Szemeimet újfent a farkas vonta magára. Elmémig hatolt fájdalmas kiáltása, amint Naraku egy repülő támadása érte testét. Vértje és kötése mintha lerobbant volna testéről, és vére ezerfelé fröccsent.

 Ujjaimon felvillantak a karmok, és akaratlanul a fa törzsébe vájtak, testem szinte ugrásra mozdult. Ám feleslegesen erőltettem volna meg magam - hiszen a lányka már sietve is a segítségére szaladt, sipákoló kiáltozással, kiscsibékre emlékeztető csápolással: Kouga! Kouga! Hogy oda ne rohanjak…

   - Faia… - vigyorgott Shakudo. Keményen kellett kapaszkodnia az ágba, hogy le ne sodorja az erős szélvihar.

   - Mi van? - förmedtem rá.

   - Mintha enyhe féltékenységet éreznék benned - öltögette nyelvét.

 Felkacagtam - nem sikerült túl őszintén.

   - Ugyan? Egy harmadrangú farkasvezérre meg a kis kutyarajongó kedvesére? Ne légy nevetséges.

 Inuyasha közben zavart pillantásokat vetett a lányra meg a szellemre, pedig közben Naraku folyamatosan támadta.

   - Pedig nekem nagyon úgy tűnik… - incselkedett még Shakudo, ám én már talpra ugrottam, és elrugaszkodtam az ágról.

   - Inuyasha! - kiáltottam fel, és elsodortam egy sötét villámcsapás elől, pattogva gurultunk még egy ideig, aztán megálltunk. A következő pillanatban már az ostoromat csattogtatva vigyorogtam Narakura.

   - Nahát, nahát - mondta megilletődve.

   - Úgy bizony - kacsintottam. - Gosai! - kiáltottam el magam, mire a föld megremegett. Naraku elvesztette fenenagy magabiztosságát, rémülten pislogott körbe. - Viszlát - intettem, s Narakut már el is sodorta a talajból előtörő sárga kígyószellem. Sziklatörmelékek repültek mindenfelé, védelmezőn borultam Inuyashára. Éreztem a vére szagát - sérült volt.

   - Te… - suttogta rekedten, mire lazán, fonákkal pofon csaptam, és leszálltam róla. A sötét felleg Narakustól, mindenestől egy pillanat alatt eltűnt - ami viszont jobban zavart, hogy Gosait sem láttam semerre. A francba.

   - Faia! Faia! - érkezett meg a leperzselt talajon futólépésben Shakudo. Sietve felkapaszkodott a lábamon, és a nyakam köré tekeredett.

   - Minden rendben, Kudo, minden a legnagyobb rendben - feleltem neki. Fájó tekintettel néztem a letarolt szántókat. - Viszont Gosairól lemondhatunk - tettem hozzá csalódottan.

   - Minek avatkoztál közbe? Minek? - ordította Inuyasha. Gyilkos tekintettel fordultam felé, elkaptam a tarkóját, és nagyon közel húztam magamhoz.

   - Megmentettem az irhádat, világos? - sziszegtem szinte az ajkaiba. - Az elmúlt két napban háromszor köszönhetted nekem az életed, ennek ellenére mégis csak jártatod a pofád. Fogd vissza magad, Inuyasha. Légy tekintettel a közös múltunkra, és csillapodj le - löktem el magamtól, aztán kissé oldalra fordultam, s a földre sütöttem a tekintetem.

 Gondolkodnom kellett. Gosainak annyi. Ez tény. Viszont Naraku a mi birtokunkon bukkant fel. Nem feltétlen kellett, hogy Inuyasháék miatt kerüljön ide - akár az én „árulásom” is vezethette erre a földre. Egy fél pillanatra felmerült bennem, hogy mi lett volna, hogy ha szüleim, nagy tekintélyű sárkányok esetleg idehaza tartózkodnak… Lehetséges lenne, hogy esetleg őket is megtámadta volna Naraku?

 Bár az őseim nem csekély hatalommal bírnak. Én sem vagyok gyenge, de hozzájuk képest szinte semmis. Még emberi erővel is könnyedén kenterbe verhetnének bárkit - harcművészetek terén meglehetősen gyakorlottak. Ettől függetlenül boldog voltam, hogy más vidékeken jártak - akár kitagadtak, akár nem, nem kívántam a halálukat.

   - Sárkány… - hallottam valami félénk szólítást, egy pillanat alatt magamhoz tértem révületemből. Az ékköves lány volt az, vállára támaszkodva, pihegve, félholtan a farkas.

   - Mondd - kaptam el a tekintetem. Miért zavart ennyire, hogy az alfát karolja?

   - Kouga vérzése nem áll el… nem tudnál rajta segíteni?

 Magam elé meredtem, aztán a lány felé villant pillantásom.

   - Inuyasha sérülése sem csekélyebb, sőt - jegyeztem meg, mire a lány elpirult. Hogy hívják, Kagome?

   - Inuyashát majd mi ellátjuk - lépett elébb segítőkészen a szerzetes, őt követően a démonvadász is.

   - Nem tudok nektek segíteni. A kastély bezárult előttem - hunytam le a szemem, és fejem elfordítottam. - Egy darabig még itt maradhattok a birtokon, amíg fel nem gyógyultok. Fogyaszthattok a terményekből, vadászhattok az erdőben. De ne csaljatok ide semmi gonoszt - mértem még végig őket. Kouga pillantása kíváncsi volt - rám mégis bántóan hatott. Arcom önkéntelenül fájdalmas fintorba torzult, fejem lehajtottam, majd megfordultam, s útnak indultam a felperzselt földön. El innen, el messzire.

   - Várj meg, Faia! - kiáltott utánam Shakudo.

   - Szedd az irhád - feleltem vissza sem nézve.

   - Faia! - hallottam Inuyasha kiáltását, mely aztán rettentő köhögésbe csapott át. Rettenve fordultam meg, így pont elkaptam az összecsukló félszellemet, de súlya engem is magával rántott, a földre csusszantam, ölemben ő.

   - Inuyasha, elvérzel - súgtam neki halkan, s arcából kisepertem haját. Arca mocskos volt, és zúzódások tarkították ott, ahol az utóbbi időben el-eltaláltam. Leoldottam vállamról köpenyem, s vérző mellkasára szorítottam.

   - Bocsáss meg - mondta szinte hangtalanul. Elmosolyodtam, és megráztam a fejem.

   - Nincs mit megbocsátani - feleltem, majd visszanéztem a többiekre. - A rengetegben van egy lugas, olyasféle, mint egy szentély. Ha jól emlékszem, kell ott lenni egy forrásnak is, és a pagodában orvosság és kötszerek sokasága van felhalmozva.

   - Hálás köszönet - biccentett a szerzetes, aztán segített az asszonykának betámogatni az erdőbe a farkast.

 Karjaimba fogtam Inuyashát, és a kis csapat után indultam.

   - Miért segítesz? - nyöszörögte Inuyasha. Szemét félig lehunyta, szinte alig pislákolt már benne az élet tüze.

   - Nem tudom - csóváltam a fejem. - Hidd el, lenne jobb dolgom is - feleltem, és az előttünk tántorgó (a támogatást büszkén visszautasító) farkasszellemre néztem. De mennyivel hogy jobb dolgom lenne, ha most nem Inuyashát cipelném!

   - Tudod, nem gondoltam volna, hogy egyszer még átölelsz - suttogta rekedten.

   - Inuyasha, a halálodon vagy. Félrebeszélsz - vigyorogtam rá. Finoman belemart a karomba, enyhén vérezni kezdett.

   - Nem úgy értettem, Faia - mosolyodott el fáradtan. Nehezen pislogott egyet. - Amikor melletted voltam, minden könnyűnek tűnt, bolond voltam és vad…

   - Miért múlt idő? Most sem tűnsz kevésbé bolondnak.

   - Az mégis más volt. Akkor nem számított senki és semmi. Kikyou mellett meg egy visszafogott életet éltem, most meg megint más… mégis, te voltál az, aki először mutatta meg, milyen is lehet a világ.

   - Inuyasha… szinte kölyök voltál még akkor - csóváltam még a fejem. - Én már sok mindent láttam két és fél évszázad alatt, te viszont… emlékszem, akkoriban veszthetted el anyádat, magányos voltál és riadt, haragudtál a világra, gyűlöltél mindent és mindenkit. Szánalmas egy teremtmény voltál, rád nézve a szellemnek az volt az érzése, hogy segítenie kell rajtad.

   - Szánalomból szegődtél mellém? - illetődött meg.

   - Eleinte úgy tűnt - vontam meg a vállam, aztán elhajoltam egy lelógó ág elől. - De idővel rá kellett jönnöm, hogy benyomásaim tévesek voltak, és nélkülem is megállsz a lábadon, sőt talán jobban is jársz, ha nem akaszkodom a nyakadra.

 Egy kis ideig nem válaszolt, csak halkan pihegett. Megéri vajon a reggelt? Sérülése súlyos, teste forró… ha nem megy le a láza éjjel, vége.

   - Ezért… ezért hagytál ott? - nézett rám, borostyánszemei csalódottságtól ragyogtak.

 Megálltam, Inuyashát a földre fektettem, és megigazítottam testén a ruhadarabot. Keze hirtelen az enyémre kulcsolódott.

   - Felelj… kérlek.

 Megdermedtem. Néztem rá némán, és nagyon ostobának éreztem magam, ahogy ott térdeltem teste mellett, kezem a kezében. Elkaptam a tekintetem.

   - Inuyasha, tudom, mi vagyok. Én nem vagyok jó szellem - ráztam meg a fejem. - Alávaló, utolsó, szemérmetlen cafkának tart mindenki, aki ismer. És nem zavar, mert igazuk van. Ez vagyok én. Nem ellenkezem ellene, mert már beletörődtem. De te, Inuyasha - szorítottam meg a kezét. - Te más vagy. Nem érdemelted meg, hogy miattam legyen a sorsod kegyetlen és utálatos.

   - Hol foglalkoztam én akkor még a sorssal? - kérdezte keserűen. - Hol érdekelt engem akkor még bármi más rajtad kívül?

 Tenyerembe fogtam arcát.

   - Inuyasha, ne… kérlek…

   - Ott hagytál, akár egy megunt ruhadarabot - mondta halkan. - Éjszaka még a karjaidban aludtam el, reggel pedig magányosan ébredtem, el sem búcsúztál, meg sem magyaráztad, miért - vetette a szememre.

 Lesütöttem a tekintetem. Eszembe jutottak azok az évek - mert Inuyasha volt az, akit fájt elhagynom. Majdnem fél évszázadig boldogítottuk egymást, és utána sokáig hiányoztak azok az érzések. Akkor találtam rá, amikor elküldtek hazulról; őrültebb voltam, mint általában, viszont mellette rettentően lenyugodtam - még finomabb voltam, mint a mai korokban, talán ha apám úgy látott volna, visszavonja minden vádját ellenem. Viszont akkor ez sem érdekelt: gyermeki, ifjú szerelemmel lángoltam Inuyasha iránt.

   - Nem értetted volna meg - suttogtam, aztán újfent a karjaimba vettem volna, de ellökte magától a kezemet.

   - Miből gondolod? Honnan tudod? - szemében dühös szikrák égtek. Felsóhajtottam.

   - Ugyanígy reagáltál volna.

   - Nem, ezt ne fogd arra, hogy nekem akartál jót! - sziszegte, majd köhögni kezdett, ajka véres lett. Segítőkészen nyúltam volna felé, de megrázta magát. - Önző vagy, Faia, önző! Nem voltál elég tapintatos, elég… - kereste a szavakat. - … elég erős ahhoz, hogy szemtől szembe elmondd! Napokig nem tértem magamhoz, hetek teltek el, mire kihevertem ezt az aljas megoldásodat!

 Madarak röppentek fel az ágakról kiáltására. Megint nem tudtam a szemébe nézni.

   - Akkor nevezz gyávának - feleltem halkan.

   - Nem, nem, nem, Faia! - fakadt ki. - Ennyivel képes lennél letudni!

   - Ostoba! - suttogtam magam elé. - Nehogy azt hidd, hogy képes lettem volna elfelejteni téged! Életemben szinte ez volt az egyetlen érdek nélküli, helyes döntés, és istentelenül megszenvedtem! Szóval ne emlegess csak nekem könnyelműséget… - mondtam. - És most ne ellenkezz, a barátaid már várnak rád - segítettem fel, átkaroltam derekát, s eltámogattam a pagodáig.

*  *  *