*  *  *

 Lassan kortyolgattam a forró teát. Fekete volt - teljes szívemből gyűlöltem az ízét, de már unalmassá vált ingerek nélkül élni. Minden egyes alkalommal, mikor a számhoz emeltem az apró csészét, elfintorodtam.

   - Te - szólalt meg valaki mellettem.

 Felnéztem, és Kagura fürkésző tekintetébe ütköztem. Nyugodtan fordultam vissza előre, és újabb kortyot nyeltem le, mindenféle válasz nélkül.

   - Megfenyegetted Kannát.

   - Nem fenyegettem meg - feleltem tömören.

   - Azt mondtad neki, hogy megölöd, ez mi, ha nem fenyegetés? - mordult fel a nő.

   - Azt mondtam, képes lennék megölni, ez nem teljesen ugyanaz, Kagura - néztem fel rá. Egy ideig állta tekintetemet, aztán zavartan elfordult.

   - A tekinteted túl gyakran olyan üres, mint az övé - suttogta maga elé. Lustán vontam meg a vállam.

   - Nekem a korral jár. Kanna meg így lett megteremtve.

   - A korral jár? - kérdezett vissza érdeklődve a nő.

 Óvatosan elmosolyodtam, mire feltűnően barátságosan ült le mellém a teraszra, kíváncsian, csöppnyi gyermeki türelmetlenséggel. Az eget nem láthattuk: sötét fellegek burkolták a kastélyt, őrizvén kíváncsi tekintetek elől, mégis olyan érzésem volt, mintha egy nyugodt, lankás tisztáson kezdenénk beszélgetni.

   - Tudod, az első száz év gyorsan elszáll - kezdtem bele -, a világ nem változik olyan gyorsan, mint sok halandó hiszi. Szinte gyermekként éltem én is az első századomat, bár sokat segített, hogy volt mellettem valaki, aki fogja a kezem és a helyes útra vezessen.

   - Ki? - kottyantott közbe, már ismét közömbös arccal.

   - Anyám, apám… - félmosoly villant meg arcomon. - A szüleim vigyázták első lépteimet. Sokáig mellettem álltak… de nem elég sokáig.

 Újabb korty szaladt le torkomon, gyomromban émelygő érzés kavargott.

   - Mi történt?

   - A szokásos. Ami általában szétzilál egy démoncsaládot. Jött valaki, aki erősebb volt mindkettejüknél, és megölte őket. Magamra maradtam. De egy valamivel száz év feletti szellem már képes magára vigyázni, és nekem sem szállt inamba a bátorságom, mikor egyedül maradtam. Nem voltak vad kilengéseim, sem visszafogott, szűzies életem, mindig tudtam, hol a helyem, hiszen helyes útmutatást kaptam. Emlékszem, háromszáz éves lehettem, mikor a Második Nagy Háború zajlott a démonok között… nem vettem benne részt, elhagytam Japánt, és máshol kerestem menedéket - vontam meg a vállam kissé talán túl gyorsan, Kagura észrevette zavaromat.

   - Miért? Miért nem harcoltál?

 Keserűen kuncogtam, aztán megráztam a fejem.

   - Volt egy sasszellem… átvert, felhasznált, kidobott. Ő volt az egyike azoknak, akik miatt kitört az egész csata. Azt akartam, hogy vesszen ott, de ahhoz nem volt bátorságom, hogy az ellenséges falkák és csürhék mezejéből keressem meg őt, s saját magam vessek véget átkozott létének.

 Csend ereszkedett ránk, egy ideig némán üldögéltünk egymás mellett. A szél egy apró boglyát görgetett végig előttünk, ágak-bogak tekervényét, mely vadul szökellt az egyenetlen földúton.

   - Az első érzelmek csak több évszázad múltán vesznek ki a halhatatlanokból. Eleinte azt hiszed, hogy világéletedben olyan leszel, mint az első félezer évben, de egyszerre csak észre kell venned, hogy valami más, valami nem stimmel. A környezet, a világ, mely eleinte oly lassúnak tűnt csupán, mint te magad, hihetetlenül felgyorsul, és már nem kíván tájékoztatni a változásairól, s nyugodtan tűri, hogy te ezt sztoikus belenyugvással fogadod. Egyre kevesebb dolog tud belőled igazi érzelmeket kiváltani, ritkul azoknak a dolgoknak a száma, melyek még meg tudnak lepni, fel tudnak vidítani, esetleg megrémítenek vagy elszomorítanak.

 Kagura fújt egyet.

   - Nem hinném, hogy én valaha is beleunnék a világba - jegyezte meg.

   - Ifjú vagy még, szélboszorkány, de nagy az esélyed egy hosszú életre - ráztam meg a fejem. - Még ezerévesen is gazdagabb voltam, mint most. Pedig azt hittem, hogy akkor már üresebb vagyok, mint egy élettelen porhüvely, de nem - megvontam a vállam. - Néha azt kívánom, hogy bár jönne valaki, aki képes lenne megölni, vagy legalább egy kicsit rám ijeszteni. De lassan azt kell hinnem, hogy ilyen nem létezik a világon - a nőre villantottam tekintetem. - Valószínűleg én vagyok az egyik legidősebb démon az élők között.

   - Narakutól sem tartasz? - érdeklődött, hangja rettenetesen elhalkult.

 Kénytelen voltam felkacagni. Akármennyire kevéssé is volt ez őszinte, akármilyen művi derű volt, bármily kevéssé jött is belülről, hosszan tartott.

   - Narakutól a legkevésbé sem - feleltem magától értetődően.

   - Inuyasha és társai? - vetette fel. Megráztam a fejem.

   - Inuyasha egy kölyökkutya. Talán egyszer nagy szellem válik majd belőle… de ha ennyit pattog, valószínűbb, hogy valaki egyszer csak megöli álmában.

   - Kouga?

   - Eljátszogatnék vele - biccentettem mosolyogva.

   - És… Sesshoumaru? - kérdezte óvatosan. Kifejezéstelen arccal bámultam rá.

   - Nem ismerem Sesshoumarut.

   - Pedig nagy hatalmú démon… talán még Narakut is képes lenne legyőzni - bizonygatta Kagura.

   - Kíváncsi lennék rá - bólintottam gúnyosan.

   - Igazat mondok. Hatalmas ereje van.

   - Jó neki.

   - Nem hiszel nekem - állapította meg.

   - Tévedsz, Kagura - öntöttem a szikes talajra egy laza mozdulattal a maradék teát. - Csak számomra inkább úgy tűnik, mintha a csodálattal és áhítattal függnél ezen a férfin, s iránta táplált érzelmeid elvakítanának, olyanokat feltételezel, amik…

   - Iránta táplált érzelmeim? - kapta szája elé legyezőjét egy pillanat alatt.

   - Ne mondd, hogy rosszul értelmeztem a jeleket.

   - A jeleket? - kérdezett vissza.

   - Az arcod mindig kipirul, ha róla beszélsz, hevesebb vagy, s a lehető legteljesebb odaadással ejted ki a nevét. A mozdulataid szórakozottabbá válnak, s Narakuval állandóan viták tárgya ez az alak. Mik ezek, ha nem jelek? - ráztam meg a fejem, majd felálltam.

*  *  *

  A hátamon feküdtem, és a plafont bámultam. Vöröses fény ragyogása vetült rá - hetente egy-két napig ez a számomra érthetetlen burok vette körül a kastélyt. Hogy Naraku hóbortjainak egyike volt-e, ő keltette, vagy épp hogy emiatt jelölte ki itt lakhelyét; nem tudtam. Ha őszinte akarnék lenni, hozzá kellene tennem, hogy abszolút nem is érdekelt.

   - Sesshoumaru… - suttogtam a csendnek, az üres szobának. Csupán egy vastag pléd szolgált ékéül, melyen jelenleg is feküdtem. Magam elé emeltem kezemet, karmaimat felvillantottam.

 Kagura rajongással néz fel rá. Nem hülye ez a nő, de mégis, nem tudom, mennyire becsüli túl a férfi képességeit. Ha csak a fele igaz annak, amit mond, akkor talán… talán nem lenne olyan egyszerű legyőzni és kioltani életét.

 Egyre erősödött bennem az elhatározás, hogy meg akarok vele küzdeni. Tényleg nem ismertem, nem volt vele semmi bajom - de ha egy igazi küzdelemmel ajándékozhatna meg halála (vagy jobb esetben az én halálom), akkor megérné nekem a harc.

 Egyetlen mozdulattal álltam fel. Igen. Meg akarom találni ezt a démont.