Sesshoumaru

   - Yume vagyok. És van bennem némi sakálszellem vér - mondta.

 Bolond ez? Mit nem értett abból, hogy meséljen a démonról? Nem szóltam semmit.

   - Gondolom, ezt érezted - folytatta. Végigsiklott rajta pillantásom. Szőke, szoros fonatban hordott haj, világoskék szemek, fehér bőr. A sakál vér magyarázná furcsa külsejét? Észre sem véve tekintetemet, lándzsájára támaszkodva séta közben mesélt tovább. - De nincs hasznom belőle. Pár nap egyszerű sakálként havonta. Ennyi. Nagyapám, tekintélyes sakálszellem erejéből ennyi jutott nekem.

   - És mi köze van mindennek az ügyedhez?

 Kész, tényleg nem bírtam megállni. Minek szórakoztat az élettörténetével? Miért hiszi, hogy érdekel? Miért hiszi, hogy van időm? Egyáltalán: minek maradtam itt?

   - Ebben a hónapban négy nappal ezelőtt változtam át. Azért éltem túl ezt az egészet, mert átváltoztam, s sakálként nem számítottam elsődleges célpontnak a démon számára. A falunk vidékének határáig menekültem, s csak a baj elültével tértem vissza. Ma reggel lett vége a sakálságomnak.

 Megállt, fáradtan lándzsájára támaszkodott. Szokott közönnyel pillantottam rá, mire előrebökött, de ott csak a süllyedő, örvényszerűen bemélyedő talajt láttam.

   - Ott rejtőzik. Ott lakmározik szeretteim és a föld lelkéből.

 Bűzös kipárolgás eredt a lyukból, s sötét erő kúszott fel lábaimon, elérve nyakamat, hogy aztán szúrkáló érzésként cikázzon még bőrömön. Tehát odalenn rejtőzik a démon. Önkéntelenül is derű terült el arcomon. Ugyan. Ez még gyakorlásnak sem lesz ám elég. Bár a jutalom talán majd kárpótol kevéske szórakozásomért.

   - Tudd meg, szellem, gyűlöllek mindannyiótokat, de most te vagy az egyetlen reményem. Ne halj meg - mondta nekem a lány. Végigmértem sebzett alakját, kardjait, sárga vértjét, s kék kendőit. Kék szemei közönyösen, megtörten csillogtak.

   - A nevem Sesshoumaru - mondtam válaszként, aztán elemelkedtem a földtől, hogy aztán az örvénylő talaj engem is magába szippantson. Nyugodtan hagytam, hadd emésszen magába a por és a szikes föld. Egy pár pillanatig teljes sötétség vett körül, majd látásom kitisztult.

 Egy tágas, meglepően tágas barlangban voltam. Nem is barlangnak mondanám, inkább talán terem, egy dicső kastély előtere, hallja. Jobbra tőlem vízesés hangja zubogott, teljesen ellentmondva mindennek, mi várható volt egyáltalán. A robaj irányába fordultam, s hatalmas sugároszlopot láttam magam előtt, melyben lelkek fénylő forgataga örvénylett.

 Egy pillanatra teljesen belefeledkeztem a ragyogó kavalkádba, aztán megráztam a fejem. Mintha más erők jelenlétét érezném magam körül. Ám amennyiben ezek az energiák azt várják, hogy forduljak bele egy támadásba, erősen tévednek. A magasba emelkedtem, s az energiaostor egyetlen csapásával hárítottam a felém repülő, farönk méretű dárdát, s puhán értem földet.

 Előttem egy dombnyi nagyságú szörnyeteg állt, nem is igazán tudom, mihez hasonlíthatnám. Az biztos, hogy ilyen ocsmány pofával én nem villognék. Akár egy beteg varangy, a teste pedig leginkább bivaly és nagymacska keverékére emlékeztetett. Megvillantottam előtte karmaimat, majd méreggel öntöttem el a termet.

 Testén remegés futott végig, tébolyodott, őrült röhögésként. Felvontam egyik szemöldököm, s igazán őszinte döbbenet lett úrrá rajtam, mikor egyszerűen magába szívta mérgező füstömet. Az energiaostor újra felragyogott karmaim meghosszabításként, de csapásaim alig-alig sebezték csak meg erős szőrrel borított tagjait, vagy mikor mégis sikerült vért serkentem belőle, egy-két lélek magához vételével azonnal javított állapotán.