Hős

 Jelenléte félreérthetetlen jelként ragyogott a puszta sötétségében. Testét nimbusz ölelte körbe, messziről sejlett a benne lakozó hatalmas erő, hogy szinte megtöltötte a körülötte levő ürességet élettel és lüktető energiával. Mégis… ő maga hűvösnek és megközelíthetetlennek tűnt, talán ezzel a lepellel próbálta elfedni mérhetetlen valóját. Sötét szél hordta felé a port, de mintha teste körül a lég acélos burokba ütközne, több irányba válva kerülte ki. Ő lenne az? Igen… és ha ő az, a remény még nem halhatott meg!

Yume

 Kapkodó, ziháló lélegzetvétellel keltem, bordáim fájtak, gerincem mentén a kín hullámai söpörtek végig. Felültem, s belestem a mellkasomat burkoló kötés alá - sebeim szélén gennyes kelések húzódtak, szurkáló nyilallások nyúztak. Vajon meddig húzom még?

 Az eddig rejtekemül szolgáló gigantikus fa gyökereibe kapaszkodva tápászkodtam fel, jobbomra továbbra sem voltam képes ránehézkedni, lándzsámra támaszkodva pislogtam körbe. A táj változatlan egykedvűséggel fogadta ébrenlétemet: a port szállító szellők időnként belekaptak szoros fonatban hordott, szőke hajamba, s látásomat is igyekeztek akadályozni.

 A kiszáradt fák aszott halottakként nyúltak a magasba szikár karjaikkal, a szikes talajon repedések sűrű hálója futott végig, melyben egyetlen élőlény sem lelt otthonra, mert a táj kíméletlensége végzett mindennel, ami friss és üde. Maradtak a kopár sziklák és a száraz forgószelek. És én.

 Lehunytam szememet, s mélyet sóhajtottam. Köhögni kezdtem, torkom nem bírta a metsző levegőt, összegörnyedve próbáltam állva maradni, de ahogy várható volt, térdre borultam, s szám lassan saját véremmel telt meg, a vöröslő folyadékot a talaj mohó habzsolással zárta magába.

 Saját életem határán táncolva, vérem porral telítődését figyelve emlékek ötlöttek fel bennem, s az álmom. Lehet-e jelentése? Amennyiben igen, ez a környék még megmenekülhet és újra friss és zöldellő birtokká válhat, viszont ha csupán csalfa káprázat, akkor gonosz tréfája volt ez mindennek, ami befolyásolhatja álmainkat.

 Megráztam a fejem.

 Nem. Ennyi szenvedés után a megváltás nem jöhet ilyen egyszerűen. Ha egyáltalán van megváltás, de ez az idő teltével egyre kevésbé tűnik valószínűnek. Méla egykedvűséggel tűrtem már saját szenvedéseimet is, nem foglalkozva sem szerencsével, sem reménnyel.

 Vijjogás riasztott fel merengésemből, fejemet óvatosan felemeltem, s felálltam. Balomat a magasba emelve vártam. A sólyom leereszkedett, szárnyaival ritmustalanul csapkodott egy ideig, s belekapaszkodott karvédőmbe. Végigsimítottam megviselt tollain, s egykedvű félmosollyal szólaltam meg:

   - Találtál valakit, Taka? Vagy… - a madár lábára rögzített apró tokra siklott pillantásom. Érintetlennek tűnt, lesütöttem tekintetem. - Semmi baj. Hogy várhattam volna bármit is?

 A gyökérre ereszkedtem, fegyveremet magam mellé fektettem, fejemet a fa kopott kérgének döntöttem. Hangom reszelősen és gyengén tört elő ajkaim közül.

   - Tudod, Taka - hunytam le a szemem. - Álmomban egy férfit láttam. Nagy ereje és tekintélye volt, akár egy nemesnek, vagy egy dicső bajnoknak. Talán ő képes lenne nekünk segíteni. Képes lenne megtisztítani a falut ettől a szörnyű átoktól, s testvéreink békében nyugodhatnának végre.

 A sólyom egy pillanatra erősebben zárta össze karmas lábait, szárnyaival idegesen kezdett verdesni, majd elrugaszkodott csuklómtól, s a magasba lendült. Zavartan pislogtam, lándzsámat magam elé emeltem, s amennyire sebeim engedték, a talajra szökkentem. Igen, én is éreztem: valaki közeleg.

 Vajon bújjak el előle, s némán meghunyászkodva lessek rá rejtekemből? Vagy esetleg rohanjak elé, akárki is az, barát vagy ellenség? Nem tudtam dönteni, bambán álldogálva vártam, hogy a belőle örvénylő energia testet öltsön.