*  *  *

   - Mi van már megint? - förmedt rám Naraku.

 Széles mosollyal hajoltam meg előtte. Vajon mitől ilyen ideges?

   - Két napja nem beszéltünk, kedvesem, mi az, hogy megint? - csóváltam meg a fejem, s kioldottam kimonóimat, a szinte fagyosan hűs levegő ellenére. Alatta csupán egy lenge, fehér lepel volt, láttatni engedte egyetlen hegemet, melyet lassan két évezred alatt szereztem.

 Naraku szeme megakadt a mellcsontomat hanyag vonásként keresztező fehér, még eredendően fakó bőrömnél is halványabb forradáson.

   - Csak nem célozni akarsz valamire?

   - Hm. Miért vagy ilyen modortalan?

   - Ne játszadozz az időmmel, Naiya.

   - Az idő - bólogattam, mintha csak most hallottam volna először ezt a szót. - Naraku, az idő nem létezik. Csupán egy valótlan fogalom, melyet a halandók találtak ki arra, hogy korlátok közé szorítsák magukat, hogy megszabják mindennapjaik untig ismételt menetét. Az idő végtelen és egész; és nekünk, halhatatlanoknak, valóban az.

 Továbbra sem mozdult, csak szoborként ült helyén.

   - Gyűlöllek - állapította meg aztán tömören.

   - Kínos, ha nem vesznek komolyan, ugye? - csóváltam meg a fejem. - Azt hiszem, ez nekem soha nem fog menni, bocsáss meg.

 Naraku egy őszinte, mély sóhajt eresztett meg. Akaratlanul is elmosolyodtam rajta. Lehetséges lenne, hogy én vagyok az egyetlen ezen a világon, aki ennyire fel tudja bosszantani?

   - Naiya. Drágám, térj a lényegre.

 Most szólított először így. Nem mintha esetünkben ennek bármi jelentősége lett volna - minden becézgetés és szerelmes suttogás ellenére nem szívleltük egymást. Viszont megtűrte a jelenlétemet, és néha épp hasznára váltam. Ezt nevezik ám érdekeken alapuló együttélésnek!

   - Hozd ide nekem Sesshoumarut.

   - Minek?

   - Meg akarok vele küzdeni.

   - Rá még szükségem lesz. Nem hagyhatom, hogy megöld.

   - Nem tudná megölni - lépett be a helyiségbe Kagura.

   - Ó, dehogynem - vette fel újfent behízelgő modorát Naraku.

   - Lefogadnám, hogy semmi nem maradna belőle, ha összecsapnának - kocogtatta meg állát legyezőjével a nő. Pillantása fürgén siklott egyikünkről a másikra.

   - Erősen kétlem - mosolyodott el a férfi.

   - Csak nem fogadásokat kötöttök a sikeremre és ellen? - szólaltam meg halkan, és elkacagtam magam. Igen, felettébb mókásnak találtam a helyzet.

 Naraku egy pillanatig nem szólt, majd felnézett ránk, tekintete Kagurán állapodott meg.

   - Mi legyen a tét?

 Ezt nem hittem el! Naraku, amint saját kastélyában kísérti szerencséjét egy pártfogoltja kárára.

   - A szabadságom - vágta ki a nő. Bátor kérés volt részéről. Naraku helyében most azonnal végeznék vele az arcátlanságáért, mindenféle személyeskedést mellőzve.

   - Azaz? Nevezd meg a feltételeket - utasította, fejvesztés terhe nélkül.

   - Ha Sesshoumaru végez Naiyával, elengedsz, szabadon élhetek. Ha nem… - nyitva hagyta a mondatot, várta Naraku reakcióját.

   - Akkor megkapod már régóta érlelődő büntetésedet - szögezte le a férfi.

 Csend ereszkedett ránk, nem nehezen, számomra csak egy pillanatnak tűnt, pedig közben órák is eltelhettek - ha figyelmem lankad, az idő állva hagy, már rég nem tartunk össze.

   - Mikor kapom meg a démont? - törtem meg végül is én a nyugalmat.

   - Akár még ma, talán csak holnap, egy hét, egy hónap, mit számít neked az idő, Naiya? - nézett rám derűs-gonoszan Naraku.

   - Talán neki semmit, ám nekem nagyon is sokat - tárta szét egyetlen mozdulattal legyezőjét a nő.

   - Hajlandó vagy idecsalni? - nézett rá elégedett vigyorral a férfi.

 Kagura megdermedt, majd szemei résnyire szűkültek, s ujjpercei teljesen kifehéredtek az idegességtől. Reccsenés hallatszott - legyezőjének tollai szálkásan törtek.

   - Közöld, miként, és megteszem - suttogta.

   - A kislány, Kagura, a kislány… - somolyogta Naraku, s a nőn már látszott, újra ki fog törni belőle a vad, szabadságra éhes oldala. Nem vártam meg, kisuhantam a teremből, s felsétáltam a legmagasabb pontjára magaslatnak, melyen voltunk - a szél egyből kezem alá hajlott, s én hallgattam meséjét.

*  *  *

  Egész életem során egyetlen egyszer láttam tükröt, még mikor futólag az Észak Urának hajlékában kényszerültem megszállni. Most, hogy Naraku sötét kastélyában efféle kincsre bukkantam, mélységesen megdöbbentem, s kiélvezve lehetőségem minden mozzanatát, lassan pillantottam végig magamon.

 A szememnél tovább mégsem jutottam: mintha belsőm fakója tükröződne bennük is - kifejezéstelen, közönyös pillantásokat váltottam másommal a tükör másik oldalán. Szemeim, melyek hajdan a legragyogóbb gyémántként tündökölhettek - mert szépek lehettek volna, mi tagadás -, hűvös félelmet vontak mindenkire, aki beléjük nézett. Még magam is meglepődtem, a látvány egyáltalán nem volt kedvemre való.

 Hajam borzosan meredt minden irányba, ezüstös csillogású tincseim feketében végződtek, mintha valaki gondosan, szálanként tintába mártotta volna a végüket. Arcomon, szemeim alatt könnycseppszerű, fekete ékek húzódtak, még lehetetlenebb külalakot adva nekem.

 Elfordultam a tükörtől. Odakintről kimért, nyugodt, mégis parancsoló hangot hallottam. Végre, két nap elteltével végre megérkezett volna a démon, kivel annyira vágytam találkozni?

 Félrehúztam a papírajtót, viharos szelet eresztettem be a hűvös, dohos termekbe. A sötétbe néztem a még sötétebből: arcom előtt egyetlen ragyogó pont volt, haját cincálta a vihar, mégis büszkén és magasztosan állt, akár egy ezeréves fa, melyet már sok kín tépázott, de mindezt jól leplezi. Végigmértem a démont még egyszer, majd kiléptem a teraszra.

 Némán bámult rám, keze kardja markolatán. Bal karjának helyén kimonója ujja furcsán fodrozódott - nyilvánvaló volt, hogy valami onnan hiányzik. Jobbra kezdtem el kerülni, s ahogy újra meg újra végigjárattam rajta pillantásom, semmi zavart vagy haragot nem mutatott, csupán szemének egy-egy villanása árulta el, mi a véleménye rólam.

   - Kilencszáz év szép idő - jegyeztem meg, mikor már körbeértem, s megálltam előtte háromlépésnyivel. Csak azért ennyivel, mert ha elég ügyes, idáig elérhet fegyvere csapása.

   - Tehát fel tudod becsülni a koromat - állapította meg. Hangjának furcsa zöngéje volt, erőt és hatalmat sejtetett. - Módfelett érdekfeszítő, ám most add elő Rint, és talán gyors halálod lesz.

 Mélyen a szemébe néztem. Ahhoz képest, amit az imént láttam egy egyszerű üvegdarabban, élt a tekintete, s gondolatok sokasága cikázott fejében.

   - Miért viseled szíveden egy halandó lány sorsát? - kérdeztem érdeklődve.

   - Látom, nincs kedved az élethez - recsegtette meg ujjait.

   - Felettébb jó a szemed, démon, de nem feleltél a kérdésemre. Nem szeretem, ha megvárakoztatnak - feddtem meg, mire ajka egészen rövid időre megfeszült.

   - A lány hozzám tartozik. A többihez nincs közöd. Vezesd elő, különben véged.

 Felvetettem a fejem, majd mégis inkább a földre pillantottam.

   - A halandók és a szellemek is oly könnyen dobálóznak a halál szóval. Miért gondolják, hogy senkinek sincs fontosabb kincse, mint nyavalyás, hasztalan léte?

 Tekintetem az övébe fúrtam.

   - Végtelenül magasztos és ostoba tett lenne részedről, ha a kislány védelmében megtámadnál engem. Becsülendő a bátorságod, fiam, de sajnos ellenem aligha lenne esélyed, és ha meghalsz, akkor a lánynak sem lesz könnyebb dolga a szabadulással - folytattam, majd mikor tekintete megrezdült egy pillanatra, megráztam a fejem.

   - Nem kérek holmi asszonynép üres fenyegetéseiből - jelentette ki.

 Felkaptam a fejem, és a szomszédos tetőre néztem. Csak fél pillanatig kellett keresgélnem, máris ráleltem Kagura figyelő szemeire. Ó, igen. Szemmel tartja vágyai tárgyát és szabadulása kulcsát.

   - Csak küzdj meg velem, s megtudod, szavaim mit rejtenek. Halálommal talán a lányt is ki tudod váltani - fűztem szét kimonómat, engedtem, hogy holmi kósza szelek játsszanak vele. A fekete és a bordó szinte összeolvadt a sötétségben, ám fehér ruhám - talán visszavervén a férfi ragyogását - szikrázott.

 Nem kellett tovább bíztatni. Mondhatnám, hogy követhetetlenül gyors mozgással talált utat felém, de hazudnék. Minden mozdulatát tökéletesen szemmel tudtam tartani, semmibe sem került elhúzódni frissen keltett energiaostora elől. Felszökkentem, s elegánsan a háta mögé érkeztem. Még arra sem vettem a fáradságot, hogy megforduljak.

   - Kilencszáz év szép kor… viszont mit sem ér kétszer annyi ellen - fejeztem be kezdő gondolatomat.

 Hallottam, ahogy imént indított támadása egy pillanatra megtorpan, de már is gőzerővel robogott felém, kecsesen a magasba emelkedve kerülgettem csapásait.

 Állkapcsa megfeszült, s előhúzta egyik kardját, tettre készen, hogy lesújtson vele. Szembe néztem a végzetes pengével, két ujjamat emeltem csupán a magasba.

 A kard s vele együtt gazdája is megtorpantak, ahogy a körülöttem keringő rózsás burokba ütköztek. Kezem leeresztettem, mire a védőpajzs megszűnt.

   - Ügyesebbnek gondoltalak, szellem - szólaltam meg kissé gúnyosan, mire újabb és újabb támadásokat indított ellenem, persze, sikertelenül. Nem látszott rajta különösebb fáradtság, mégis, mozdulatai mintha egyre lassabbaknak tűntek volna.