Megváltás

 A metsző szél bele-belekapott a hajamba, és arcom előtt táncoltatta tincseimet. Szememet lehunytam, fejemet kissé lehajtva élveztem a vihar erejét, mely lassan elérte végre a kastélyt. Láttam az egymás felé közeledő hatalmas, sötét gomolyagokat, melyek alját olykor fehér villanások ragyogták be. Fenséges léptekkel jött hozzám az erő, a hatalom… éreztem, ez egy mesés éjszaka lesz.

   - Naiya…

 Szólítottak. Nem akartam itt hagyni a látványt - még nem jutottunk el a csúcsig, de engem érdekelt a bevezető, elejétől a végéig élvezni akartam.

   - Hagyj még! - feleltem félvállról, s kioldottam kimonómat és az alatta levő, könnyebb anyagot. A fekete és bordó, finom, pompás szövet mögöttem lebegett, ahogy tépte a fel-feltámadó szél. Széttártam karjaimat, fejemet felvetettem. Kívántam azt a sugárzó erőt, amit a közeledő égi csata ígért.

   - Naiya! - hallatszott valamivel dühösebben és sürgetőbben.

 Magam mellé ejtettem kezeimet. Kissé oldalra fordultam, a magas tetőről pillantottam le az alant fekvő épületre. Állandó sötétség vette körül, mint itt az egész területet. Nem zavart sohasem, de ettől még nem kellett kedvelnem.

 Még egy utolsó pillantással búcsúztam a lassan összecsókolózó felhőktől, majd leszökkentem a talajra, ruhámat összefogtam magamon, majd puha léptekkel érkeztem meg a palota bejáratához. Félrehúztam a papírajtót, a sötétségből két vörösen izzó csillag figyelt felém.

   - Mit kívánsz? - vontam fel egyik szemöldököm. Letérdeltem vele szemben, saját árnyékom éppen hogy látszott a félhomályban. Tekintetem egyenesen rászegeztem: pontosan meg tudtam mondani, mikor pislogott.

 Szuszogása nem tűnt hangosnak, mégis erősen visszhangzott fülemben. Ruhája surlódó hangokat adott ki, ahogy teste megmozdult, sötét, elmosódott körvonalakat láttam csupán, de mintha felállt volna, s mikor a két vörös rubint újra felragyogott, már fel kellett vetnem fejemet.

 Némán vártam, hogy megszólaljon. Még egy ideig lenézőn, becsmérlőn nézett le rám, majd végre előre jött a fényre, egyenesen, kezeit ökölbe szorítva állt előttem.

   - Ne kószálj el, amíg nem adok rá parancsot - mondta enyhe éllel a hangjában. Nem feleltem, szemrebbenés nélkül bámultam rá. Egy fél lépést tett hátra, bizonytalanul és döbbenten. - Csak nem némi dact vélek felfedezni szemeidben?

 Erre már kénytelen voltam elmosolyodni, ajkam egyik szeglete akaratlanul is felfelé húzódott.

   - Dac? Ugyan már.

 Pillantásom a kezeire siklott, ökleit úgy feszítette, hogy ujjpercei elfehéredtek.

   - A szolgám vagy. Az alattvalóm - bizonygatta olyan hangon, mintha nem is engem, pusztán önmagát szeretné meggyőzni. Nem leszek a segítségére.

   - Nem szolgálok senkit - feleltem nyugodtan, mire szemei résnyire szűkültek.

   - Rajtam kívül - pontosított.

 Magam is felemelkedtem, így éppen egy kicsit magasodtam csupán felé, ez mégis elég volt ahhoz, hogy szemléltessem az erőviszonyok különbségét.

   - Tévedésben élsz már időtlen idők óta - világosítottam fel.

   - És te ugyanennyi ideje vagy velem - váltott ismét csevegő hangra.

   - Nem veled vagyok, hanem melletted. Nem ezt ismételgetted nekem mindig is? - biccentettem kissé oldalra fejemet.

   - Olyan hangot ütsz meg, melyet nem illene - fenyegetett mosolyogva. Ujjaim nyakát érintették, s állát simogatták. Kissé közelebb hajoltam hozzá, és egészen a fülébe súgtam.

   - Ezerhétszázötvenkét éves vagyok. Azt teszem, amit jónak látok. A világ is azt teszi, amit én látok jónak. Te pedig még mindig nem vagy képes ezt belátni. Ez szánalmas.

 Keze áthatolt mellkasomon, jeges fájdalom nyilallt testembe, éreztem, hogy az én véremtől mocskos ujjait recsegteti bordáim ketrecéből szabadult jobbján. Arcomon mégis csak a fájdalom egy csekély hulláma futott át, s máris a hűvös közöny jelent meg rajta.

   - Nem vagy halhatatlan - jelentette ki.

   - Ez csak a te véleményed - vettem fel legártatlanabb arckifejezésemet, ám némileg elrontotta az összképet az ajkam sarkából megeredő keskeny vércsermely. Kezemet csuklójára kulcsoltam, s szemében egy pillanatra a rémület csillanása jelent meg.

   - Magadat is elpusztítanád? - kérdezte riadt hangon; szerepe épp ekkor ingott meg, mint a nyugodt gonoszság éppeni képviselője.

 Ujjaimat szürkés fény derengte körül, míg az ő bőre először csak hólyagosodni kezdett, majd erei már fekete csíkokként látszottak. Megrettenve rántotta ki kezét belőlem, cuppanó hanggal csúszott ki húsomból, egyszeriben megszédültem, de rögtön vissza is nyertem egyensúlyomat.

   - Tartasz tőlem - állapítottam meg elégedetten.

   - Nem tartok - fordult el, s saját kezét tapogatta.

   - Nem, igaz; rettegsz.

   - Az életeddel játszol, Naiya!

   - Hát persze, szerelmem - értettem egyet gúnyosan.

   - Csendet! - fortyant fel egyszeriben, a sötétség elmélyült a helyiségben, s mélységes csönd ereszkedett ránk. Odakintről mintha záporozó vízcseppek hangja hallatszott volna, de mindez távolinak, tompának, túlviláginak tűnt. Csak ő létezett most és én. Sem vihar, sem eső, sem szél.

   - Naraku!

 És persze, Kagura - hogy feledkezhettem meg róla? A falhoz húzódtam, az árnyék rejtekébe, épp azelőtt, hogy a nő berobbant volna az ajtón. Egyszeriben nem tudtam eldönteni, hogy a kinti szelek nyúlkálnak be karcos ujjaikkal a helyiségbe, vagy a szélboszorkány dühe tombol ily hevesen.

   - Kagura - szólalt meg mézes hangon a férfi, előbbi dühe leolvadt róla, mint jégvirág a meglepően meleg tavaszi reggelen az ablakról. - Mi hírt hoztál?

   - Szándékosan tetted! Ismerd be, ne is merd tagadni! - kiabált magából kikelve a nő, észre sem véve halvány jelenlétemet a sötétben.

   - Ugyan mit, Kagura?

 Naraku arcán széles, elégedett mosoly terült szét.

   - Szándékosan küldtél Sesshoumaru kastélyához! Mindig is tudtad, hogy az az övé, ugye? - villogtak Kagura szemei, szinte minden szavánál jeges hideg áradt szét a szobában.

   - Kedvedre való lenne, ugye? - szólaltam meg végül, a nő rettenve pördült meg tengelye körül.

   - Naiya, hogy szaggatna szét az egyik villámod…

   - Nincs sok esélye - biccentettem kissé oldalra a fejem.

   - Tűnj innen, ez csak Narakura és rám tartozik! - fakadt, legyezőjét szétnyitotta. Pillantásom keze és szemei között cikázott, majd csettintettem egyet nyelvemmel, s halk kacaj kíséretében az ajtó felé indultam. Kilépve az ítéletidőbe azért még visszafordultam:

   - Sesshoumaru… ki ő? - szűkültek résnyire szemeim.

   - Nem a te dolgod - felelte Naraku, mire enyhén meghajoltam, s behúztam magam mögött az ajtót. Egy ideig még álldogáltam a teraszon, néztem, ahogy a száraz talaj mohón issza magába a sűrűn szemerkélő esőcseppeket, hallgattam Kagura tébolyultnak tűnő üvöltézését, s Naraku kellemes, kéjes borzadályokat ígérő hangját.