*  *  *

 Tisztán és üdén léptem ki a napra - dél felé járhatott. Hát valóban nem hamarkodtam el a tisztálkodást. Kougát semerre sem láttam, vállat vonva szökkentem fel a szentély tetejére. Legnagyobb meglepetésemre a farkast pillantottam meg. Valami végtelenségig cincált levelet tartott a kezében, és azt tépkedte nagy összpontosítással. Leültem mellé, aztán végignyúltam a meleg tetőn.

 Nem volt nagy forróság - észak felől esőfelhők gyülekeztek, jelentős hideget hozva magukkal. De ennek még csak az előszele ért ide, kellemes idő volt, a nap még egyelőre büszkén ragyogott.

   - Nem szeretnéd elmondani, mi a baj? - érdeklődtem halkan. Kouga elhúzta a száját, aztán maga elé nézett.

   - Ez a baj - mondta. Felnéztem, és láttam, ahogy a kis csapat közeledik. A démonvadász a macskaszellemen ült, görnyedten és megviselten (komoly sérülése lehetett, a harc hevében jól leplezte), mellette a szerzetes sétált, annak vállán a rókaszellem és legnagyobb megdöbbenésemre Shakudo mester. Mögöttük nem sokkal lemaradva pedig Inuyasha jött ragyogó arccal, mellette Kagome, szorosan belekarolva a félszellembe.

   - Értem - bólogattam megértően. - El tudom képzelni, mi kavaroghat most benned - sóhajtottam.

   - Egy fenét tudod - vonta össze a szemöldökét.

   - Pedig igen - húztam el a szám. - Csak engem nem a lány érdekel…

   - Inuyasha? - meredt rám döbbenten.

   - Nahát, miből jöttél rá? - kérdeztem vissza, aztán megráztam a fejem. - Na igen. Ennyit azokról, akikben emberi vér csörgedez - húztam el a szám.

   - Hát - bólogatott beletörődött arccal Kouga, aztán felém fordult. - De mondd, mit esztek ki azon az Inuyashán?

 Merengve támaszkodtam a térdemre.

   - Inuyasha egy reménytelen fickó - ismertem el. - Néha óriási bolondságai vannak, sőt meglehetősen tahó viselkedéssel fegyverezte fel magát, viszont adódnak nagyon elveszett pillanatai, amikor csak annyit érezni, hogy ölelni és szeretni kell.

 Flegmán húzta el a száját.

   - Na és nektek miért jön be annyira az a halandó lány? - kérdeztem vissza.

   - Bátor. Szép. Kedves. Látja az ékkőszilánkokat - felelte komolyan. Vártam a folytatást. Nem volt.

   - Ennyi? - horkantam fel.

   - Ennyi - felelte meglepetten. - Miért, ez nem elég?

   - Eh - nyögtem fel. Ahhoz képest, hogy a bunkónak bélyegzett Inuyasha milyen gyönyörűen írta le érzelmeit, milyen csodás képeket alkalmazott azért, hogy megértsem lángolása miértjét, ahhoz képest Kouga indokai és szemlélete egész kopárnak és sivárnak tűnt. - Nem értelek - ráztam meg végül a fejem, aztán hátradőltem, kezeimet keresztbe fontam tarkóm alatt.

   - Te bajod - vonta meg a vállát közönyösen. - Asszonynak tökéletes.

   - Inkább a te bajod az, hogy ennyi kell egy tökéletes alfanőstényhez - húztam össze szemeim.

   - Miért, szerinted mi kell egy igazi dominánshoz? Talán egy féktelen sárkányszellem, akit nem érdekel senki és semmi? - gúnyolódott, valószínűleg eszébe sem jutott, hogy de, pont ezt gondolom. - Itt sok-sok farkas életéről van szó, nincs idő a baromkodásra.

   - Tehát akkor nagyon következetesnek mondhatod magad, ha egy ilyesfajta szónoklat után egy tizenöt éves lánykát választasz ki magad mellé - mosolyodtam el kárörvendőn és győzedelmesen.

   - Hát… de… - nézett zavartan maga elé, nem tudván mit szólni érvemre. Aztán megrázta a fejét. - Látja az ékkő szilánkjait. Ha én megszerzem azokat, elég erőm lesz, hogy meg tudjam védeni a falkát.

   - Ha erős párt választasz magad mellé, akkor is - jegyeztem meg. - Vedd már észre, hogy lekéstél arról a kis… - majdnem kimondtam, amire gondoltam, de beharaptam ajkamat. - … lányról - fejeztem be a mondatot. - Ahelyett, hogy még inkább őt dicsőítenéd, nézhetnél más nőstény… úgy értem, asszony után.

   - Ötletem sincs, hogy ki mást találhatnék helyette - húzta el a száját. Halkan morogtam egyet. - Hogy? - nézett rám kíváncsi tekintettel.

   - Semmi, semmi - ráztam meg a fejem zavartan. - Csak… csak… á, semmi.

   - Mondd - hajolt közelebb. Mélyen a szemébe néztem.

   - Nem mondom.

 Összevonta a szemöldökét, mintha a gondolataimban próbálna olvasni, aztán felhúzta az orrát.

   - Akkor ne mondd - felelte, majd ő is lefeküdt, aztán mélyet sóhajtott. - Nagy vihar lesz estére.

   - Ja, tudom. Érzem a szagán.

   - Én is - biccentett mosolyogva. - Szerintem nagy dörgések lesznek.

   - Meg villámok - tettem hozzá.

   - Esetleg egy kis jégeső - vetette fel.

   - Nem, azért az mégsem - mondtam.

   - Igazad van… viszont az eső azért ömleni fog.

   - Ömleni hát. Remélem, nem duzzad meg nagyon a patak.

   - Bízzunk benne - támogatta, és így beszélgettünk egész sokáig. Visszagondolva csak röhögni tudok, hogy miként találtunk ilyen ütődött témát, de akkor egész kellemesnek tűnt. Két jó érzékekkel megáldott szellem összesíti észrevételeit, és egész kerek időjóslást tart. Milyen szép summát kasszírozhatnánk vele a faluban!

*  *  *

 A teraszon ültem, és egy kenyér sarkát majszolgattam. Ilyenkor irigyeltem a halandókat: az étkek nekik mesés és pompás élvezetet nyújthatnak: az én számban azonban szétporladnak, és ízüket nem érzem. Mégis szükségem van rájuk, valóban nem sokra, csak annyira, hogy egyszer-kétszer hetente legalább egyek valamit.

   - Jó étvágyat! - ült le mellém Kouga. Némán biccentettem, nem kívántam beszédem alatt megmutatni neki, mit is őröltem fel a fogaimmal.

 A farkas kinézett a szakadó esőbe: vékony fátylat vont a világra, de már azt se sokáig - lévén hamarosan teljes sötétség borul reánk.

   - Kérsz? - tartottam felé, miután lenyeltem a falatot. Letört belőle egy darabot.

   - Köszönöm - bólintott, majd ő is eszegetni kezdett.

 Pár percig csendben ültünk egymás mellett, csak a zivatar töltötte meg hanggal az esti erdőt. Ám egyszerre lökést éreztem a mellkasomban, és akaratlanul felnyögtem.

   - Mi baj? - fordult felém Kouga.

 Kezemet szívem tájékára szorítottam, és zihálva vettem a levegőt.

   - Nem… nem érzed? - néztem keservesen kínlódó arccal a farkasra.

   - De, egy rosszakarat kezd úrrá lenni az én gondolataimon is… csak nem ilyen erősen.

   - Szerintem szólj a többiekben. Fenyegetett helyzetben leszünk, még most, az éjjel folyamán - mondtam összeszorított fogakkal.

   - Rendben - bólintott, majd felpattant. Az ajtó felé indult, aztán egy pillanatra visszafordult, majd megpaskolta a vállam. - Kitartás! - vigyorgott, én pedig visszakézből beleütöttem a lábszárába.

   - Eridj már! - feddtem meg, aztán mikor eltűnt az ajtóban, összehúztam magam, a szorítás a mellkasomban nem csillapodott, sőt erősödött. Minek lehet ekkora hatalma?

 Aztán felnéztem. A zuhanó esőcseppek falából egy alak lépett elő. Magas volt, fekete haja lobogott a szélben, alakját nimbuszként lengte körül egy sötét rosszakarat, egy fekete, gonosz aura.

   - Naraku - nyögtem fel, mert nem bírtam több hangot kiadni, puszta jelenléte is legyengített. Valahogy mégis feltápászkodtam, és az oszlopba kapaszkodva talpra álltam. - Takarodj a földemről, most azonnal - szólítottam fel.

   - Hm, ezt sajnos meg kell tagadnom - felelte szánakozva, gúnyosan, aztán kezével legyintett egyet, mire testemet láthatatlan erő sodorta messzire, valahol a bokrok között landolhattam. Viszont a fájdalmamat csökkentette frissen szerzett sérülésem, így hát frissebben szökkentem talpra, sőt magabiztosan lódultam a levegőbe.

   - Sárkánycsók! - emeltem magam elé kezem, s ajkaim közül hosszú lángnyelv indult útjára, mely egy napsütötte délutánon rettenet erőt képviselne, az itteni időben azonban csak saját maga gyenge másolatával ért fel.

   - Vicces az erőlködésed, doragon - ismerte el a férfi.

   - Naraku! - rohant ki a szentélyből Inuyasha, nyomában Kougával és a többiekkel.

   - Itt nem harcolhattok! - ereszkedtem közéjük. - Ez szent föld!

   - Az őssárkány szentsége engem mit sem érdekel! - sziszegte Naraku, és lesújtott rám egy hatalmas csapással. Ott, ahol voltam, összeestem, és nem bírtam mozdulni.

   - Mit tettél vele? - kiáltott kétségbeesetten a lány. Az ékköves lány! Miért érdekli, hogy mi van velem? Miért nem menti inkább a saját irháját?

   - Csupán megbénítottam testét. Ehhez a csatához neki nincs köze - felelte Naraku, és megvetően pillantott le rám.

 Abban a percben rettentően sajnáltam, hogy még a számat sem tudom mozgatni. Pedig olyan de olyan szitokáradat érte volna azt az átkozott korcsot, hogy egy életre megemlegette volna! Ám ehelyett ott hevertem, mint egy szerencsétlen bábu, és nagyon csúnyán néztem rá, gyűlölködő pillantásokat lövelltem felé. Mondanom sem kell, tudomást sem vett rólam.

 Nem is csoda, lévén Inuyasha félelmetesen erős támadást indított feléje. Az ellenfele nagyon gyors volt, és valahogy képes volt tartani a távolságot, mindig kellő messzeségben volt a félszellemtől. Mialatt ezek egymással csatáztak, a szerzetes próbált engem felhámozni a földről, testem rongybabaként lógott karjai között. Valahogy a tekintetemmel igyekeztem vele megértetni, hogy hagyjon a fenébe, de nem nagyon sikerült vele megértetni.

 Arrébb vonszolt a harc központjától, így nézővé avanzsáltam. Igen, a poszttal tökéletesen meg lettem volna elégedve két-három napja, de jelenleg rohadtul idegesített, hogy nincs beleszólásom a dolgokba.

 Inuyasha repült - és nem önszántából. Mély nyomot hagyott súrlódó teste a sárban - mély és véres nyomot. Kouga vetett még rá egy pillantást, aztán a magasba emelkedett, hogy onnan csapjon le Narakura. Ütése talált, a sötét alak arcán a kín jelei mutatkoztak, ám a következő pillanatban már le is sújtott, messzire repítve a farkast. Kouga szerencsére talpon maradt, rögtön indíthatott is egy ellentámadást - jobbról-balról sebesen vitte be ütéseit és rúgásait, Narakunak figyelnie kellett, ha nem akart rajtaveszteni. Közben Inuyasha is feltápászkodott már, megrázta a fejét, igyekezett magához térni.

 A következő pillanatban Kouga teste a magasba emelkedett, és nagyot nyekkenve ért földet. A hátán feküdt, arcát eltorzította a fájdalom. Naraku lassú és méltóságteljes léptekkel közelített felé, de még mindig túl gyorsan ahhoz, hogy a kábult Inuyasha megelőzze.

 Megfeszítettem izmaimat - mintha ezer tű szurkálna. Sikerült megmozdítanom a karomat, az élet tüze pedig elég erősen lobogott bennem; fájva, szenvedve, kínkeservesen felugrottam, és Kouga elé vetettem magamat, karjaimat széttártam. A szemem sarkából láttam, ahogy a bőrömet lángok nyaldossák. Nem tudtam, mire véljem, nem tudtam, miért történik - de erőt adott, és Naraku arcára is rettenetet csalt.

   - Nem bánthatod - mondtam. Hangom mintha ezer helyről szólt volna egyszerre.

   - Ó, dehogynem - biccentette oldalra a fejét, és kezét csapásra emelte.

 Tőröm, a Kougou mintha felcsapó lángoszlopként tört volna elő, úgy suhant kezembe, onnan pedig egyenesen Naraku mellkasába. Szemei hatalmasra meredtek, aztán pedig lecsapott rám.

 A tüzek kihunytak. Vér fröccsent ezer és ezer irányba, mintha kitörő vulkán lenne. Testem elgyengült, lábaimat elhagyta az erő, összeestem. A szemem sarkából még láttam, ahogy Naraku elhátrál, járása bicegő és sánta, majd alakját elnyeli a sötétség.

 Hullott az eső, cseppjei érték az arcomat. Felemeltem a kezem arcom elé - vérem folyt rajta végig ráérősen.

 Aztán kart éreztem a mellkasomon, azon a ponton, ahol rettentően fájt. Nem, nem égetett a helye - fagyos volt és hideg. Féltem. Én, Faia, a kegyetlen és erkölcstelen sárkányszellem, rettegtem. Nem éreztem még ilyen hűvöset. Soha. Most… most miért?

   - Faia - szólított egy hang. - Faia, ne…

   - Kouga… Kouga, nem látlak - feleltem halkan, és szememet könnyek lepték el.

 Arcom előtt megjelent a farkasszellem.

   - Faia, miért tetted? Miért? - kérdezgetett.

   - Kouga… Kouga, ne engedj el - suttogtam, légzésem zilálttá és szaggatottá vált.

   - Nem engedlek - felelte, és megszorította a kezem.

   - Én… én… - sóhajtottam. - Inuyashán kívül… rajta kívül…

   - Igen? - kérdezte aggódva.

   - Rajta kívül te voltál az egyetlen, akit szerettem - suttogtam, aztán éreztem, hogy az őssárkány mindennél hatalmasabb lángja az utolsókat pislákolja szívemben, majd végleg kialszik. Utána marad a dermesztő fagy és a jeges üresség. Hűvös nyugalom vette át az élet tüzének helyét.

Vége