*  *  *

  A szüleim földjét hegyek vették körbe minden oldalról, az egész terület egy medencében feküdt, elég sokat érte a nap, és a széltől védett volt, a hegyek lábánál erdőség fedte. Ráadásképp egy folyó is átfutott rajta, ennek köszönhetően pedig olyan jó termést hozott, hogy anyám és apám az emberekkel virágzó kereskedelmet folytat, méghozzá egész kedvezőt: a család kastélya mindenféle drága és csinos holmival van telezsúfolva.

 Na igen, ez az a kastély és birtok, ami soha nem lesz az enyém. Kínos.

 És kérdezhetné bárki: miért is?

 Nos, az indok egyszerű. Azért, mert nem vagyok egy megtestesült elegancia. Úgy értem, kecsességemnek párja nem akad (ahogy mondta volt apám, amikor egy mozdulattal tönkrevágta az életem), azonban egy szellem úrnőnek nem a környéki kuplerájokban és bordélyházakban kéne eltölteni az idejét (és még nem is tudta akkor, hogy alkalmi melókat vállalok), s vérét sem kéne minden alantas halandóéval vegyíteni.

 Anyám éppen nem jutott szóhoz, ha jól emlékszem a családi galériában tombolt. Azóta talán felújították a helyet, de még évtizedekkel később is kormos volt az ablakkeret, sőt, a falakon fekete nyelvek éktelenkedtek.

 Mélyet sóhajtottam. Épp felértem egy magaslatra, és innen vizsgálhattam a birtokot. Végigjárattam a szemem a napsütötte lankákon, a gazdag termésen, a harcoló szellemeken, a szikrázó folyón… hé! Harcoló szellemek?!

 Megráztam a fejem, és jobban megnéztem, mi a helyzet.

 Hát nem Inuyasha meg a bandája tették be mocskos lábukat a szüleim Paradicsomába? Mint kitaszított örökösnek, enyém a feladat, hogy rendet teremtsek. Alapból röhejesen hangoznak a feladat és rend szavak egy olyan mondatban, amihez nekem is közöm van, de hát…

   - Ezek bolondok - állapította meg Shakudo, és kénytelen voltam vele egyetérteni.

   - Gosai nem támad meg senkit csak úgy - vontam meg a vállam, ahogy a sárga kígyószellemre néztem, amint intenzíven védekezik Inuyasha ellen. - Gondolom, a félnótás szellem és ütődött társai nekiestek - az égnek emeltem a tekintetem, mélyet sóhajtottam, aztán a magasba ugrottam, és egy-két szaltóval a kígyó és a kutya között termettem. - Gosai, állj! - emeltem fel a kezem, mire a házőrzőnk meghunyászkodva heveredett a talajra.

   - Már megint te? - csattant fel Inuyasha.

   - Már megint ti! - feleltem vissza ingerülten. - Ha nem tudnátok, ez egy magánbirtok! Minek kolbászoltok erre? Takarodjatok innen, mielőtt rátok eresztem a kígyót!

   - Ereszd csak, megküzdök vele! - harciaskodott a félszellem, mire csak úgy lendületből behúztam neki egyet, hogy megtántorodott. - Mit képzelsz magadról, utolsó…

   - Ki ne mondd! - intettem óva. - És mint mondtam, nem vagytok itt szívesen látott vendégek.

   - Miből gondolod? - gúnyolódott Inuyasha, miközben megdörzsölte arcát ott, ahol eltaláltam.

   - Onnan, hogy ez az én birtokom - tettem csípőre a kezem, aztán az égnek emeltem a tekintetem. - Azaz majdnem az enyém - pontosítottam. - Mégis, mit kerestek itt?

   - Semmi közöd hozzá - fonta keresztbe maga előtt karjait. Egy pillanat alatt előkaptam az ostorom, cserdítettem egyet, mire Inuyasha nyaka köré tekeredett. Rántottam egyet, s a félszellem a lábam előtt feküdt.

   - Nekem mindenhez van közöm, ami ezen a földön zajlik! - ordítottam rá. - Ki vele!

 A lány letérdelt az egyre vörösödő fejű Inuyasha mellé, és bátran nézett fel rám.

   - Ékkőszilánkot éreztem itt, azért jöttünk ide… és a szilánk a kígyóban van! - jelentette ki.

   - Akkor ez magyarázattal szolgál arra, hogy mitől nőtt meg ennyire - mászott a vállamra Shakudo.

   - Megnőtt volna? - fordultam a kígyó felé. - Nekem nem tűnt fel.

   - Mert feledékeny vagy, Faia - felelt fáradtan.

   - Vagy mert fél évszázada nem láttam, akkor is csak madártávlatból - vontam meg a vállam.

   - Hé! Ne cseveréssz, te alávaló némber! - nyögte Inuyasha.

   - Csitulj! - morrantam rá. - Gosai! Hajolj ide! - utasítottam a kígyót. - Kislány! Hol a szilánk?

 Félig a lány felé fordultam.

   - Nos? - sürgettem.

   - Felelj neki, Kagome - suttogta Inuyasha rekedten. A végén még megfullad.

   - A fogában. A jobb szemfogában, pont a csúcsán - hadarta.

   - Gosai, tátsd ki a szád! - parancsoltam a házőrzőnknek, aztán felnyúltam szemfogához, majd kirántottam belőle a szilánkot. A kígyó megvadult, eszeveszetten kezdte csapkodni magát. Enyhe rémülettel léptem hátra. - Hajaj… apám megöl, ha Gosainak baja esik.

   - Valószínűleg - ismerte el Shakudo.

   - A fenébe - nyögtem, aztán egy mozdulattal leoldottam Inuyasha nyakáról Hoipput, majd cserdítettem egyet, hogy Gosai figyelmét magamra vonjam. - Gosai! - felé tartottam egyik kezemet, de továbbra is csak dobálta magát. Ostorom végét orrára irányítottam, nagyot csattant, s a kígyót ezzel sikerült meglehetősen feltüzelnem. Egyik kezemet felé tartottam. - Gosai, nyugodj meg - mondtam halkan, mire kicsit csillapodott lázongása. Tenyeremet óvatosan az előbbi csapásom helyére illesztettem, a kígyó enyhén vérző orrára. - Nyugalom - suttogtam, és finoman simogatni kezdtem a fejét. - Nyugalom…

 A kígyószellem ellazult.

   - Rendben. Most térj vissza a föld alá - utasítottam, mire engedelmesen elsiklott, majd belefúrta magát a talajba.

   - Szép volt - biccentett Shakudo.

   - Tudom! - vigyorogtam, aztán visszafordultam a közben feltápászkodott (és kidörzsölt nyakú) Inuyashához. Felé hajítottam a szilánkot, ügyetlenkedve sikerült elkapnia. - Nesze. És most tűnés innen - villant tekintetem.

   - Egyszer még kitekerem a nyakad - fenyegetett meg Inuyasha.

   - Inkább hálás lennél - feleltem keserűen. És kissé csalódottan. Voltaképp most én tettem szívességet, nem?

   - Igaza van, Inuyasha - jegyezte meg halkan a szerzetes. Egy félmosollyal fordultam felé.

   - Köszönöm - bólintottam kegyesen, aztán beugrott valami. - Inuyasha!

   - Ki vele - köpte felém.

   - Valami pávián, a neve… a neve… - töprengtem, de nem jutott eszembe.

   - Naraku! - csillant a démonvadász szemében a felismerés.

   - Igen, Naraku! - biccentettem. - Felbérelt, hogy öljelek meg.

   - Tudtam - emelte orrom elé a kardját.

 Elnyomtam egy ásítást, majd mutatóujjammal arrébb toltam a pengét.

   - Ami azt illeti, nem vállaltam el - tettem hozzá. - Viszont van még pár megvesztegethető egyén a környéken. Igaz, egyikük sincs olyan jó, mint én, de azért nem árt vigyáznotok.

   - Mire ez a fenenagy jóindulat? - kérdezte gyanakodva Inuyasha. Elmosolyodtam, aztán a levegőbe emelkedtem.

   - Jó hangulatban kaptatok el - kiáltottam még, aztán megindultam a szülői ház felé, vissza sem nézve félszellem barátomra. Bíztam benne, hogy immár valóban elhagyják a birtokot, lévén megszerezték, ami kellett nekik.

   - Miért nem vagy mindig ilyen? - tett egy kört a nyakam körül Shakudo. - Máskor is lehetnél segítőkész - jegyezte meg.

   - Ez érdek volt, Kudo mester, puszta érdek - nevettem fel. - Ők megkapták a szilánkot, és eltakarodnak, én pedig megtisztítottam apám földjét a kellemetlen látogatóktól.

   - És a páviánról miért beszéltél nekik?

 Elmerengtem.

   - Nem tudom.

   - Nekem lenne egy tippem - jegyezte meg a gyík.

   - De jó neked - gúnyolódtam. - Nem érdekel.

 Sejtettem, hogy mi volt az a tipp. De erre gondolni sem akartam.

 Leereszkedtem a földre. Ott álltam, a kapu előtt. A kastélyt ugyanis virágzó rózsakert kerítette körbe. Kezemmel a kapuhoz értem, de sercegő villanás csapódott ujjaimnak, egy pillanat alatt elzsibbasztva kézfejem.

   - Áu - morrantam fel.

   - Nézd csak meg jobban a kapu tartóoszlopát, Faia - kucorodott vállamra Shakudo.

Odahajoltam a szépen faragott, kőrisből kimunkált oszlophoz, és most vettem észre, hogy véset van rajta.  

A kastély ura és úrnője nem tartózkodik itthon. A kastélyt mágikus védelem óvja, bármely hívatlan vendég halálát leli betolakodása esetén. Előrelátható visszatérés…

   - Ez egyszerűen röhej - tátottam el a számat. - Még hat évig üres a kégli, és nekem nem is szóltak! - csattantam fel.

   - Nyilván a kitagadásod miatt - találgatott a gyík.

   - Maradj csendben, különben kipróbálom rajtad a kastély védőrendszerét - fenyegettem meg, aztán dühösen fújtam egyet. - Még szerencse, hogy tudom, hogy kell kiiktatni a mágiát.

   - Na de Faia - fakadt ki. - Betörsz a saját őseid lakába?

   - Be hát - feleltem magától értetődően. - Nem, majd kihagyok egy ilyen remek alkalmat!

 Elhasaltam a földön, majd a hátamra fordultam, s kutatva kezdtem tapogatózni a kapuoszlop faragásának alján, egész addig, amíg meg nem találtam a beugró kis motívumot. Családi gyűrűmet beleillesztettem a mélyedésbe. Egy pillanatra fény villant, majd zizzenés hallatszott.

   - Tökéletes - pattantam talpra, ám ahogy hozzáértem a kapuhoz, istentelen csapás taszajtott messzire, hogy a földön keményen huppantam. Dühösen könyököltem fel.

   - Valószínűleg lecserélték egy tudós boszorkánnyal - öltögette nyelvét Shakudo.

   - Hogy a fene esne abba a számító őssárkányba - szitkozódtam, ahogy magam alá húztam a lábaim. - Tudták, hogy jövök.

   - Nagy esély van rá - battyogott felém kacsázó járásával.

   - Legalább ennyi örömöt megadhattak volna, nem? - fakadtam ki. Mérges voltam, és veszettül csalódott. Nem elég, hogy kitagadnak, de még betörni sem engednek! Felháborító!

   - Faia, figyelj! - intett csendre Shakudo.

 Ordítás hallatszott, aztán fülsüketítő robaj, sikoltás… és a családi birtokon!

   - Minden démonok atyjára, most ez a legkedveltebb csatatér? - pattantam talpra feltüzelve, de aztán csípőre tettem a kezem, és elgondolkodtam. - Vajon ki lehetne adni a területet hivatalos küzdőtérként? Mennyit fizetnének érte?

   - Faia, nem ajánlom - morogta Shakudo.

   - Jól van, nem gondoltam komolyan - mosolyodtam el cinkosan, aztán vállamra véve öreg tanítómat a magasba lendültem, voltaképp nem tűrhetem szó nélkül, ahogy széttrancsírozzák a vér szerint engem illető földet.

 Sötét örvényt láttam az ég felé elnyúlni, egyre szélesebbnek és erősebbnek tűnt, s mintha valami gonoszság áradt volna belőle. Ismerős kétely kúszott szívemre.

   - A pávián az - csendült a felismerés a gyík hangjában. - De vajon ki ellen harcol?

   - Megnézzük - mondtam elszántan, és beereszkedtem a rengetegbe, mely kerítésként ölelte körbe a szántókat. Ágról ágra szökkenve értem el a sötét forgatag széléig, és minden probléma nélkül behatoltam. Erősen beletépett hajamba, és mérgező füstként akadályozta légzésemet, látni alig láttam valamit.

 Megállapodtam egy megtépázott faágon, közvetlenül a sík területek határán, lomboktól elég jól takarva. Szememet a vad kavargásba fúrtam, és kiszúrtam Inuyasha fehér tincseit.

   - Bolond félszellem - morogtam. Aztán ahogy tovább fürkésztem a harcolókat, Inuyashával szemben valami feketehajú, erős fickó küzdött, tekintete vörösen csillogott… ah! Fájdalom hasított a mellkasomba, ahogy ránéztem.

   - Faia! Faia, mi baj? - suttogta izgatottan Shakudo. Lihegve kapaszkodtam a fa törzsébe, bízva benne, hogy nem zuhanok le.

   - Az… az Naraku - böktem arra.

   - Aki a kutyával küzd?

   - Igen - bólogattam mélyeket lélegezve. - Igen.

   - Heh… nocsak! - nevetett fel a gyík.

   - Mi az? - néztem fel.

   - Ott a barátunk.

 A barátunk?

 És lám, öreg mesteremnek igaza volt. A lilás kavalkádban Kougát fedeztem fel. Épp az ékköves lányt karolta nagy lelkesen, védve minden támadástól. Felkuncogtam - keserűen.

   - Milyen szánalmas - húztam el a szám. Közben Inuyasha istentelenül erős csapást indított Naraku felé, hogy karomat önkéntelenül az arcom elé kaptam. Majd tekintetemmel ismét a farkasszellemet kerestem. Már nem ölelte a lányt: vadul támadta Narakut, aztán védekezésbe ment át, persze, egy pillanatra nem hagyta volna figyelmen kívül asszonyát.

   - Nem avatkozol közbe? - érdeklődött Kudo.

   - Egy frászt. Minél hamarabb kinyírják egymást, annál jobb - fontam keresztbe karjaimat tarkóm alatt, és csak élveztem az előadást. Inuyasha egész jól harcolt: viszont esélye nem sok volt a másik ellen - el kellett ismernem, hogy pávián-pajtásnak van hatalma.