Yume

   - Yume! Yume!

 Na nem, elegem volt mára mindenkiből, lassan lenyugszik a nap, sietnem kell. Mégis megfordultam, könnyeimet végleg letöröltem arcomról, sőt, még egy óvatos mosolyt is magamra erőltettem.

   - Mitsukai - hajoltam meg enyhén a fiatal férfi előtt. Szellemirtó volt ő maga is, az egyik, ha nem a leges-legjobb mindnyájunk közül.

   - Csak nem telihold lesz ma éjjel? - érdeklődött kedvesen, aztán homlokát ráncolta, s mélyen a szemembe nézett. - Te sírtál! Egy ilyen szép lánynak nem lenne szabad könnyeket ontania!

   - Mitsukai, mi lenne, ha most kivételesen nem fárasztanál? - morogtam.

   - Kivételesen? - hökkent meg. - Talán zavar a jelenlétem?

   - Ez eddig meg sem fordult a fejedben, ugye? - vontam össze a szemöldököm, mire egy ártatlan kutya szemeivel meredt rám.

 Az ég felé fordítottam tekintetemet, s magamban szitkozódtam egy sort.

   - Mitsukai, nincs türelmem, nincs időm, nem vagyok se kedves, se hízelgő. Sajnálom, eressz utamra! - próbáltam meg elmenni mellette, de elkapta a karomat.

   - Hibana szerint egy nagyhatalmú démon közelít a falu felé - suttogta.

   - Mámorító - feleltem, s végignéztem a poros főutcán, hol már lassan elpakolták portékájukat a kereskedők és árusok. Lassan kezdtek felgyulladni a fények a házak eresze alatt, s bezáródni az ablaktáblák.

   - Nem tehetek semmit, te is tudod jól. Sakálként tehetetlen vagyok - vontam meg a vállam.

   - Yume - sütötte le tekintetét.

   - Mégis mit vársz tőlem? - fakadtam ki. Az idő rohant, nem ért rá az én csevelyeimre várakozni.

   - Adj egy lehetőséget, hogy ha majd visszajössz, beszélhessek veled - kérlelt.

   - Hiszen most is beszélünk, Mitsukai - világítottam rá az egyszerű tényre. Megrázta a fejét.

   - A nővéred és a bátyám már oly régóta szeretik egymást. Ez egy jel, Yume - mondta komolyan.

 Megint előkerült a téma. Bíztam benne, hogy sokévi ellenállással már sikerült kivernem a fejéből azt a halva született eszmét, hogy mi ketten egy pár lehetnék. Ki van zárva. Magányos farkasként élem az életem, mióta az eszemet tudom. Azaz sakálként. És nincs szükségem senkire. Senkire.

 Most mégis fáradt sóhajt eresztettem ki magamból, s megvontam a vállam.

   - Ám legyen - biccentettem. - Ha a hold ismét fogyni kezd, beszélünk. Megígértem. Elmehetek?

   - Elmehetsz - engedte el hálás mosollyal a karomat.