Sesshoumaru

   Felnézett rám, szemei vérben úsztak, szája repedezett volt, arca koszos, csak itt-ott tisztább, hol talán könnyek mosták le róla a port. Szánalmas. Nincs jobb szó rá.

   - Mit akarsz, halandó? - dörrentem rá, s felemeltem kezemet, megrecsegtetve ujjaimat, megvillantva karmaimat. Minden más eddigi egyszerű ember már ebben a pillanatban sikoltva (és kevés sikerrel) igyekezett menekülni, ez itt viszont, mintha észre sem vette volna, csak bámult rám.

 A szemembe nézett! Mégis, honnan vette a bátorságot? Kevesebbért is öltem már.

   - Te vagy az… - suttogta, hangja rekedten és gyengén tört elő ajkai közül. Megköszörülte a torkát, majd lándzsájára támaszkodva tápászkodott fel. - Te vagy az - ismételte.

 Megsemmisítő arckifejezéssel vontam fel szemöldökömet. Amennyiben arra gondolt, hogy én vagyok az, aki majd nemes egyszerűséggel átsegíti szenvedésein, s a halál útján egy mesésebb világba küldi, nem is tévedett olyan nagyot. De lehet, hogy másra célzott. Érdekelt? Hm. Talán igen.

   - Miről beszélsz, halandó? - kérdeztem színtelen hangon.

   - Te vagy, aki megválthatja ezt a vidéket… csak te szabadíthatod ki népem lelkeit a fogságból, s pusztíthatod el a démont, ki kegyetlen kietlenségbe taszította falunkat és környékét - felelte. Kielégítő válasznak éppen nem nevezném. Amúgy jól sejti, bármilyen démont elpusztítok.

   - Igazán remek, de mégis miért tenném? - tettem fel a lehető legegyszerűbb kérdést, ám a lány válasz helyett a karjaimba omlott. Fantasztikus. Előre kitervelte, vagy csak most jutott eszébe, hogy teljesen összemocskoljon undorító szagával? És egyáltalán… minek tartom meg? Jó kérdés.

 Mikor elengedtem, nagyot puffanva ért földet. Esetében voltaképp mindegy. Meghalt? Nem, nem halt meg. Csupán elájult. Pont jókor ahhoz, hogy ne tudjam, mit kellene vele kezdenem. Hagyjam magára, míg a keselyűk leeszegetik csontjairól a húscafatokat, vagy inkább várjam meg, amíg magához tér? Hm. Nincs kedvem várni. Nem apám miatt, felőlem aztán évekig is ülhetne türelmesen kastélyában. Egyszerűen csak nem értem, minek kellene az időmet egy ostoba halandóra pazarolnom. Meg kellene ölni, aztán le van a gond.

 De mégsem. Hm, mi ez az érzés? Bizonytalanság? Döntésképtelenség? Dilemma szagát érezném a levegőben? Szégyen! Én, a nagy Sesshoumaru azon merengek, hogy alacsonyodjak-e le egy egyszerű halandó szintjére, vagy sem? Hm. Szégyen.