2. Bent és kint

Bátortalanul kipislogok a fénybe. Itt benn olyan sötét van. De ez jó. A világosság csípi a szemem. Mégis, vonzz, jobban, mint az étel, amit anyám szokott hozni. Most is azért ment el, hogy húst szerezzen. Nem félek. De itt benn, olyan sötét van… Odakinn pedig minden olyan fényes, ragyogó. Szép.

Halk, kellemes neszt hallok, mire összerezzenek. Ezzel egyidejűleg árnyék suhan el kint, a földön. Nem tudok rájönni, mi lehet az. Sőt, arra sem, vajon mit ért Anyám azon, hogy kint, és bent. Én még sohasem léptem át a barlang száján. Néha kinéztem… ám Anya megtiltotta, még ezt is. Azt szokta mondani, „majd ha eljön az ideje”. De mikor, ha nem most?! Lassan, óvatosan közelebb kúszok a fényhez. Olyan gyönyörű… olyan tiszta. Ahogy egyre mászom, az illatok, zajok erősödnek. Mind ismeretlen, sokszínű, izgalmas. Gyorsítok, s lelépek a szalmáról, amit Anyám készített ki oda, s amit rendszeresen cserél. Mancsom keményebb talajhoz ér, s a kő hűvös érintése elbizonytalanít. De most már nem állhatok meg, hív a fény!

Kiérek az arany ragyogásba. Egy pillanatra be kell hunynom a szemem. Majd lassan, remegve az izgalomtól, sűrűn pislogva körbenézek. Hatalmas tömeg nyújtózik előttem, olyan magas, hogy nem látom a tetejét. A sok illat, a mozgás, a hangok elbódítanak, kábán, álmatagon meredek előre, mint mikor Anyám egyszer megszidott. Előttem valami gyorsan, hangosan zúgva suhan el, s én önkéntelenül is felcsippantok, nagyot ugrok. Egy sötét pont száguld a messzeségbe, s én meglepve pislogok rá. Meredten, automatikusan követem tekintetemmel, s hosszan bámulok a levegő azon pontjára, ahol hirtelen eltűnt.

Beleszimatolok a levegőbe, de rögtön meg is bánom, erős, őrjítő szagok csapják meg orromat, s tüsszentésre késztetnek. Nem is egyre! Szipogva rejtem orromat mancsom alá, majd felkapom a fejem. Nevetést hallok, ahogy két egyenes alak lép ki a bokrok közül. Aztán észrevesznek engem, s én érdeklődve szemlélem őket.

- Milyen nagy kutya! –kiált fel az egyik, a kisebb. Nagy volnék? Elvigyorodok, hisz ismerem a szót, hegyes fogaim láttán a két idegen hátrébb lép. Valóban. Magasságra akkora vagyok, mint ők. Kedvem támadna megkergetni őket. Már vicsorítok, feszülnek izmaim az ismeretlen érzéstől, s új dologért remegnek. Ám nem mozdulok, csak állok. Furcsa, megdöbbentő fényt látok a szemükben, illatuk mesél nekem, és tudom, félnek. Morranok egyet, mire sikoltozva menekülnek. És én egyedül maradok.

A ragyogás forrása, vagy még inkább, középpontja, hatalmas korongja lassan lefelé araszol az égen, s fénye elmélyül, szép, kellemes, megnyugtató színekben játszik. A magasban nagy, fehér és narancssárga tömegek gyűlnek, s a levegő furcsán nedvesebb lesz. Majd elsuhannak, tovaszállnak, s az ég ismét kitisztul. Én állok a barlang szájánál, és várom Anyámat. Hogy a megfelelő büntetést kiossza. Amiért kijöttem ide. S most már tudom, mi az a kint. És mi a bent. Bemennék, s úgy tennék, mintha nem történt volna semmi. De Anyámnak remek orra van, s haragja csak nőne a gondolattól, hogy becsapnám. Így hát állok, szemlélve a gyönyörű kint-et, hátat fordítva a sötét bent-nek.

Anyám alakja közeledik, most már a részleteket is ki tudom venni. Karmos mancsában szarvast tart, akkorát, mint én magam. S tudom, mégsem vagyok nagy. Ahogy ránézek, ő hatalmas. Észrevesz, s megtorpan. Szája mosolyra húzódik, s én összerezzenek. De nem mérges. Megáll előttem.

- Jöjj be velem, fáradt vagyok.

Óvatosan követem. Ő leheveredik a szalmára, közben ledobja a szarvast. Majd rám mosolyog, és én nem értem, miért nem dühös rám, amiért kimentem. Talán… eljött már az ideje? Anyám nevet, s agyarai visszább húzódnak, teste barátságosabb, ahogy ő szokta mondani, „emberibb” külsőt ölt. Még nem jöttem rá, ugyan mik azok az emberek, de bizonyára szép, és nagyon törékeny teremtmények. Ahogy elnézem őt, karcsú, hajlékony testét, mindig ez jut az eszembe. Törékeny. Igen. Bizonyára a két idegen, furcsa szagú lény is, akik úgy megijedtek tőle, emberek. Magamban mosolygok, Anyám, még ha ilyen esendő alakot ölt is, félelmetes. Most a maga csontos mivoltja teszi azzá. Bőre a bordáira feszül, hátán a jól kivehető csigolyák mentén hegyes, csontos tüskék meredeznek. Nem hasonlítok rá. Ez zavar. Nem tudom, mi ő. De akkor mi vagyok én? Gondolataimat anyám kacaja töri meg, hangja immár lágy, a törékeny, és egyben félelmetes testhez illő.

- Egyél, gyermekem!

A szarvas fölé hajolok, s csak most veszem észre, mennyire éhes vagyok. A rágós bőrrel kicsit nehezen boldogulok, ám mikor végre sikerül felszakítanom, mohón falok, alig megrágva a friss, még forró húst.

Én is emberi alakot öltöttem. Néha kicsit furcsa még… de jó. Szürkés, félhosszú hajam, aranyszínű szemeim vannak. A szemöldököm anyám szerint nagyon vastag… meg borzas. És az arcom két oldalán egy-egy lila méregcsík. Na igen. A mérgek. Mert mérgező karmaim vannak. És, az igazi alakomban, mérgező a nyálam. Ez tetszik. Az viszont nem annyira, hogy ebben az alakomban olyan kicsi vagyok…

Most anyám feláll, s hozzám lép. Ráemelem tekintetem, s ő elmosolyodik.

- Gyere.

Suttogása elhal, ám hegyes füleimmel még épp elkapom a hangot. Követem, az immár sötét kint-re. Anyám kicsit távolabb a barlang szájától ül le. Az ölébe vesz, hogy ne fázzak. És mesél. A Kintről, emberekről, háborúkról, az éjszakáról, ami most is van. Majd a csillagokra emeli tekintetét. Megmutatja nekem az általuk kirajzolt sárkányokat, medvéket, különböző élőlényeket. Én álmosan pislogok a rengeteg pontocskára, s csöndben vagyok, mint a marokba fogott veréb. Anyám végül észreveszi, mennyire sok volt ez nekem egyszerre, és lágy mozdulattal az előttünk lévő fehér, ragyogó vágásra mutat az égen. Azt mondja, ez a Hold. Ami örök körforgásban áll, akár az élet. S majd megnézzük, ha megnő.

- Jó lesz, kincsem?

- Jó.

Nagyot szuszogok, s elalszom. Álmomban napsütéses réten járok, csillognak az élénk zöld fűszálak. Majd beborul az ég, s emberek jönnek, ám most nem tűnnek törékenynek. Sötét éjszaka telepszik rám, Anyám az ölébe von, mielőtt egy sóhajjal eltűnik, s én egyedül maradok. Rémülten fordulok körbe, s szememben könnyek gyűlnek. Felsírnék, de ekkor vágás támad a fekete égen. Ragyogva tör elő belőle a fehér fény, amint kiszélesedik, s végül kerek lesz, s szebb, mint bármi, amit eddig láttam. Elveszek az ezüst ragyogásban.