*  *  *

   - Te lány! - szóltam oda az ékköves gyereknek, és még ugyanabban a pillanatban felé hajítottam a favödröt. Sikerült elkapnia, de elég nagyot nyekkent a mellkasán. Fájdalmas arccal görnyedt össze. - Gyere, segíts nekem vizet hozni!

   - Nem bírod el magad? - kérdezte halkan és mérgesen.

   - Hallgass, és gyere! - rivalltam rá. Reggel volt még, Inuyashával nemrég értünk vissza (és legnagyobb meglepetésemre mire kellett megérkeznünk? Kedvenc farkasszellemem épp a halandó karjaiban pihenget. Szánalmas!), de láthatólag megviselte még az a rövid séta is, amíg a forráshoz elcammogott, pihegve és forró testtel dőlt le. Bátorítóan szorítottam a kezét, mikor a lány kirohant a teraszra. Utána pislogtam, aztán Inuyashának vizet ígérve kijöttem hozzá.

 A lehető legteljesebb nyugalommal vándoroltam a rengeteg még harmatos levelei és ágai között, nyomomban a némán loholó Kagoméval. Szerencsétlen egyszer meg is botlott egy kiálló gyökérben, persze, nem álltam, hogy segítsek, sőt ha lehet, még gyorsítottam a tempón. Kötelességtudó kis fruska volt, annyi szent - pár pillanat múlva már újból hallottam kifulladás-közeli lihegését. Kérem, nem volt könnyű az a vödör, nem azért készítették a régi mesterek, hogy emberi kezek cipeljék! Fogadok, hogy a lány tenyere már vörösre dörzsölődött.

 Sajnos, nem volt olyan messze a forrás, hogy valóban a teljes kimerültség tornácára irányítsam - bár tény, hogy így is rendesen leizzadt, blúza ujjával törölgette homlokát.

 Leültem a patak partjára, és belemerítettem a kezem - figyeltem a sebesen szétrebbenő, vörös és barna halakat.

   - Már nem olyan sietős? - fakadt ki. Felnéztem rá, valami rettentő kegyetlen pillantással, de nyugodtan tűrte. Visszanéztem a víz tükrére, melyen a nap fénye szikrázott.

   - Nem, eddig sem volt az - mosolyogtam. - Miért, talán annak találtad? Elfáradtál? - kérdeztem tettetett ártatlansággal, alaposan végigmérve fújtató alakját, izzadt arcát.

   - Igen, el - húzta fel az orrát.

   - Talán nem ér meg ennyit fáradságot Kouga ellátása? - vontam fel a szemöldököm.

   - Mondd, te miért vagy velem ilyen ellenséges? - érdeklődött nyílt, kíváncsi arccal. Őszintén nem erre a reakcióra számítottam.

   - Én? Ellenséges? - illetődtem meg. Már nem azért, de az ellenségesség nálam nem itt kezdődik! Ha ellenséges vagyok, ujjak válnak el a gazdájuktól és csontok törnek!

   - Igen! - dobta le a vödröt. - Inuyashán és Kougán kívül egyikünkkel sem beszélsz, és amikor csak tudsz, belém csípsz! Állandóan egyedül üldögélsz valahol, ahelyett, hogy odajönnél hozzánk enni vagy aludni!

   - Először is: Inuyashát és Kougát ismerem csak. Másodjára: ha egyiktökkel sem beszélek, hogy csipkelődhetnék veled? És végül: elvagytok ti magatoknak, mi szükség van egy szurkálódó, magának való szellemre? - kérdeztem vissza, aztán a kisebbik vödröt, melyet én hoztam, belemerítettem a vízbe, aztán a kezébe nyújtottam. Semleges tekintettel nézett rám. - Nos? Elvennéd? Vagy inkább a másikat szeretnéd cipelni?

 Kelletlenül nyúlt utána. Felhalásztam az arrébb gurult másik vízhordót, aztán azt is megtöltöttem a patak hűs vizével.

   - Az a véleményem, hogy lehetnél igazán kedves is… csak biztos történt veled valami, ami nagyon negatív irányba befolyásolt pszichológiailag.

   - Mi van? - ráztam meg a fejem.

   - Úgy értem, csalódhattál valakiben, hogy most ennyire taszító lett a jellemed - magyarázott nekem.

   - Hogy taszító a jellemem… - ismételtem bólogatva, aztán sajnálkozva csóváltam a fejem. - Reggel Inuyasha semmi taszítót nem talált a… hogy is mondtad? Igen, a jellememben. Bár biztos elvette valami az eszét - villantottam egy kacér mosolyt, mire a lány lesütötte a tekintetét. Tudálékos liba.

 Felvetett fejjel indultam meg előtte, egy ideig nem hallottam igyekvő lépteit, de aztán utánam sietett. Most nem volt kedvem futtatni - mit lehet kezdeni az olyanokkal, akiket nem lehet vitába vinni? Kiugrasztanám a bokorból, erre azon mereng, hogy miért, ahelyett, hogy harapna és karmolna. Normális az ilyen?

*  *  *

 Lassan lement a nap. Vöröses fény ragyogta be az előttem ágaskodó sárkány szobrát. Lábaitól két lépésnyire térdeltem, előttem áldozati tál, benne vérem piroslott. Olyan volt az egész, mint egy látomás, főleg ha a vörös falikárpitokat is észreveszi a szellem lánya.

 Na igen, röhejes, hogy betévedtem a szentély oltárrészébe. De valamilyen rejtélyes oknál fogva szükségét éreztem, hogy a szentséges őssárkány segítségét kérjem, ha már rám nem, legalább a szüleimre vesse vigyázó szemeit.

 Nem igazán tudtam, mit kellene mondanom - mikor még gyermekéveimben apámmal jöttem ki ide, a kis erdei pagodába, rendszeresen elvonta valami apróság (egy madár, valami rovar, netán egy-egy szösz vagy porcica) a figyelmemet arról, hogy miként is kell az őssárkányhoz szólni; a véráldozaton kívül abszolút semmi nem rémlik.

 De végül is sikerült magamban elmakognom valami eszeveszett nagy baromságot, aztán az áldozati tálból a sárkányszobor szájába öntve a vért befejeztem a szertartást, és még egy gyors körülpillantás után úgy döntöttem távozom.

 Félrehúztam a gyöngyökből álló függönyt, áthaladtam a pagoda közepén elhelyezkedő belső udvaron, aztán Inuyasha szobája felé tartottam. Remélhetőleg már magához tért. De mikor épp félrehúztam volna az ajtót, egy másik mögött már árnyak mozgolódtak. Reflexből szökkentem fel a tetőre, hogy az épp kisétáló Kouga és Kagome nem vettek észre.

   - Na de Kouga - szólt méltatlankodva a lány, miközben a farkas szinte kitessékelte az udvarra. - Mégis mit akarsz?

 A szellem kihúzta magát, és nekem háttal megállt. Nem akartam hinni a szememnek - vagy öt szál akármilyen gazt szorongatott a kezében. Kis híján a homlokomra csaptam. Hogy alázkodhat meg ennyire? Egyszerűen… egyszerűen… egyszerűen féltékeny lennék?

   - Kagome - kezdte kissé óvatosan. - Már rég felajánlottam, hogy te légy az asszonyom, az egyetlen és egyedüli…

 Ajkaim enyhén szétnyíltak, kis híján felnyögtem. Felajánlotta neki, hogy ő legyen a vetélytársak nélküli alfanőstény. Ennyire szeretné? Elfordítottam a fejem, és végignyaltam ajkam, majd megráztam a fejem. Ennyit erről.

   - Igen? - vonta össze a szemöldökét Kagome, mire Kouga odanyújtotta neki a virágcsokrot. Nesze neked.

 Ez volt az a pont, ahol felálltam, és a belső udvar túloldalára, a teraszra szökkentem.

*  *  *

 Az oszlopnak támaszkodva néztem végig, ahogy felkel a hold. Még este váltottam pár szót a szerzetessel: módfelett kielégíthetetlen volt a kíváncsisága azzal kapcsolatban, hogy ki építette a szentélyt, minek is állít emléket - és mi is történik pontosan, ha egy halandó beteszi oda a lábát. Miután bajaimtól gyötörten meglepő kedvességgel válaszoltam, enyhén döbbenetes kérdést szegezett nekem:

   - Faia, lennél a gyermekeim anyja? - nézett rám unott arccal, de azért érdeklődőnek tűnő pillantásokkal. Felvontam a szemöldököm.

   - Ennél ostobább szöveget! - csattantam fel. - És a halandóknál ez bejön? Simán összefekszenek veled?

 Nagyon meglepett ábrázatot vágott.

   - Pedig nem vagy annyira ronda, egy-két szép szóért is bevállalnának egy-egy menetet… felesleges ilyesmit ígérned - folytattam tekintetem égnek emelve, mire nagyon komollyá vált tekintete, s mintha a tanítványa lennék, úgy kezdett magyarázni:

   - Nem, nem látod jól a helyzetet. A két szituáció között lényeges különbség van - mondta tudós elszántsággal. - Amennyiben az illető hölgytől csak egy bizonyosfajta szeretet várok el - hangsúlyozta a „szeretet” szót, hogy pontosan értsem, mire gondol -, akkor egyszerűbb dolgokkal próbálkozom. Viszont ha felteszem ezt a kérdést, akkor ott nem a saját örömöm érdekel, hanem a világ, pontosabban Naraku jövője. Mert bár a folyamat is nagyon kellemes, amin a célig eljutunk, de itt a legfontosabb az, hogy legyen egy utódom, aki majd megbosszulja a nagyapámat, egyúttal a családom férfitagjait ért átkot.

   - Mégpedig? - fontam keresztbe magam előtt karjaim. Nem mintha nagyon érdekelt volna a mondókája.

   - A tenyeremen lévő lyuk. Ez Naraku átka - emelte fel jobb kezét, melyre gyöngysor volt tekerve, és ruha fedte.

   - Aha. Remek - biccentettem nagy lelkesen. - Nem, szerzetes, nem leszek a gyermekeid anyja. Nem szúrok ki leendő kölykeimmel úgy, hogy félszellemet csinálok belőlük - feleltem, mire bólintott, és visszament a pagodába.

 Ez történt pár órája, azóta már a sötétség köpenye borult a vidékre. Továbbra is csak csóváltam a fejem, ahogy végigpörgettem magam előtt a nap eseményeit. Kezdve Inuyashával való kellemes társalgásommal, folytatva a lánnyal való incidenssel, átfutva az udvaron látott jeleneten, egészen a szerzetes baromkodásáig. De már ez sem tart sokáig - a szellemek gyorsan gyógyulnak, aztán megy mindenki tovább a maga útján.

*  *  *