- Az asszonyodat - ismételtem, és a döbbenettől majdnem kialudt a láng a kezemben. Azért sikerült megmenteni.

   - Igen, Kagome az asszonyom! - emelte meg a hangját.

   - És tud is róla? - vigyorogtam gúnyosan, mire gyilkos tekintettel nézett rám. Mélyet sóhajtottam, aztán megráztam a kezem, a tűz kialudt. - Rendben, farkas koma, szóval csupán azért akartál elpusztítani, hogy az asszonyod biztonságban tudd. Aranyos - tettem hozzá, aztán elmerengtem. - Bár nem teljesen tiszta, hogy akkor miért nem hagytad mackótestvérre a dolgot, hiszen alatta már kis híján összelapultam, de teljesen lényegtelen. Üdv - villantottam fel egy mosolyt, melyért általában két ezüstöt számolok fel, aztán megfordultam, és a fogadó felé indultam.

   - Kouga - kiáltotta utánam,

   - He? - fordultam meg.

   - Kouga. És nem farkaska, meg egyéb kedves megszólítások - mondta. Enyhén meghajoltam előtte.

   - Faia. A sárkányszellem. A többit meg tudod - kacsintottam, aztán nyugodtan kivágtam a kupleráj ajtaját.

*  *  *

  Mellettem ifjú legény feküdt, a lepedőn kívül egyéb nem fedte izzadt testét. Rosszul voltam a szagától, képtelen voltam mellette aludni. Felálltam, magamra szedtem ruháimat, a papírajtót félrehúzva kisétáltam a teraszra és leültem, lábaimat magam alá húztam.

 Nem mintha nem sikerült volna jól az éjszaka: a fogadós még élt, a fürdőben kisebb fenyítéseket követően egész jó kiszolgálást kaptam (csak a szolgálólányok folyamatos zokogása egy idő után veszettül idegesített), még valami jobb minőségű itallal is megkínáltak (de Shakudo folyamatos intelmeinek hatására csak két üveggel hajtottam le, halhatatlan testemnek az pedig szinte semmis mennyiség). Az ágyast illetően meg… nem esett le neki, hogy kivel áll szemben, azt hiszem élete legjobb éjszakáját szereztem neki (folyamatos nyögései és sóhajai alapján legalább is). Ám rejtélyes módon egyik tény sem tudott feldobni.

 Egyszeriben megrezdültek a terasz előtti bokor levelei, és egy alak sétált elém. Felnéztem rá: a farkasszellem volt az.

   - Nahát, nahát - mondtam kelletlenül. - Mi kellene?

 Lelkesedésemmel mit sem törődve, vigyorogva szólt:

   - Kellemes lehetett az éjjel, sárkányszellem - fonta keresztbe maga előtt karjait, egyik lábára helyezte súlyát, másikat lazán behajlította.

   - Mi van, Kouga, árnyékká nevezted ki magad? - csipkelődtem.

   - Ha - nevetett fel. - Ilyen nyűgösnek lenni akció után - csóválta meg a fejét.

  Egy pillanat alatt talpon voltam, kezem már a torkára is kulcsolódott, és a tetőt tartó oszlopnak nyomtam testét.

   - Mi lenne, ha az asszonykáddal foglalkoznál ahelyett, hogy engem idegesítesz? - sziszegtem. Mosolyogva tűrte, ahogy egyre erősebben szorítottam a nyakát. Oldalra biccentettem a fejem. - Vagy talán azért követsz engem, mert a lánynak Inuyasha a szeretője, és téged hanyagol?

 Erre szemében izzó lángok gyúltak, és öklével arcon ütött. Elengedtem, s szédelegve léptem hátra, nyelvemmel fogaim meglétét ellenőriztem. Szerencsém volt: egy sem hiányzott. Azonban ahogy ujjammal ajkamhoz értem, vért éreztem. Mesés.

   - Csitulj, szajha - utasított.

   - Ki is a szajha? - kérdeztem vissza újfent kiegyenesedve. - Nem tudom, ki kavar egyszerre kutyával és farkassal… mi lesz a következő lépés? Róka? Medve?

 Kouga felém ugrott, öklét ütésre emelve, azonban kezét elkaptam, és lendületét kihasználva messzire hajítottam. Ügyesen reagált rá: talpra érkezett, és már megint velem szemben állt. Csettintettem, az elővillanó lángocskát ezúttal azonban nem dédelgettem, hanem lobogó tűzzé növeltem, s két kézzel tartottam magam előtt.

   - Ne merd sértegetni az asszonyomat - morogta.

   - Nem pofáznék, ha végre békén hagynál, farkas! Ha viszont nem értesz a szóból, megpörkölöm a bundádat, hogy aztán nyüszítve kotródj vissza a falkavezéred szárnyai alá! - eresztettem felé egy csóvát, mely végigperzselte a pázsitot előttem. Kouga a magasba emelkedett, és egy pillanat alatt előttem termett, arrébb lökött, majd egyszeriben már tarkón is csapott. Térdre borultam - a láng elaludt.

 Hallottam vad kiáltását, a hátamra fordultam, és a Kougout kivontam. A farkas nem tudott megállni: egyenesen a tőrömbe száguldott, mely mélyen gyomrába fúródott. Szemei elkerekedtek egy pillanatra, aztán teste ernyedten nehezült az enyémre.

 Próbáltam megmoccanni az eszméletlen szellem alatt, de ezzel csak azt értem volna el, hogy még jobban megsebzem.

   - A fenébe… - szitkozódtam dühösen, aztán elengedtem a tőröm markolatát (amely meglehetősen morbid módon lógott ki szerencsétlen farkasból), aztán a vállánál fogva megemeltem, majd magam mellé, a hátára fektettem a szellemet. - Shakudo, te átkozott pikkelyes, gyere elő, szükségem van a segítségedre! - néztem körül.

 Kisvártatva apró árnyék jelent meg a teraszon, aztán eltűnt a fűben. Mellettem bukkant fel a gyík érdeklődő tekintete.

   - És most mit tervezel vele? - kérdezte érdeklődve.

   - Gondolom, ellátom a sebét - mondtam magától értetődően.

   - Ha most meg akarod gyógyítani, akkor minek döfted le?

   - Hagyj már az eszement keresztkérdéseiddel! - csattantam fel. - Mi a jó bánatot csináljak vele?

   - Először is szorítsd el valamivel a vérzést, és szedd ki belőle a Kougout - javasolta. Kétségbeesve néztem körbe.

   - De mivel szorítsam el? - nyögtem fel.

   - Teljesen mindegy - felelte Shakudo. - De lehetőleg gyorsan!

 Talpra szökkentem, és beszaladtam a szobába. Az ifjúról lerántottam a lepedőt, és már siettem volna is vissza, ha nem kapja el a bokámat.

   - Ó, Faia - nyöszörögte álmos hangon. - Te kis vadmacska… - fordult a hátára, de nekem ehhez most igazán nem volt kedvem.

 Felmorrantam, éreztem, ahogy tekintetemben tüzek gyúlnak, a szoba szinte fénnyel telt meg. A legény riadtan meredt rám, aztán felordított, és kimenekült a folyosóra. Megráztam a fejem, aztán visszasiettem a sebesült farkashoz.

 Sebére illesztettem a lepedőt, aztán mély levegőt vettem, és kirántottam belőle a Kougout. Ledobtam magam mellé a tőrt, sietve leszedtem a farkasról vértjét, hogy meztelen felsőtesttel feküdt előttem, aztán csak tartottam a szövetet a vérző sérülésen.

   - És most? - pillantottam a gyíkra.

   - Talán bekötözhetnéd - vetette fel.

   - De hiszen ömlik belőle a vér… - húztam el a szám. - Kéne egy másik lepedő, vagy valami, és akkor meg lehetne oldani.

 Shakudo csendben üldögélt mellettem, időnként fel-felhümmögött. Csend.

   - Szereznél egyet?! - csattantam fel türelmetlenül.

   - Ho… hogy én? - illetődött meg.

   - Nem, majd Kougát küldöm el egyért… iparkodj! - utasítottam.

 Voltaképp magam sem értettem, hogy mit aggódok ennyire ezért a bolhás kis korcsért, aki még le is szajházott… talán nem létező lelkiismeretem támadt fel hamvaiból? Vagy megbűvöltek volna? Eh, valószínűleg valami sötét varázslatnak estem áldozatául, jaj szegény fejemnek!

 Shakudo nehézkes léptekkel vonszolta maga után a hosszú, fehér anyagot. Lihegve állt meg mellettem.

   - Köszönöm - biccentettem. - És most szorítsd le a sebet.

   - Hogy mi? - rikoltott fel. Mély levegőt vettem, aztán a gyíkot a kötésre helyeztem, bízva benne, hogy van olyan nehéz, hogy legalább egy kicsit elnyomja a vérzést. - De Faia ez már átázott… - nyöszörögte, miközben én a lepedőt hajtogattam, azon morfondírozva, hogy is lenne ez jó. - Én nem akarok farkasvérben fürdeni… Az életben nem vakarom le magamról ezt a mocskot…

   - Egy pillanatra maradj már csendben - mondtam, aztán elégedetten nyugtáztam, hogy így talán meg tudom csinálni a kötést. - Ha egyáltalán képes vagy rá - tettem hozzá, aztán felálltam, Kougát felemeltem, és az összehajtogatott lepedőre helyeztem. Eddig csak saját magamat ápoltam, kétlem, hogy a farkas szakszerűen lesz majd ellátva. De hát szellem, valószínűleg megmarad.

 Az anyag két végét áttekertem rajta, egyik részét a vállán is átvetettem, hátha úgy tartósabb lesz. Aztán valahogy összeügyeskedtem valami kezdetleges csomót is.

   - Shakudo - néztem körbe. - Shakudo hol vagy?

 Nyögést hallottam. Hoppá.

 Kioldottam a kötést egy részen. Véletlenül annyira leápoltam a farkast, hogy kis híján benne hagytam egy gyíkot. Kihúztam a két réteg közül, aztán visszacsomóztam az anyagot.

   - Bocsáss meg - kértem öreg mesteremet.

   - Ezért még megkapod a magadét - fenyegetett.

   - Kétségtelenül - kacsintottam rá, aztán feltérdeltem és kifújtam magam.

   - És most? - érdeklődött. Komolyan boldoggá tenne, ha egyszer belefojtaná magát egy kanál vízbe.

   - Gondolom, itt hagyom - álltam fel, és elnéztem a lassan szürkülő kelet felé. Tőrömet felvettem a földről, besétáltam a szobába, beletörölgettem a pengét az ágyas ott felejtett ruháiba. Mi az, csak egy pár cseppnyi szellemvér, egy-kettőre ki lehet belőle mosni!

 Visszasétáltam a farkas teteme… úgy értem, teste mellé, és egy pár pillanatig néztem arcát.

   - Komolyan gondolod? - vetett ellent Shakudo, és a szellem mellkasára mászott. Kouga összerezzent. Nem csodálom: a gyíktappancsok érintése nem a legkellemesebb érzés a világon, bár jómagam már pár évszázad alatt hozzászoktam. Viszont ez azt jelentette, hogy a farkas már nem teljesen eszméletlen.

 Shakudot a tenyerembe kaptam, aztán egy szökkenéssel beugrottam a fogadót körülvevő rengetegbe. Egy fa ágán kapaszkodtam meg, és a lombok közül figyeltem, ahogy Kouga magához tér. Egy mozdulattal felült, de aztán felszisszent, és visszahullott a földre. Aztán kezére támaszkodva tápászkodott fel, és kicsit görnyedten bár, de talpra állt. Farkát idegesen csóválta, sőt, még morgott is, aztán azonban meglepetten egyenesedett fel, ahogy észrevette a kötést.

 Tekintetemet végigjárattam testén: ágyékát bunda fedte, lábait-alkarját szintén szőrme védte, s fején is volt egy pánt. Fekete haját felfogta, kék szeme kíváncsian járt körbe, aztán elégedetten csillant, ahogy vértjét megtalálta. Sietve magára öltötte, aztán megállt egy pillanatra.

   - Tudom, hogy itt vagy, doragon - mondta. Elhúztam a szám, aztán felálltam az ágon. Valóban ideje mennem. - Állj - szólt élesebben, anélkül, hogy erre nézett volna. Jó hallása van, az már igaz. Leugrottam a faágról, és tisztes távolságban a farkastól megálltam.

   - Amennyiben újra küzdeni vágynál, felhívom a figyelmed, hogy… - kezdtem volna, de felemelte a kezét.

   - Nem, nem küzdöm meg veled, Faia - jelentette ki.

   - Ó, milyen kegyes vagy - gúnyolódtam. Mit várt, hogy majd hajlongva hálálom meg fenenagy szívességét? - Uzsgyi vissza a falkavezéredhez - vontam meg a vállam, mire rám villant tekintete.

   - Én vagyok a falkavezér - mosolyodott el.

   - Nahát, egy alfahím - vágtam unott képet, viszont nagyon is érdekesnek találtam, hogy egy ekkora tekintélyű farkas egy halandó lányt tart az asszonyának. Olyan romantikus… kár, hogy belőlem három évszázaddal ezelőtt kiveszett a romantika minden fajtája.

   - Mindenesetre nem értem, miért nem végeztél velem - vonta fel a szemöldökét. - Ám ezért ne várj hálát, legfeljebb annyit, hogy nem öllek meg… most legalább is - tette hozzá.

 Felkacagtam.

   - Se most, se máskor! - pontosítottam.

   - Faia, fejezd be - mondta Shakudo.

   - Csitulj - intettem csendre.

   - Ugyan, doragon, bárhol, bármikor, bárhogy én győznék egy küzdelemben kettőnk közül - emelte fel a fejét büszkén.

   - Persze. Kivéve tegnap éjjel, itt, a terasz előtt - mosolyodtam el. A farkas elővonta pengéjét, melyen megcsillant a felkelő nap fénye. - Ugyan, Kouga. Sebesült vagy, fáradt és gyenge. Egy efféle söpredék vadkutyát amúgy sem lenne dicsőség megölni, de beszennyezném makulátlan hírnevemet, ha egy félholt alfa vére mocskolná be kezeimet - sajnálkoztam, aztán megfordultam, és lesétáltam a dombról, be a rengetegbe.

   - Fejvadász! - kiáltott utánam, de bolond lettem volna megállni. Ostoba eb! Azt képzeli, hogy leállok vele játszadozni. Egy ideig még lehetett hallani, ahogy ordítozik, és elhord mindenféle utolsó… mindenki asszonyának, hogy szépen fejezzem ki magam, de aztán elhallgatott.

*  *  *

   - Merre? - kérdezte unottan Shakudo.

   - Haza - feleltem.

   - Haza? - ismételte döbbenten.

   - Úgy bizony - bólintottam határozottan.

   - De… de Faia… - mászott le a kézfejemig.

   - Minek kell mindig akadékoskodnod? Majd ha te cipelsz engem, akkor te döntöd el, hova megyünk, ám addig én vagyok a vezér! - fakadtam ki.

 Dél körül járhatott, a nap magasan ragyogott felettünk, és ontotta a meleget. Mi pedig egy hatalmas sík, legelőnek használt területen vágtunk át.

   - Faia, hogy szépen fejezzem ki magam… - kereste a szavakat. - A szüleid most kettesben szeretnétek lenni.

   - Minek finomkodni? Kitagadtak, az örökségemet a szomszéd falu templomára hagyták, akár csak a kastélyunkat, és megfenyegettek, hogy amennyiben beteszem a lábam a földünkre, rám eresztenek egy fagydémont. Igen, emlékszem, Shakudo, nem vagyok ütődött.

   - Akkor meg minek kell visszamenned? - fakadt ki.

 Az arcom elé emeltem a kezem, és mélyen a gyík szemébe néztem.

   - Csak - feleltem tömören. A gyík kiöltötte a nyelvét.

   - Nem értelek, Faia. Hiába vagyok lassan ötszáz éves, hiába töltöttem ebből négyszázat melletted, nem értelek - csóválta a fejét.

*  *  *