*  *  *

   - Tehát nem vagy hajlandó támadni, csak védekezni. Nem a legötletesebb taktika - fedett meg Sesshoumaru. Elmosolyodtam, s körmeimre pillantottam.

   - Valóban, nem vall nagy fantáziára. Ám, Sesshoumaru uram, figyelembe kell venned azt is, hogy míg én továbbra is kipihent vagyok és sértetlen, az órák óta tartó küzdelem téged már kimerített - világítottam rá a tényekre.

 Egyből kihúzta magát, s kardját visszacsúsztatta hüvelyébe. Karmait megrecsegtette, mire kezéből zöldes füst kelt útra. Kimonóm szegélye szálanként kezdett lebomlani, egy pillantásra se méltattam a jelenséget.

   - Támadj! - szólított fel.

   - Ahogy kívánod - feleltem, majd a magasba emelkedtem, kezemből pedig semmi perc alatt ragyogó villámdárda indult útjára, az elszökkenő szellem helyén sötét kráter füstölgött. Nem vártam meg, míg meglátom, merre jár, jobb kezem egyetlen intésével szelet keltettem, a füst eltűnt, mintha soha nem létezett volna.

 Megpördültem, a felém csapó öklöt megállítottam, a hozzá tartozó szellemet nyakánál fogva megragadtam, míg gégéje aprót nem reccsent. A démon tekintete hűvös volt és gyűlölködő, méregkarmait egyetlen mozdulattam mellkasomba mélyesztette.

 Nem vaciláltam, még erősebben szorítottam torkára, éreztem, ahogy keze cuppanó hanggal kicsusszan testemből. Nem éreztem dicső mámort győzelmem gondolatára, mely már a zsebemben volt.

 Sesshoumaru már alig lélegzett, testét sok-sok seb tarkította, nagyját szinte nem is én okoztam neki, csupán a burok, mely védelmemül szolgált. Kissé szomorúan biccentettem oldalra a fejemet, ám jobbja megremegett, az oldalán levő kardhoz kapott, hihetetlen gyorsasággal rántotta elő, majd döfte tövig belém.

 Erre már mégis kénytelen voltam megereszteni egy enyhe mosolyt.

   - Csak nem hiszed, hogy mérges karmaid után egy kard már árthat nekem? - kérdeztem csodálkozón, mire kihúzta belőlem a pengét, fejét felemelte és ő is elmosolyodott. Nem éreztem zavart, halála közelségének tudtam be ezt a hirtelen derűt.

 Egyszeriben vakító kék fény ragyogott fel, méghozzá sebem helyén.

   - Mit tettél velem? - kérdeztem semleges hangon.

   - Akár úgy is felfoghatod, hogy megmérgeztelek - biccentett, s lefejtette magáról ujjaimat. Olyan könnyen ment neki! Mi történik?

 Testemben szétterjedt a fény, majd egy pillanat alatt el is halt. Lepottyantam a magasból, a poros talajra érkeztem, térdeim keményen koppantak.

 Felnéztem a felettem álló démonra. Szépnek tűnt, igazinak, élőnek. Emlékek ugrottak be a régmúltból, fájdalom, halál és szerelem emlékei, forróság lett úrrá testemen. Valamiért úgy éreztem, hogy feltétlen bele kell néznem megint abba a tükörbe, de elégnek tűnt Sesshoumaru szeme is: magamat láttam, egy ártatlan, elesett lényt. Lehetetlen!

 A démon elmosolyodott, majd megfordult és elsétált. A lányt kereste vajon?

 Tétova mozdulatokkal kapartam bele az előttem levő homokba. Esőcseppek jelentek meg rajta, de kivételesen nem érdekelt az eső, nem érdekelt a hatalmam. Magam elé emeltem kezemet, melyen egyszeriben ráncok jelentek meg, s szinte csonttá aszott a szemeim előtt, pillanatok alatt.

   - Mit tettél velem, Sesshoumaru?! - rikoltottam utána, sírva, fázva, elgyötörten. Összetörtem egyetlen pillanat alatt, hogy történhetett mindez? Kétezer év bölcsessége sem elég ahhoz, hogy ezt megértsem?

   - Ez a gyógyító kard hatalma - felelte vissza sem fordulva.

 A gyógyító kard? Mi lett volna az én betegségem? A hatalom? Az ifjúság? Az üresség? Elgyengültem egy pillanat alatt, kétezer év legfontosabb pillanatai peregtek le az arcom előtt, ahogy ott feküdtem a sárban, hajam porral vegyült. Az utolsó gondolataim Kagurával foglalkoztak: szabad lesz, szabad lesz az én halálom árán. És Naraku? Megpróbálja megölni Sesshoumarut? Magánál tartja a lányt? Már nem az én dolgom. Már nem…

 Esőcseppek gördültek végig ráncos arcomon. Lélegzetem benn akadt… rájöttem, miből gyógyított ki a kard. Beteg voltam, szenvedtem ezerhétszázötvenkét éven keresztül, gyűlölettel és közönnyel. A betegségem neve pedig: élet.

Vége