4. rész: Sötét titkok

– Augh... – motyogta Kerina, azzal elájult.

Azonban, még mielőtt elérte volna a talajt, valamint teljesen elvesztette volna az eszméletét, két erős kart érzett a teste köré fonódni. Egy halvány mosoly jelent meg arcán, amely azonnal el is tűnt, amint a vérveszteségtől magába szippantotta a fekete mélység.

– Uh... – szinte érezte, ahogy a vér lüktet az ereiben, s ugyanebben a ritmusban a fejében is. Rátette kezét a homlokára, hogy enyhítse az érzést.

Ujjai valami nedveset fogtak, s ő összezavarodva nyitotta ki végre szemeit; már a nyomott érzés is alábbhagyott, ami akkor köszöntötte, mikor magához tért. Leszedte a homlokára tapadt valamit. Az egy bevizezett rongydarab volt. Kérdőn pillantott a tárgyra, mintha az válaszolhatna minden ki nem mondott gondolatára.

Az ajtó nyikorogva kinyílt, s Kerina arrafelé kapta a fejét; aminek következtében egy pillanatra megszédült, de aztán ismét visszanyerte erőnlétét. Kagura sétált be, kezében egy kis vödör vízzel és egy tiszta ronggyal. Mikor meglátta a félszellemet, egy pillanatra megtorpant, de aztán becsukta az ajtót, s folytatta útját a nő felé.

A vödröt letette az asztalkára, ami a szobában volt, azzal Kerinához fordult:

– Látom, felébredtél... hogy érzed magad?

A hanyou zavartan pislogott. Csak nem a hogyléte felől érdeklődött. Kagura számára nem volt nehéz ebben a pillanatban a féldémon gondolatait kiolvasni arckifejezéséről.

– Csak miheztartás végett, na nem mintha nagyon érdekelne...

Kerina bólintott, de még mindig elkerekedett szemekkel ült:

– Már jobban vagyok... – erre megkordult a gyomra, mire ő elvörösödött.

– Hozok enni – ajánlotta fel a szélboszorkány, azzal kimasírozott a szobából.

Mikor végre visszajött, s Kerina már kellőképp lecsitította háborgó gyomrát, s már nyugodtan, lassan evett, megkérdezte tőle:

– Mi történt? Hogy kerültem ide vissza?

A szélboszorkány az ablaknál állt, kifelé pillantott.

– Miután azok a szánalmas, alsóbb rendű démonok összesítették erejüket, fel akartak falni téged is, s Narakut is – Kerina bólintott; erre emlékezett. – Az ostobák... Naraku természetesen magába olvasztotta őket minden különösebb gond nélkül. Te azonban... nem úsztad meg sérülések nélkül – fejezte be, majd hozzátette, az utolsó kérdésre válaszolva:

– Ő hozott vissza.

– Naraku? – majdnem visszaköpte a torkán akadt vizet.

Kagura bólintott, s látva, hogy Kerina befejezte, elvette előle a tálcát.

– Pihenj – tanácsolta. – Használd ki az időt, ameddig tudod.

– Ezt meg hogy érted?

– Naraku most nincs itt, s holnap esténél előbb nem hiszem, hogy felbukkan... utána természetesen ott folytatódik az ékkővadászat, ahol abbahagytuk... na meg az Inuyasháék elleni harc... – azzal becsukta maga mögött az ajtót, kavargó gondolataival magára hagyva Kerinát, aki még percekig üres tekintettel bámult maga elé, összekaparni valami használható információt a szélboszorkány szavaiból.

„Ha jól emlékszem, van egy meleg vizű forrás valahol a kastélyban... be kéne vizsgálnom, eddig nem jutott rá időm. Biztos kellemesebb, mint ez a fürdőszoba...” töprengett a nő, azon morfondírozva mit kezdjen hirtelen megnövekedett szabad idejével. „Igen... egy fürdő az jól esne!” határozott. És ahogy beleszimatolt a levegőbe, sajnálattal állapítota meg : „És ahogy elnézem, nem is ártana meg...”

Összeszedte hát a törülközőket, meg a tiszta ruhát, amit utána magára ölthet, azzal kivonult szobájából, emlékezetében keresve a helyet, ahol a fürdőt sejtette. Hamarosan el is érkezett, s legnagyobb meglepetésére sikerült elsőre rátalálnia a helyiségre.

Úgy tűnt, mintha nem is a kastélyon belül lenne, hanem kint, a természetben. Gyönyörű volt minden... a friss levegő, a lágy napsütés és szellő, a cseresznyefák... még ha mindez illúzió is volt csupán. Hisz más nem is lehetett.

Körbetekintett a fürdőben, s miután megbizonyosodott afelől, senki sincs a közelben, gyorsan levetkőzött és belemerült a kristálytiszta, lágyan bugyogó, kellemesen langyos vízbe.

– Áhhh... – sóhajtott Kerina, egy mosollyal az arcán, aztán teljesen a felszín alá merült, hogy a haját is kimoshassa.

Mikor feljött, körbenézett, s meg is találta, amiket keresett: a fürdő mellett, egy karnyújtásnyira, szépen sorakoztak a különböző tégelyek, mind más és más esszenciát tartalmazva. Kerina óvatosan tanulmányozta mindegyiket, s hosszas mérlegelés után mégiscsak a cseresznye illatnál állapodott meg.

Jól esett bőrének és hajának is a kényeztetést, amit a fürdőkrém adott neki.

Miután úgy érezte, kiáztatta magát kellőképpen, végre kiemelkedett a fürdőből, s megszárította magát a törülközőkkel, amiket hozott. Aztán felvette a kényelmes halvány narancsszín yukatát, amit a szekrényében talált, búcsúzásképpen még egyszer körbenézett, azzal kisétált a fenséges fürdőből.

Ahogy haladt a folyosókon, gondolataiba mélyedve, mikor egy idő után felocsúdott, arra kellett ráeszmélnie, hogy teljesen ismeretlen részén jár a kastélynak. „Na, gratula... ügyes vagy, Kerina. Most merre tovább?” kérdezte magától egy alkalommal, mikor egy elágazáshoz érkezett, de mindegyik folyosó teljesen ismeretlennek tűnt számára. Sóhajtott egy mélyet, s becsukta szemeit. Érzékei azt tanácsolták neki, menjen jobbra. Így arrafelé vette az irányt.

Azonban errefelé sem volt semmi ismerős. Ahogy tovább haladt a folyosón, valami neszezést hallott, s megtorpant. Füleit hegyezve tekintett körbe, az apró zaj forrását kutatva. Még egyszer hallotta, most egy kicsit közelebbről, de aztán végleg elhallgatott. Ennyi viszont tökéletes elég volt Kerina számára, hogy behatárolja, merről jött a hang. Óvatosan az ódon ajtó felé vette az irányt, mely a jobbjáról nyílt.

A nehéz ajtó nyikorogva nyílt ki, s a hanyou meg mert volna esküdni, a holtakat is képes mély, örök álmukból felébreszteni. Szíve egyre gyorsabban vert, s szinte a halántékában érezte, hogy dobog. De nem történt semmi.

Besurrant a félig nyitott ajtón; odabent a tökéletes sötétség fogadta. Azonban neki, akinek a vérében folyt a fekete tűz képessége, ez nem okozott különösebb gondot. Szemeit teljesen fekete köd áraszotta el, a fehérjét, s íriszét is, ő pedig immár úgy látott a vaksötétben, mintha világos nappal lett volna.

Első pillantásra semmi sem volt a helyiségben. De aztán, már épp, mikor fordult volna kifelé, valamin megakadt a tekintete: a földön egy csapóajtót pillantott meg. „Pince?” gondolta, s megvonta a vállát. Annyira nem lehet érdekes. Ámde alig tett egy lépést, mikor ismét meghallotta azt a fura neszezést. Most már pontosan tudta, hogy az alsó szintről jön.

Kíváncsisága hamar felülkerekedett ép bírálásán, mikor közelebb lépett a titokzatos csapóajtóhoz. Aztán egy sóhajjal lehajolt és felnyitotta. Lent - ha lehetséges - még nagyobb sötétség uralkodott. Kettőt pislogott, s immár tisztán leláthatott. Ám a látvány, ami fogadta, korántsem volt megnyugtató.

Mindazok ellenére, hogy harcedzett volt, már nem életet kioltott és hozzá volt szokva a vér látványához, meg egyéb, az emberi test-lélek-szellem számára befogadhatatlan dolgokhoz, egy sikoltás hagyta el ajkait, ahogy letekintett.

Ezernyi alsóbbrendű démont látott; testük ide-oda tekergett, testrészeik egymás hegyén-hátán, s egyik undorítóbb volt, mint a másik. És valami nagyon büdös nyálka fedte be néhol őket. Az egész pincét beterítették.

Aztán meglátott egy félig emberi alakot mindezek közepén, amint lassan megfordul, s farkasszemet néz a betolakodóval. Kerina szemei elkerekedtek: Narakuval találta szemben magát. Ijedtében visszaváltott a normális látására és szinte azonnal kiejtette kezeiből törülközőit, aztán villámgyorsan lecsapta az ajtót, s elrohant, ahogy csak a lábai bírták vinni. El, messze onnan... attól a szörnytől, akit ott látott, a kastély alagsorában.

Maga sem tudta, hogyan, de végül valahogyan mégis eljutott a szobájáig, s magára ráncigált valamilyen kevéssé lenge ruhát, miközben próbálta lenyugtatni gyorsan dobogó szívét, s túllépni az első rémületén.

Övére már felcsatolta szütyőjét, s már épp nyúlt volna a kardja után, mikor végre sikerült eléggé lenyugodnia ahhoz, hogy gondolkodni tudjon. Egy gonosz félmosoly jelent meg a szája szegletében, szemeiben pedig felcsaptak a már ismert, őrült fények. „Naraku... most megvagy... te is csak egy félszellem vagy, akárcsak én vagy Inuyasha...”

Nagy erőfeszítésébe telt, nehogy hangosan felkacagjon - amit, ha megtett volna, igazán démonian hatott volna, a benne rejlő kárörömtől és ráeszmélésről.

Az ajtó kicsapódott, ő pedig még mindig ott állt ágya mellett, kezében a kardjával, arcán a démoni mosollyal. Nem mozdult egy tapodtad sem, mikor meghallotta, hogy az ajtó ütközik a fallal. Ott állt, egyhelyben, megdermedve a gonosz kárörömben, mely körbefonta.

Egy erős kéz fogta meg a vállát, s körbeforgatta, hogy látogatója szemébe nézhessen. Naraku állt előtte, immár az emberi alakjában, testét csak a páviánbunda fedte. Szemei villámokat szórtak, de ki volt ő ahhoz, hogy a viharhercegnőt ezzel megrémiszthesse?

– Enyje-enyje, Naraku... – duruzsolta a nő. – Már azt hittem, tisztavérű szellem vagy, de látod, megint csalódnom kellett...

– Hogy merészelsz így beszélni velem?! Sokkal erősebb vagyok nálad!

– Lehet – biccentett Kerina komolyan, szemében az őrült fényt átvette a titokzatosságé. – De akkor is csak egy félszellem vagy, mint én. Sosem leszel youkai.

– Ezt a problémát könnyen orvosolhatom, csak némi időbe telik – húzódott titokzatos félmosolyra a szája, aztán elkomorult. – De te...

Egy mozdulattal az ágyra taszította Kerinát, aztán, mielőtt még a nő akár egyetlen egyet is pisloghatott volna, már felette tornyosult, s testsúlyával szorította őt le, nehogy meg tudjon mozdulni. A páviánbundából hirtelen előtűnt egy míves tőr, pengéje rendkívül éles volt. Kerinát átjárta a félelem, de ennek nem mutatta jelét. Egy mély levegőt vett és határozott arckifejezést öltött fel. Még csak szemében sem tükröződtek érzelmei, amint Naraku a tőrt lassan végighúzta a nő gyönyörű arcán.

– Legyen ez egy figyelmeztetés – suttogta vérfagyasztóan, de úgy, hogy Kerina hátán végigfutott a hideg. – Még egy apró botlás vagy engedetlenség... netán szökési kísérlet... – folytatta jéghideg nyugalommal, ahogy egy apró vágást ejtett a pengével a nő arcán – és előbb zuhansz össze holtan, minthogy rákérdezhetnél, mit hibáztál... Megértetted?

Kerina arcvonásai megkeményedtek, s egy pillanatig még farkasszemet nézett a férfival, akinek szemei szinte beleégtek a nő koponyájába. Majd lassan, alig láthatóan bólintott.

– Remek – mosolyodott el gúnyosan Naraku, azzal lemászott róla, s az ajtó felé vette útját.

Kerina még percekig bámult a csukott ajtóra, ahol a férfi távozott, miközben arcáról szép csendben megindult egy apró vércsermely. Saját vérének szaga végre magához térítette, s odasietett a fürdőbe, hogy kitisztítsa sebét. Az pár perc alatt beforrt. Másnapra már a hegnek sem lesz semmi nyoma.

Mélyet sóhajtott, ahogy a tükörbe nézett, s ezúttal engedte, hogy érzelmei kiüljenek arcára. Egy megfáradt, fiatal nő arca tekintett vissza rá, azonban a szemek sokkal tapasztaltabbnak tűntek, mint ami illett volna korához.

Ahogy beléjük tekintett, Kerina látta mindazt, amin keresztülment. Az összes fájdalmat és megaláztatást, a félelmet és magány érzetét. Néha elgondolkozott, valóban érdekelne-e valakit, ha hirtelen eltűnne e világról. Nem létezne többé...

Keserűen elmosolyodott. Egyvalaki biztos bánná... valaki, akit már hosszú évek óta nem látott. Legutoljára akkor találkoztak, mikor elvették tőle...

Hirtelen nagyon szomorú lett, s megrázta fejét, elhessegetve a gondolatot. Tovább kutatott saját tekintetében. Hamarosan rátalált a picit őrült fényre. A harc. A hatalom. A magabiztosság. Az erő.

A faluk, melyek rettegtek tőle. A rengeteg sikerrel megvívott csata és küzdelem. A sok ékkőszilánk, melyeket összegyűjtött... és elvesztett.

Kezei ökölbe szorultak e gondolatra, s magában átkozta Narakut. Minek kellett vele összefutnia?! Miért nem harcolt jobban ellene?! És miért nem rúgta le azonnal magáról, mikor az imént megfenyegette?! Miért? Miért tűrte el mindezt?!

Tekintete megkeményedett, úgy nézett vissza a fiatal nőre a tükörben. Már nem volt sem zavart, sem elveszett. Pontosan tudta, mit akar. Meg fog szökni. Előbb vagy utóbb, de megteszi!

Nem fogja engedni, hogy Naraku irányítsa őt. Nem fogja tűrni, hogy így bánjon vele!

...

„Egyvalamit azonban még mindig nem értek... most itt lett volna rá a lehetősége, hogy megöljön... én is öltem már kevesebbért. De nem tette meg...”

Naraku mérgesen csapta be maga mögött szobája ajtaját. Nem fejezhette meg rendesen a rituálét. Még mindig túl sok alsórendű démon volt a testében, amik jelentősen legyengítették. Azzal, hogy Kerina a folyamat kellős közepén rátalált, s neki hirtelen abba kellett hagynia, nem sikerült tökéletesítenie félszellem mivoltát.

Egy morgás hagyta el ajkait. Ráadásul az a nő már tudja a titkát is... sőt, mi több, a következő lehetőség, hogy tökéletesítse magát, s minél közelebb kerüljön ahhoz, hogy teljesen démon legyen, lehet, hogy csak hónapok múlva jön el. Most, hogy már egyre többen vannak a nyomában, s úgy tűnik, apró szövetségek is alakulnak ellene.

„És már a két kutyafivér sem öli egymást lépten-nyomon.” jutott eszébe Inuyasha és Sesshoumaru. „Ki kell dolgoznom valami új tervet, különben fél szemmel állandóan tekinthetek a hátam mögé, mikor bukkannak fel egy gyilkos karddal mögöttem.” szitkozódott, s lezuttyant ágyára.

„Meg aztán itt van Kerina... bármikor megpróbálhat elszökni, sőt, talán még sikerülhet is neki, s összeállhat velük... nem hagyhatom... valamit ki kell találnom!” határozott gondolatban.

Ahogy így töprengett, egy gonosz terv öltött formát a fejében, hogyan bírhatja maradásra a nőt. Ezzel egyben azt is biztosítaná, hogy nem árulja el őt, s nem lép szövetségre ellenségeivel... igen, tökéletes lesz...

„Kell néhány előkészület és ki kell gondolnom a részleteket... aztán már semmi sem állhat az utamba és pár napon belül elkezdődik tervem első fázisa... igen, pár hét leforgása alatt elérem, hogy Kerina megbízzon bennem és hogy ha kell, életével védjen... ha a tervem sikerrel jár, akkor már nem kell attól tartanom, hogy összeáll a blökikkel vagy azzal a rühes ordassal... igen... tökéletes...” szája szegletében egy démoni mosoly bujkált, ahogy még egyszer végigfutott tervén.

Folytatása következik...