Sesshoumaru

  Hm. Alig másfél hete ez a vidék itt még gazdag és pompás volt, tele élettel, csörgő vizű patakokkal és smaragdzöld, kövér legelőkkel, sűrű erdőkkel és változatos élőlényekkel. Itt, ha emlékezetem nem csal, igen, pont ezen a helyen egy falu főtere állt. Talán a szellemirtók családjai éltek itt. Bizonyosan.

 Ellenben most, mintha valami hiányozna. Talán a csörgő vizű patakok, a smaragdzöld és kövér legelők, nem beszélve a sűrű erdőkről és változás élőlényekről? Mi történhetett itt ilyen röpke idő alatt, ’mi ennyire lecsupaszította ezt a környéket? Talán egy nagyhatalmú istenség kósza szeszélye, vagy egy pusztító vihar? Esetleg egy hirtelenharagú démon istentelen tombolása?

 Nem mintha különösebben érdekelne. Nem tartozik rám az északi területek bogaras és szégyentelen uralkodójának tehetetlensége, sem egy-két halandó falu sorsa sem. Mélyet sóhajtottam. A száraz levegő mindenesetre még az én torkomat is csípte, sőt, köhögésre késztetett. Mókás. Száz éve nem köhögtem.

 Nocsak, mi ez? A halál és a hullák émelyítő szagán túl mintha valami más illat csapódott volna felém. Megálltam. Fejemet kissé felemeltem, s úgy néztem körbe. Semmi. Átkozott por. Átkozott szél. A fene egye, ez az egész föld átkozott, itt már egy isten sem tehetne semmit, hogy is gondolhatnám, hogy itt még bármi is életben lehet? A fák akár a kifacsart, aszott csontvázak, melyek egy érintésre elporlanak, a szikkadt talajon fájdalmas repedések futottak végig. Nem épp idilli környezet. Nem, továbbra sem hat meg. Egyszerűen nem érdekel. Tényleg.

 Aztán szemem sarkából villanást pillantottam meg, s a szél hangokat hozott felém. Hát mégsem csak káprázat volt, valaki jár errefelé! De ki lehet olyan őrült, hogy szembeszegül a halál vidékének kegyetlenségével? Valószínűleg egy esztelen halandó. Netán egy félszellem. Nem, inkább halandó.

 Feltevésemet igazolni látszott, mikor végre a poros forgatagok közepette ki tudtam venni egy alakot. Ember. Azaz asszony. Nem, még csak lány. Eddigi életének csekélysége nevetségesnek tűnt. Mit lehet tenni tizenhat év alatt? Képtelenség.

 Nocsak. Csak nem felém közelít? Ó, de. Mit akar ez? Szerencsétlen semmi. Egy mozdulattal eltörölhetném a föld színéről. De mégis csak jön. Ide? Minek? Mindenesetre nem indultam tovább.

 Fura egy halandó. Nem olyan, mint a nagy átlag. A haja világos, akárcsak a szeme. Az alakja karcsú, nagyon karcsú. Betegesen karcsú. Bár a félszellemek atyja sem tudja, milyennek is kell lennie egy veszett halandónak. Talán náluk a már-már csonttá aszott alkat a megfelelő? Bizonyosan. A lány testét mindenütt sebek borították, vérének ocsmány bűze egészen idáig terjedt. A halálán lehet. Az öltözéke alapján pedig szellemirtó.

 Hm. Bevárhatom. Ha más nem, legalább annyi haszna van, hogy elárulja, mi történt errefelé. Aztán pedig hazamegyek, nincs kedvem igazán várakoztatni apámat.

 Miért jön ennyire lassan? A vére már van annyira alvadt, hogy legalább négy naposnak gondolnám a sebeit. Négy nap alatt én még a halálból is felépülnék. Tehetetlen porszem mind. Nem, most nem a szélről beszélek, a halandókról.