9. Téves feltevés
  

Ahogy ott álltam, és a szellemet néztem, ismét elfogott a reggel tapasztalt érzés. De ez a varázs megszűnt, ahogy Sesshoumaru megszólított.

-         Hová ment a  szövetségesed, démonvadász? – kérdezte fenyegetően, miközben egyre közeledett.

-         Kicsoda? – értetlenkedtem.

 A szellem immár előttem állt.

-    Ne játsszd az ostobát! – kiáltott.

 A következő pillanatban előre nyújtotta jobb kezét, s ujjai a torkomra fonódtak. a csapás erejének köszönhetően a mögöttem lévő fának nyomódtam. Lábaim elhagyták a talajt, ahogy a rám szoruló marok egyre feljebb emelt. Elkeseredetten próbáltam lefejteni Sesshoumaru erős ujjait a nyakamról.

 - Hová ment az az átkozott Naraku?! – tette fel ismét a kérdést.

 Ekkor értettem meg, hogy mit is feltételez rólam. Még hogy én, mint Naraku szövetségese?!

-         Nem vagyok a szövetségese! – préseltem ki magamból a szavakat. És mivel szabadulási próbálkozásaimat nem koronázta siker, gyomorszájon vágtam a démont egy kisebb energiagömbbel. Ennek hatására szerencsére szorítása engedett, a földre huppanva ismét szabaddá váltam. Sesshoumaru felszisszenve egy kicsit hátrébb húzódott.

-         Furcsamód az előbb úgy tűnt, jól elbeszélgettek – szólt szemernyi gúnnyal a hangjában.

-         Akkor valószínűleg nem vetted észre a rámtekeredett indáit, amikkel fogva tartott. Különben sosem állnék össze vele, még ha az életem múlna rajta, akkor sem!

-         Ugyan miért kellene ezt elhinnem? – karmait fenyegetően kimeresztette, majd keze körül zöld fény jelent meg. Mint megállapítottam, méreg lehetett.

-         Nem kértem, hogy higgy nekem, de nem szövetkeznék olyan démonnal, aki kiírtotta a családomat, mert tudod, nálam ez a szó még jelent is valamit, ellentétben egyesekkel!

 Mire végigmontam, ismét felszínre törtek keserű emlékeim, a múlt kísértetei. Szememből egy könnycsepp indult felfedezőútra arcomon, hogy végül a földre csöppenhessen. Nem akartam emlékezni, nem akartam újra átélni azt a napot, de a ma esti események rákényszerítettek erre.

 Sesshoumaru némán hallgatott, kezét leengedte. A zöld derengés eltűnt.

-         Elmehetsz – közölte kis idő múlva.

-         Ó, köszönöm eme nagylelkűséget! – fakadtam ki. – Csak úgy feltűnsz a semmiből, ostoba kérdéseket teszel fel, az életemre törsz, miközben kis híján megfojtasz, majd azt mondod, elmehetek? Hát köszönöm szépen!

 Hátat fordítva neki sietve elindultam, hogy mielőbb magam mögött hagyhassam a tisztást és a szellemet. De Sesshoumaru hangja megtorpanásra késztetett.

-         Mi a neved, vadász? – kérdezte közönyösen.

-         Miért akarod tudni? – fordultam vissza kétkedve. – Én csak egy halandó vagyok, akiről lerí, hogy gonosz démonokkal szimpatizál – feleltem flegmán.

-         Vigyázz, hogy beszélsz velem, mert könnyen megbánhatod!

-         Szép, még fenyegetsz is?

-         Csupán a nevedet kérdeztem, gondolva, hogy mivel te ismered az enyémet, nekem sem ártana tudnom, kivel állok szemben!

-         A nevem… Tiana – mondtam kissé feszélyezetten, majd ismét megindultam, most már hátra sem nézve, bárhogy is akartam volna még egy pillantást vetni az ezüsthajú démonra.