2. Miért éppen őt?
  

Másnap hajnalban indulásra készen várakoztam a ház előtt. Megígértem Kaedének, hogy megvárom, amíg kevésnyi élelmet csomagol számomra. Hálás voltam az öregasszonynak, íjásztudományom elsajátításában is nagy segítségemre volt. Végre kilépett az ajtón, kezében szorongatva egy kis csomagot, amit át is nyújtott nekem.

-         Csak ennyit tudok adni, de remélem hasznodra válik – mondta.

-         Köszönöm. Ez még több is, mint kéne – mosolyogtam. – De most már mennem kell.

-         Még egy kérdés, Tiana.

-         Igen?

-         Miért üldözöd őt?

-         Mert már rég halottnak kéne lennie.

-         Ez nem ok. Sokan vannak, akiknek a földben kéne rothadni, ahelyett, hogy megkeserítik életünk, és sokan, akik bár halottak, mégis inkább életet érdemelnének.

 Felsóhajtottam, ahogy felrémlett szüleim emléke.

-         Igen, sokan még élhetnének… - válaszoltam. – de sajnos nem élnek. Részben az olyanok miatt, mint a nővéred.

-         De ő nem egy ártó démon! – próbálkozott, de hiába.

-         Akkor a lélektolvajlást minek tudod be? Te is tudod, hogy Kikyou megváltozott. És sajnos rossz irányba. Nem lett volna szabad visszatérnie. Nekem meg nem lett volna szabad hagynom, hogy így megerősödjön. Hatalma egyre nő, és sajnos árt vele. Hidd el, szívesebben vadásznék Narakura, de még nincs elég erőm az elpusztítására. Sajnálom.

 Kaede magadóan lehajtotta a fejét.

-         Menj, ha menned kell. De vigyázz magadra! A nővérem nem könnyű ellenfél.

-         Tudom és… köszönöm.

 Megfordultam és elindultam abba az irányba, ahonnan a tegnapi jelzés érkezett.