Yume

 Csak olyan, mint az összes többi szellem, arrogáns, bunkó, nagyképű, azt hiszi magáról, hogy egy csekélyebb istenség! Az ilyenektől tör rám a frász. Vijjogás tört át a légen, ahogy felpillantottam a mocsoktól rozsdaszínűnek tűnő égre, Takát pillantottam meg. Kezemet feltartottam, a sólyom finoman érkezett meg rá.

   - Taka… talán végre megmenekülhetünk - súgtam neki, aztán az egyre intenzívebben spirálozó földre siklott pillantásom. - Bár már nagyon rég lement. Elképzelhető, hogy mégsincs akkora hatalma, mint azt állítja magáról?

 Üvöltés zengette meg a talajt. Minden démonok atyjára! Az a beképzelt tuskó halálát leli odalenn? Mily’ méltóságteljesnek és isteninek tűnt álmomban, s mikor először megpillantottam! Hazudnának az álmok? Valóban ócska mesének tűnnének?

   - Nem halhat meg… ugye, Taka? - néztem sólymomra. Csak pislogott.

 Újabb ordítás, esküszöm, remegett lábam alatt a föld, apró kavicsok kezdtek vad táncba mellettem. Gyenge vagyok. Alig nyertem vissza alakomat. Emberként meglepően gyorsan gyógyultam, viszont sakálként szerzett sérüléseimet nehezen tudtam csak begyógyítani. És sérüléseim rövidesen a halálomat fogják okozni. Érzem, hogy nincs sok hátra.

 Bánatos mosollyal simítottam végig sólymom tollain.

   - Taka… szállj! Menj el innen messze, s csak akkor térj vissza, ha ez a vidék újra virágzik! Szabad vagy! - emeltem magasba kezemet, a madár büszkén emelkedett a magasba, s szállt tova. Reszketőn szökött be tüdőmbe a levegő. Valóban, féltem. Viszont nem számított már semmi.

 Az örvény széléhez botorkáltam. Még el sem kellett rugaszkodnom, a tomboló vihar magával rántott a mélybe, s egy pillanat alatt eltűntem a mélyben. Fuldoklottam a számba és orromba került földtől, majd keményen koppantam egy simára csiszolt, nedves kőpadlón. Köhögtem és prüszköltem egy sort, hogy megszabaduljak a kínzó homoktól és mocsoktól, aztán ráébredtem, hogy egy pocsolyában ülök. Magam elé emeltem nedves kezemet, s vörös folyadékot fedeztem fel rajta.

 Vér… tengernyi vér. De vajon kié?

 Felsikoltottam, ahogy valami hatalmas tárgy csapódott le mellettem, viszont fájdalmamon keresztül csupán annyira telt tőlem, hogy karjaimmal ügyetlenül védjem magam. Mikor végre ki mertem nyitni a szememet, két szörny ádáz csatája rajzolódott ki előttem.

 Az egyiküket már láttam sakálként, mocskos barna bundája helyenként cafatokban lógott rajta, itt-ott a fehér csont látszódott. A vele szemben álló, hatalmas, fehér kutya viszont számomra még új jelenség volt. Mi vagy ki lehetett ez?

 Mihelyst kigondoltam a kérdést, észrevettem a félholdat a homlokán. Sesshoumaru!

 Az ellene küzdő démon megtántorodott. Szédelegni kezdett, bizonytalan lépéseket tett minden irányba, aztán összeesett. Mellkasa még feszült egy ideig, aztán lassan leereszkedett, s magam is éreztem, ahogy ereje egyszeriben eltűnik.

 Sesshoumaru… megcsinálta. Felnéztem a hatalmas kutyára. Nyelve szomjasan lógott ki fogai közül, s fáradt pillantást vetett rám - majd minden átmenet nélkül összecsuklott, s elterült a padlón. Rengés rázta meg a föld alatti termet.

   - Sesshoumaru! - nyögtem fel kétségbeesetten, s négykézláb másztam felé. Magához kell térnie, különben mindketten itt veszünk. A plafonról omladékok hullottak alá, a padlót törmelékek tarajozták. Füst és por töltötte be a teret, köhögnöm kellett, s torkomat újra sebesnek éreztem, vércseppek szóródtak minden irányba, még az előttem fekvő kutya fehér bundájára és ínyére is.

 Csörömpölés és vízsugár zaja hallatszott, riadtan kaptam a hang irányába fejemet, de már csak a mindent elborító fényárat láthattam - körüs-körül néhány száz lélek kavargott, bevilágítva a terem minden pontját, elűzve az árnyékot és a bánatot.