Egy pillanatra olyan érzés fogott el, mintha figyelnének. Jobbra fordítottam a fejem: Kanna állt mellettem, ezúttal hiányzott kezéből a mindig nála levő tükör. Fehér ruhája ragyogott a sötétben, fehér hajában egy árva virág próbált valami életet kölcsönözni a kislánynak, nem sok sikerrel. A kis halott menyasszony - mindig is ez volt róla a benyomásom.

   - Mit akarsz? - mordultam rá.

   - Nem vagytok hűek Narakuhoz - felelte színtelen hangon.

   - Mire fel a többes szám? - szegeztem tekintetem újfent a záporra.

   - Kagura már léte első pillanatától bizonytalan - jelentette ki.

   - Kislány, a nővéredről beszélsz. Elárulnád Narakunak?

   - Naraku pontosan tudja, hogy mit várhat Kagurától. Szerinted miért vitáznak annyit?

 Nem válaszoltam. Nem tudott foglalkoztatni a dolog, ez az egész tőlem annyira távol állt. Felette állok mindannyiuknak, abban sem vagyok biztos, hogy meddig maradok még itt.

   - Te pedig csak rontod a köztük levő viszonyt - folytatta zavartalanul. Felhorkantam, s keresztbe fontam magam előtt karjaimat.

   - Azon már nincs mit rontani. Nem feleltél a kérdésemre.

 Csend ereszkedett ránk, de nem tartott sokáig.

   - Kagura a nővérem. Naraku a teremtőm - mondta, hagyta, hogy levonjam a következtetést. Tehát igen, képes lenne egy éjszaka elvágni a torkát, bármilyen ellenvetés nélkül.

   - Naraku az urad - pontosítottam.

   - Naraku az uram - értett egyet.

   - Te pedig a szolgája vagy.

   - A szolgája vagyok - ismételte, mire kissé ingerülten kaptam feléje fejem.

   - És ez soha nem zavart? Hogy bírod elviselni?

   - Ezért jöttem világra. Ez a feladatom.

 Megráztam a fejem.

   - Menj innen, Kanna, ne gyere többet a közelembe - suttogtam alig hallhatóan, az eső szinte teljesen elnyomta hangomat. A kislány oldalra biccentette fejét, üres tekintettel bámult rám.

   - Talán képes lennél megölni? - kérdezte.

 Nem volt kislány. A kislányok nem kérdezik meg, hogy megöljük-e őket. Kannát és Kagurát soha sem voltam képes együtt emlegetni. Kagurában volt élet, tűz, nyomokban fellelhető volt benne a szabadság iránti vágy és a soha meg nem haló remény. Kanna egy szörnyeteg volt, egy üres lélek gyermektestbe zárva.

   - Akár most azonnal is - feleltem hasonló nyugalommal, mire hátrafelé kezdett suhanni, majd eltűnt.

 Az eső abbamaradt. Nem is villámlott - az oly nagy hévvel érkező vihar gyengébb volt, mint egy szokványos nyári zivatar. Csalódott voltam.

*  *  *

   - Mit akarsz? - morrant fel. Furcsamód látszott a Hold, ezen az éjjelen éles fénye áttörte a sötét fellegek burkait, s ezüst nyílként ragyogott be a bambuszfüggöny szálai között.

   - Tán nem tudod? - néztem rá közömbös arccal.

   - Hagyj magamra - utasított.

   - Nem.

   - Takarodj innen - mondta lágy hangon, mégis ki lehetett belőle hallani a gyűlöletet.

   - Nem - feleltem, ahogy párnájára tettem a fejem. Végre szembefordult velem, arca közel volt az enyémhez, lehelete egészen forrónak tűnt. Arcára tettem kezem, de elhúzódott.

   - Azt mondtam, menj - ismételte csökönyösen.

   - Nem parancsolsz nekem. Nem az inkarnációid egyike vagyok, ha eddig nem tűnt volna fel.

   - Akkor miért vagy itt? - kérdezte, hangjában nem érdeklődés volt, inkább számonkérés.

   - Talán nincs jobb dolgom - vetettem oda félvállról.

   - Ugyan, Naiya. Csak azt ne mondd, hogy az unalom vonzott ide - kötekedett bársonyos hangon.

   - Nem, inkább a te varázslatos egyéniséged - feleltem gúnyosan, majd nem várva meg, míg tiltakozik, megcsókoltam. Nem viszonozta, elhúzódtam tőle, majd csípőjére ültem.

   - Szerelem… olyan alantas és emberi érzés - köpte felém. Körmeimet mellkasának húsába vájtam, torkából egy fájdalmas sóhaj szakadt ki.

   - A szerelem nem létezik - súgtam fülébe, majd egy csíkban végigtéptem kimonóját. Karmaim nyomán véres metszetek maradtak fehér bőrén. - Irántad pedig még a legalantasabb lény sem lenne képes bármiféle érzelmet táplálni.

   - Nehogy azt hidd, hogy a te személyed olyan vonzó bármelyik épeszű férfi - legyen az akár szellem, akár halandó - számára is - döfött egyet, majd felemelkedett kissé, s kioldotta kimonómat.

   - Még jó, hogy egyáltalán nem érdekelnek az épeszű lények - jegyeztem meg, s újra megcsókoltam, ezúttal azonban már ő volt a kezdeményező.

   - Ezt sértésnek venném, ha nem tudnám, mennyire gyűlölsz - suttogta, s arcát nyakamba fúrta. Tarkójánál fogva ragadtam meg, s lerántottam magamról, visszalöktem fekvő helyzetbe. Elégedettséggel töltött el, ahogy meglepetten pislogott rám, s felvetett fejjel álltam fel.

   - Hová mész? - vont kérdőre.

   - Azt mondtad, távozzak - hajoltam meg kissé.

   - Undorító nőszemély vagy, Naiya - mondta mosolyogva.

   - Nem, Naraku. Akkor lettem volna undorító, ha hagyom, hogy utat engedj vágyaidnak - feleltem, s magára hagytam csodálkozó tekintetével.