5. Furcsa találkozás
  

Reggel a nappal együtt ébredtem, hogy minél hamarabb folytathassam hajszámat. Épp Kaede anyótól kapott elemózsiám utolsó falatjait fogyasztottam az alvóhelyemül szolgált fa alatt, mikor ismerős hang ütötte meg a fülem.

-         Tiana! Merre vagy?

 Meglepődve álltam fel, és hang gazdáját kerestem.

-         Myoga, te vagy az? – kérdeztem gyanakodva.

-         Csakhogy végre rád találtam! – bukkant elő lihegve a bolha.

 Ez nem jelenthetett semmi jót. Ha Myoga elszelelt, akkor biztos:

-         Baj van, ugye? – érdeklődtem. – Már megint mibe keveredett az az ostoba hanyou?

-         InuYasha úrfi fivére ismét fölbukkant! – zihálta Myoga.

-         Sesshoumaru? Vajon mi oka lehetett a támadásra? – töprengtem.

-         Az igazat megvallva nem ő támadott először, hanem InuYasha. Úgy tűnt, mintha Sesshoumaru épp csak arra járt volna – vallotta be a bolha.

-         Az a félszellem!  Már megint mit művel? Egyre többször játszik az életével, de már nem sokáig, ha így folytatja…

-         Kérlek Tiana! Tudod, hogy InuYasha milyen forrófejű és meggondolatlan. Örökké fitogtatja az erejét. Szakítsd félbe a harcot, kérlek! – esdekelt Myoga.

-         Rendben – sóhajtottam, majd kelletlenül bólintottam. – Mutasd az utat!

  Myoga megiramodott én pedig elindultam utána.

  Azelőtt még sosem volt szerencsém Sesshoumaruhoz, csupán hírből ismertem a kegyetlennek kikiáltott szellemet. Ha úgy hozza a sors, lehet, hogy egyszer még ő tölti be listámon az első helyet. Bár mostanában egyre kevesebbszer hallottam, hogy ártana az embereknek. Létezik, hogy ilyen hirtelen megváltozott, és most játssza a jófiút?

 Míg ezeken töprengtem, elértünk a csata helyszínére. InuYasha valóban keményen harcolt egy szellemmel, míg csapata többi tagja tanácstalanul szemlélték az eseményeket. Myogával együtt a kis csoporthoz siettem. Mikor meglátták közeledésemet, arcuk cseppnyit felvidul, megkönnyebbülést tükrözött, viszont szemükbe mintha bizalmatlanság költözött volna. Ez lenne tegnap esti vallomásom hatása?

-         Myoga igencsak bízhat a képességeidben, ha visszamerészkedett – törte meg a csendet Miroku.

-         Nem vagyok én gyáva! – szólt közbe a bolha. – Csupán veletek ellentétben nem kockáztatom feleslegesen az életemet!

-         Az lenne Sesshoumaru? – szakítottam félbe vitájukat. Közben a küzdők felé tekintettem, ahol a hanyou épp egy hatalmas kutyadémonnal harcolt. A félszellem hasztalan próbálta kardjával megsebezni bátyját, aki kiismerve taktikáját mindannyiszor kitért előle.

-         Igen, de nem ez az egyetlen alakja. Legtöbbször emberként jelenik meg mindenhol, eddig nem túl gyakran mutatta meg valódi kilétét – felelte Sango.

-         Értem – bólintottam, majd a két csatázó felé vettem utam.

-         Mit akarsz tenni? – kérdezte aggodalommal a hangjában Kagome.

-         Ne félj, egyiknek sem akarok ártani, hacsak nem tesznek ez érdekében valamit.

 Odaballagtam, ahol a harc folyt, majd erőteljes hangon kiáltottam.

-         Na most aztán elég legyen!

 A két szellem megtorpant és értetlenkedve nézett felém.

- Ideje befejezni ezt a sehova sem vezető küzdelmet. Testvérek között ez nem szokás – mondtam gúnyosan.

- Ne avatkozz bele vadász! Ez az én harcom! – förmedt rám megvetően a hanyou.

 Sesshoumaru közben megpróbált mancsa „legyintésével” elsöpörni az útból, de szerencsésen félreugrottam a csapás elől.

-         Ez nem volt szép! – kiáltottam támadómra, majd egy kicsi, ám annál erősebb energiagömböt küldtem a szellemre. Ahogy elérte a gömb, fájdalmában megtántorodott. Öccse hitetlenül nézett rám.

-         Elég volt? – kérdeztem, és markomban már ott fénylett az újabb kék gömb, hátha a szellem ismét támadna. – magadnak kerested a bajt, Sesshoumaru! Én nem szándékoztam ártani neked, de rákényszerítettél, és nem fejezed be a harcot, akkor nem ajánlhatom, hogy épségben hagyod el ezt a tisztást.

 Ekkor a szellem elkezdett visszaalakulni, mígnem felöltötte emberi alakját. Egy húszas évei elején járó, magas, hosszú ezüsthajú jóképű férfi állt előttem. Szemei jegesen rám szegeződtek, mégis mintha érdeklődést tükröztek volna. Kénytelen voltam megtorpanni, ahogy a tekintetével szinte elnyelt. Furcsa, eddig nem ismert érzés futott végig rajtam. A gömb még mindig ott szikrázott a kezemben, én mégis képtelen voltam elhajítani a szellem felé. Csak néztem a fagyos szemekbe, amik mintha a lelkem mélyébe láttak volna.

-         Mégis mire vársz? – térített magamhoz a félszellem hangja. – Dobd rá azt a nyavajás gömböt, ha már így beleavatkoztál!

 Fenyegető pillantást küldtem a hanyou felé, majd ismét a bátyjára függesztettem tekintetemet. Lenéztem a tenyeremben tartott gömbre, majd ökölbe szorítottam a jobb kezem, és a kék energiagömb elenyészett, ismét eggyé olvadt velem. Sesshoumaru látva, hogy immár nem szándékozom megtámadni, öccse felé fordult.

- Még találkozunk, InuYasha! És akkor talán nem lesznek ott a barátaid, hogy megvívják helyetted a saját harcaidat! – ígérte a szellem, majd sarkon fordult és eltűnt a fák között.