanna szokásához híven üres tekintettel nézte a falu ijedt lakosságát, Naraku pedig... hát, azt bizony nehéz volt megállapítani, hogy milyen arcot is vág, lévén vonásait eltakarta a páviánmaszk. Kerina magában arra tippelt, kérdő tekintettel meredhet rá... vagy épp mérgesen.

– Van egy jobb ötletem – mondta a nő.

Naraku egy hosszú pillanatig még nem reagált, de aztán lassan bólintott. Kerina szélesen elvigyorodott, ahogy az adneralin szintje felszökkent ereiben. „Egy jó harc mindent megér” – már évek óta ez volt a mottója. A küzdelem mindig feltüzelte és egyszerűen szerette az érzést, ami ekkor mindig úrrá lett rajta.

Elszökkent a talajtól és kiszemelt magának egy jól öltözött falusi férfit; közvetlenül előtte ért földet. A halandó megszeppenve pislogott rá, ledermedt a félelemtől; a Kerina szemében lévő őrült csillogás semmi jót nem ígért számára...

– Te vagy a falu főnöke, ugye?

A férfi hevesen megrázta a fejét.

– Ne hazudj... érzem a szagodon, valahol a vastag félelem-réteg alatt... – hajolt közelebb hozzá Kerina, úgy, hogy arcuk majdnem összeért. – Ha ideadod az ékkőszilánkokat, amiket rejtegettek, akkor talán megkímélem a falusiak életét.

A férfi makacsul hallgatott.

– A tiédet is... – ismét semmi válasz.

Kerina forgatta a szemeit. „Ostoba halandó!” csóválta meg a fejét, aztán meglendítette karját: először az égboltra mutatott, majd pedig az egyik házra... amibe a következő pillanatban egy hatalmas villám csapott le és azonnal perzselni kezdte a szalmatetőt. A nő körbenézett: mindegyik kunyhó teteje gyúlékony anyagból készült.

– Ha nem hívok több villámot, akkor is a tűz perceken belül elterjed és mindent elpusztít – magyarázta fagyosan suttogva Kerina. – Még a te házadat is... és akik esetleg benne vannak.

– Elég! Elég legyen! – kiáltott a férfi.

A nő szája gúnyos félmosolyra húzódott:

– Akkor tudod, mi a dolgod... add elő a szilánkokat!

A falu főnöke bólintott, a rettegést és a kétségbeesést lehetett látni szemeiben, ahogy visszatükröződtek bennük a táncoló lángok fénye.

– Shimaru! – ordította el magát, mire egy középkorú férfi araszolt óvatosan közelebb pár lépéssel. Látszott rajta, nagyon nem akaródzik neki ott lennie. – Hozd ide a két szilánkot!

– De...

– Gyerünk! – ordított rá a falu főnöke, mire a férfi engedelmesen eliszkolt.

– Csodálatos... – vigyorgott önelégülten Kerina. – Most pedig elővehetnéd azt az ékkőszilánkot is, ami a zsebedben lapul...

A falufőnök meghökkent és hátrált egy lépést. Kerina arcára baljós árnyak ültek ki, ahogy résnyire összeszűkítette a szemét.

– Add ide! – suttogta vérfagyasztóan.

– Nee... neeem... – rázta a fejét a férfi, miközben feltűnt Shimaru, kezében a két ékkőszilánkkal.

Remegő kezekkel adta át neked, te pedig azonnal kikaptad és markodba zártad őket.

– Próbáltam kedvesen, de... ha nem megy... – Kerina nyitottan hagyta a mondat végét, miközben felugrott a levegőbe és előrántotta kardját.

Nem pocsékolta erejét ilyesmire; a fekete tűz segítsége nélkül is könnyű dolga volt: egy halálosan precíz csapással megfosztotta a falu főnökének fejét a testétől. Egy másodpercen belül élettelenül hullt porba... Aztán Kerina lehajolt és felszedte a harmadik szilánkot is és eltette a kardját:

– Mondd meg, megérte ez neked egyetlen szilánkért...? – választ nem kapott, de nem is várt.

Megfordult és maga mögött hagyva a lángoló tetőket (időközben átterjedt a tűz), visszaindult Narakuhoz.

– Megígérte! Megígérte, hogy véget vet a tűznek, ha odaadjuk a szilánkokat! – hallotta a háta mögött Shimaru hangját.

Kerina sóhajtott egyet és becsukta a szemét.

– Ám legyen! – adta be végül a derekát és vissza sem nézve intett egyet, mire hamarosan esőfelhők gyülekeztek a falu fölé és a vihar perceken belül megállíthatatlanul ömleni kezdett.

– Csak ne panaszkodjanak, ha kiönt a drágalátos patakjuk... – morogta az orra alatt a nő.

Fél perc sem kellett hozzá és odaért Narakuhoz. A maszktól megint nem látta, milyen kifejezés ül az arcán, még a szemét is alig látta.

– Tessék – Kerina savanyú képpel kinyújtotta az ékkődarabokat rejtő markát a férfi felé.

Naraku elvette a szilánkokat, majd pedig a többiekhez fordult:

– Tűnjünk el innen minél gyorsabban! Kagura, te vidd a húgodat!

A szélboszorkány tétovázva bólintott és előhúzott egy tollat a hajából. A következő pillanatban pedig már a szelek szárnyán repültek, vissza, a kastély felé. Aztán Kerina arra lett figyelmes, hogy Naraku átkarolja a derekát. A nő kérdő tekintettel nézett rá:

– Megtudhatnám, mégis, mire készülsz? – vonta fel egyik szemöldökét.

Választ nem kapott, ám a következő pillanatban a démon elrugaszkodott a földtől és repülni kezdett visszafelé a kastélyhoz.

– Repülni én is tudok! – próbálta kiszabadítani magát a férfi szorításából, ám nem járt sikerrel.

Így inkább feladta és belékapaszkodott. Amíg vitte, addig nem tudta rendesen használni saját levitációs képességét és semmi kedve sem volt olyan magasról lezuhanni, mint ahol most voltak. Inkább próbálta élvezni az utazást; imádta, ahogy a szél finoman belecsapott arcába és megborzolta haját...

Hiába értek földet, Naraku nem engedte el. Kerina felsóhajtott: szerencsére a dereka helyett most a csuklóját fogta. A démon maga után húzta a nőt abba a szobába, amit kiutalt neki. Erőteljesen belökte a helyiségbe, aztán becsukta maga után az ajtót.

– Megtudhatnám, mi bajod van? – nézett rá némiképp sértődötten Kerina.

– Az ékkőszilánkokat – nyújtotta ki a kezét Naraku.

– Már odaadtam neked.

– Nem; én azokra gondolok, amik a válladban vannak – mutatott a férfi Kerina bal vállára.

A nő egy pillanatra meglepődött és elfehéredett, de aztán visszanyerte önbizalmát és bólintott.

– Szóval ideadod nekem őket? – ráncolta össze a homlokát a férfi. Nem értette a félszellem reakcióját: egyik pillanatban még úgy tűnt, magának tartogatja az ékkődarabokat, a következő pillanatban pedig elszállt minden félelme és rábólintott. „Hah... de ki érti a nőket...?” tette fel magának a költői kérdést a démon.

– Igen – sóhajtott egy mélyet a nő. – Hisz megállapodtunk: a győztes mindent visz, emlékszel?

Naraku biccentett. Kerina vett egy nagy levegőt és becsukta a szemét. Egyik pillanatban még mozdulatlan volt, a másikban pedig hirtelen belevájt karmaival a bal vállába. Arcizmai megrándultak, mikor kivette az első szilánkot és átnyújtotta a férfinak. A második viszont sokkal mélyebbre ékelődött be és azt már nem volt olyan könnyű kiszednie.

A fájdalom kezdett úrrá lenni rajta és egy kis szünetet kellett tartania, mielőtt újból megpróbálta kiszedni. Vett néhány mély levegőt, hogy lenyugtassa magát és enyhítse fájdalmait.

– Hadd segítsek...! – hallotta Naraku hangját, mire kipattantak a szemei:

– Ne...

Azonban kérése süket fülekre talált. A démon közelebb lépett hozzá és a tőrt, amit kimonója ujjából húzott elő (a páviánjelmez már csak félig takarta testét) azonnal belemélyesztette a nő húsába.

Kerina behunyta szemét és beharapta a szája szélét. Szerencsére Naraku nagyon akarta azt az ékkövet és viszonylag gyorsan végzett – habár ez a nő szempontjából hosszú óráknak tűnt –, aztán elhagyni készült a helyiséget.

– Miért tetted? Mondtam, hogy kiszedem! – szegezte neki a kérdést mérgesen Kerina.

– Túl sokáig pepecseltél... nem vagyok egy türelmes típus.

– Azt látom... – morogta az orra alatt a nő, miután becsukódott Naraku mögött az ajtó.

Majd pedig dühösen beviharzott a fürdőszobába és lemosta sebét. „Még hogy pepecseltem! Ja, irtózatosan klassz volt a saját vállamba belevájni és érezni, ahogy a saját vérem lefolyik a saját kezemen keresztül a saját csuklómra és...” sóhajtott egy mélyet és megrázta a fejét. „Ez úgysem segít... megint gyenge vagyok...”

Befejezte a seb kitisztítását; a vérzés már elállt, de még szüksége lesz pár órára, míg beheged és teljesen eltűnik. Most, hogy az ékkődarabok kikerültek testéből és egy kis harc után volt, valamint a fájdalom eléggé kimerítette.

Átbotorkált a másik szobába és lezuhant az ágyra, a vállát fogva. De nem bírt elaludni, bármennyire is szeretett volna. Lehet, hogy ha nem kezd el ékkőszilánkokra vadászni, hanem megelégszik azzal a kettővel, amikre feltétlenül szüksége volt, akkor Narakuval sem találkozik és nem kellene őt szolgálnia? Megrázta a fejét. „Hiába áltatom magam... az egész életem egy oltári nagy kiszúrás. Ezt már a születésemkor is megmondták.”

Óvatosan feltápászkodott és átvette éjjeli ruháját. Aztán megmosakodott és bemászott az ágyába, de sokáig tartott, míg végre a fáradság győzedelmeskedett felette és sikerült végre elaludnia.

Folytatása következik...