3. Lehull a lepel
  

  A napom eseménytelenül telt az estét kivéve. Ekkor ugyanis belebotlottam InuYasha csapatába. Pontosabban én egy fa árnyékából figyeltem, hogyan fogyasztják el vacsorájukat. Szerencsére nem vettek észre. Amúgy sem nagyon volt kedvem mások társaságát élvezni, ezért maradtam tőlük jó pár méterre a tűz fénykörén kívül.

   Mind körülülték a lobogó fahasábokat, majd számomra érdektelen beszélgetésbe kezdtek a Szent Ékkőről és annak szilánkjairól. Nekem teljesen mindegy, ki birtokolja őket. Bár nálam is volt néhány szilánk az általam legyőzött démonok ajándékaként. Egészen pontosan 5 darab. Csodálkoztam, hogy a papnő reinkarnációja nem érezte meg az általam birtokolt szilánkok kisugárzását. Közelebbről megnézve tényleg kísértetiesen hasonlított Kikyoura. Ugyanaz az arc, haj, szemek. Csak persze Kagome fiatalabb pár évvel, és nem olyan komoly tekintetű.

   Ekkor akadt meg a szemem Myogán. Nocsak! A vén bolha ismét akcióban? Ha harci tudásával nem is, tanácsaival és bölcsességével mindenképpen a csapat segítségére lehet.

   Na jó, ideje menni! Óvatosan a fák közé osontam, de ekkor Kagome hangját hallottam.

-         Ékkőszilánkot érzek! Többet is! Valahol a közelben lehetnek!

   Ennyit az osonásról. A lány mégis megérezte a szilánkokat, hogy a fene vinné el! A csapat tagjai idegesen ugrottak fel és kémlelték a sötétet.

-         Arrafelé lehet! – mutatott az irányomba Kagome.

-         Nagyszerű! – morogtam nem túl lelkesen, majd futni kezdtem az erdőben. A félszellem biztos meghallotta lépteim zaját, mert a nyomomba eredt. Valószínűleg a szagomat is érezte.

  Szélsebesen suhantam a fák és bokrok között, de tudtam, hogy InuYashával úgysem tudom tartani az iramot. Ezért lassítottam és megálltam. Felnéztem a felém tornyosuló fára, aminek legalsó ágát még elértem. Fokozatosan kapaszkodtam felfelé, majd amikor találtam egy megfelelő ágat, kényelmesen elhelyezkedtem, hogy itt várjam be üldözőimet, akik kis idő múlva fel is bukkantak. Unottan figyeltem, ahogy a félszellem nyomot vesztve szimatol utánam. Előbb-utóbb úgyis megtalálta volna rejtekem, ezért úgy gondoltam, én teszem meg az első lépést.

-         Ugyan mi után kutatsz ilyen bőszen? – kérdeztem gúnyosan.

  Mind összerezzentek a hangomra, majd fegyvert rántottak.

-         Nyugodtan eltehetitek. Nem áll szándékomban megölni titeket – mondtam ismét.

 Az ágak és a sötétség jótékonyan elrejtettek a zavart tekintetek elől. Tanácsommal ellentétben egyikük sem tette el fegyverét. Miért is tették volna? A helyükben én is a kezem ügyében tartottam volna kardomat, ha egy idegen, ki tudja miféle szerzet egy fáról szólna hozzám.

-         Könnyen beszélsz így, az ágak rejtekében, mi? Gyere le, ha mersz, és nézz a szemem közé! – hallottam a félszellem ingerült hangját.

-         Ahogy akarod – mondtam unottan, majd leugrottam az ágról, amin eddig ültem. Viszonylag könnyen landoltam, sérülések nélkül InuYasha előtt. Felegyenesedtem és a szemébe néztem.

-         Tehát, mit is akartál mondani? – kérdeztem mosolyra húzva a szám elképedésüket látva.

 A következő percben a szerzetes térdelt előttem kezem a kezébe fogva. Felcsillanó szemekkel nézett rám, és feltett egy igencsak meglepő kérdést:

- Mondd, titokzatos hölgy, lennél a gyerekeim anyja? – közben reménykedve szorongatta a kezem.

- Lehet róla szó – mondtam kimérten.

- Tessék?! – kiáltottak fel a kis csapat tagjai egy személyben.

- Ezt komolyan gondoltad? – kérdezte boldogságtól ragyogó arccal Miroku. – Elfogadod az ajánlatomat?

- Persze, az álmaidban! – kiáltottam rá, és ellöktem magamtól.

- Pedig majdnem sikerült! – bizonygatta csalódottan, miközben feltápászkodott. Erre egy erőteljes pofon volt a válasz Sangótól.

- Ezt most miért kaptam? – dörzsölgette az arcát a szerzetes.

- Mert még mindig nem tudtál leszokni erről az ostoba viselkedésről! – kiáltotta Sango.

- Csak nem féltékeny valaki? – kérdeztem mosolyogva.

- Még hogy én? – válaszolt Sango. – Te meg vagy őrülve! Különben se ártsd bele magad a dolgaimba, mikor még azt sem tudjuk, ki vagy!

- Én tudom – szólalt meg az eddig hallgató Myoga.

- Á, Myoga! Jó téged viszontlátni! – köszöntöttem a bolhát.

- Bizony régen találkoztunk, Tiana – bólogatott a bölcs szellem.

- Te ismered ezt a lányt? – kérdezte Kagome.

- Igen, volt szerencsém találkozni vele korábban. A neve Tiana, és ő egy démonvadász, ha szabad ilyet mondanom, talán a legjobb mind közül.

- Démonvadász? Olyan ismerős vagy… Találkoztunk már? – töprengett Sango.

- Látom még emlékszel rám. Talán három éve lehetett, hogy találkoztunk. Apád vendégül látott a falutokban. De mindössze addig maradtam, amíg meg nem semmisítettem Jaroko-t.

- Már emlékszem! – csillant a felismerés szikrája Sango szemében. – Te vagy az a lány! A lány, aki fiatal kora ellenére kitűnő harcos. A szellemirtók között is remekül szerepeltél volna.

- Ha! – kiáltott fel gúnyos hangon InuYasha. – Még hogy ő végzett Jaroko-val! Ráadásul 3 három éve! Akkor túl fiatal voltál még a harchoz is, nemhogy ahhoz, hogy legyőzz egy ilyen Jaroko-hoz hasonló démont!

- Most sem vagyok olyan idős, hogy öregnek nevezhess, tehát a fiatalság még nem szállt el felettem – szögeztem le.

- Kicsoda volt az a Jaroko? – vetette közbe Kagome.

- Én sem hallottam róla – mondta a kis rókadémon, aki a Shippou névre hallgatott.

- Jaroko egy nagy hatalmú szellem volt – kezdett a magyarázkodásba a szerzetes. – Sokáig tartott rettegésben egy közeli területet, de hatalmát megtörték. Sokan mesélnek legendákat egy roppant fiatal, ámde bátor és erős harcosról, aki ha minden igaz, épp itt áll előttünk.

- Akkor sem hiszem el, hogy ő volt az! – kiáltott makacson a félszellem.

- Nem tudom, miért vagy ilyen hitetlenkedő felém nézve, de ha bizonyítékot akarsz, megkaphatod – feleltem nem túl vidáman, miközben lecsatoltam nyakamból egyik „zsákmányom”, és a félszellem kezébe raktam. – Tessék! Most abban a megtiszteltetésben részesülhetsz, hogy kezedben tartod Jaroko erejét.

 A fiú e szavak hallatán óvatosan megvizsgálta, majd enyhén remegő kézzel visszanyújtotta az előbb markába adott kincsem, de szólni nem szólt semmit.

- Ez… ez… hát tényleg te ölted meg? – ámult el Miroku.

- Miért, talán te is kételkedtél benne? – kacsintottam most már valamivel vidámabban.

- Mi az a „Jaroko ereje”? – kérdezte Shippou.

- Jaroko ereje a szívében rejlett – szólt halkan Sango. – Ez a szív egy része.

- Igen, a démon tisztátlan szívének darabja, aki oly sok szenvedést okozott – visszaraktam nyakamba furcsa „medálom”.

- Fúj! Te egy szívet hordasz a nyakadban?! – undorodott Kagome.

- Csupán egy trófea. Egy roppant becses trófea – feleltem.

- De hogy voltál képes legyőzni olyan fiatalon egy ilyen szörnyeteget? – kérdezte ismét Shippou.

- Ezt én is szeretném tudni, ugyanis a fizikai erő vajmi kevés ehhez. InuYasha is csak a Tetsuseigával győzhette volna le Jaroko-t – állapította meg Miroku.

- Mit mondtál?! – háborodott fel a félszellem. – Még hogy én nem tudnám a kardom nélkül legyőzni!

- InuYasha! Nyugodj meg, de az igazságot nem mindig viseled jól – próbált mosolyogni a szerzetes.

- Te…! – meresztette a karmait a félszellem, miközben Miroku felé indult.

- InuYasha! Fekszik! – kiáltott Kagome, minek hatására a célszemély nagyot puffanva elterült a földön.

- Visszatérve az előző témára – sürgetett a most kissé megkönnyebbült szerzetes - , hogyan is csináltad?

- Biztos vagy benne, hogy tudni akarod? – kérdeztem mosolyogva. – Hát figyelj jól!

 Kinyújtottam a jobb kezem, és koncentráltam erőimet. Kis idő múlva egy kék energiagömb jelent meg a tenyeremben.

-         Ez egy energiagömb. De nincs semmi különleges démoni erőm, és még csak félszellem sem vagyok. Csupán megtanultam összpontosítani az erőimet, ami a harcok során jól jön egy démonvadász számára. Ez egy kis gömb, képes vagyok ennél jóval nagyobbat is létrehozni. A hatása viszont már ennek is drámai.

 Azzal, hogy szavaimnak elégtételt nyerjek, meglendítettem a kezem, majd elhajítottam a gömböt az egyik fa felé. Amikor elérte a törzset, beleolvadva a fába felrobbant. A szerencsétlen növényen remegés futott végig, mielőtt recsegve kidőlt volna.

-         Ez lehetetlen! – kiáltott fel Kagome.

-         Miért lenne az? Az nem lehetetlen, hogy valaki szörnyeket szippantson be a tenyerén lévő lyuk segítségével, létrehozza a szélbordát, vagy éppen a papnők erejével bírjon? – feleltem neki.

-         De mégis hogyan? – kérdezte Miroku.

-         A gömböt a saját energiáimból hoztam létre. Tehát minél többet és nagyobbat csinálok, annál jobban kimerülök – okítottam őket.

-         Látom, sokat fejlődtél – mondta Myoga. – Legutóbb a fa nem dőlt ki.

-         Azóta sokat gyakoroltam, Myoga. Az erőm egyre csak nő, talán túlságosan is…

-         Mit értesz azon, hogy túlságosan is? – förmedt rám a hanyou.

-         Semmi… - csóváltam meg a fejem. – Felejtsétek el, amit mondtam. Nincs fontossága.

-         Mégis honnan szerezted az ékkőszilánkokat? – váltott témát Kagome. – Mert több is van nálad, ebben biztos vagyok.

-         Egyszerű hadizsákmány – feleltem. – De mivel úgy sincs rájuk semmi szükségem, tessék!

 Elővettem a szilánkokat tartalmazó kis erszényt, és a lány felé dobtam, aki ügyesen el is kapta.

-         Aztán nehogy rossz célra használd őket! – kacsintottam rá.

 Kagome óvatosan kibontotta a csomagot és megigézve nézett a számukra nagy értékeket képviselő szilánkokra.

-         Szívesen csevegnék még veletek, de sajnos mennem kell – mondtam, miközben indulni készültem.

-         Várj, Tiana! – szólt utánam Myoga. – Kire vadászol most?

-         Honnan veszed, hogy én bárkire is vadászok? – fordultam vissza a bolha felé.

-         Talán először is, mert démonvadász vagy. Másodszor pedig ismerlek téged, és nem olyan vagy, hogy tétlenül ülj, miközben világunk teli van sajnos ártó démonokkal. – felelte a bölcs szellem.

-         Látom, nem tudlak becsapni. Igen, vadászom valakire. De segítséget nem nyújthatsz.

-         A nevét azért elárulnád? – feszítette tovább a húrt a bolha.

 Valami azt súgta, a félszellem nem lenne túl boldog, ha megválaszolnám e kérdést. Viszont ismerve Myogát előbb-utóbb úgyis kikényszeríti belőlem a nevet. Akkor miért ne mondhatnám el most? Tekintetemmel végigmértem a társaságot, majd szemeim megállapodtak a hanyoun. Kíváncsian várva reakcióját, felfedtem leendő áldozatomat.

-         A neve… Kikyou – mondtam kis idő múlva.

 A kis csapat megkövülten nézett rám. InuYasha arcán is megdöbbenést láttam, majd hirtelen vonásai megkeményedtek, szemébe furcsa, őrült fény költözött.

 Nem várva meg válaszukat belevesztem az éjszaka mély sötétjébe.