Megkönnyebbülés képen szívott a friss levegőből és már készült a
következő szendvics elfogyasztására, de valamit észre vett. Arca
elkomolyodott és felpattant. –Rajtunk kívül érzek ember szagot a
levegőbe. Itt a közelben! –Kagome is fel kelt a többiekkel együtt és
körül nézett. Senkit nem láttak a környéken, de halványan ékkő
jelenlétét érzékelte. Mégis elbizonytalanodott.
-Inu-Yasha! Nem vagyok biztos benne, de azt hiszem, ékkőszilánkot
érzek. Olyan régen találtunk már, hogy nem is tudom, hogy igaz-e a
megérzésem. –Fogta meg a fél szellem vállát Kagome.
-Semmi gond! Menjünk arra, amerre vezet az ösztönöd! –Szólalt meg
váratlanul Miroku. A lány bólintott, összeszedte a dolgokat és elindult a
többiekkel. Nem sokkal később, ki is értek a rengetegből és egy falu
tárult eléjük. Mind megörültek, hogy végre találtak egy települést, ami
elég forgalmasnak is nevezhető volt. Lépten-nyomon emberekbe
ütköztek, akik serényen végezték napi teendőiket. Mikor egyre
bentebb kerültek a tömegben, Kagoménak feltűnt valami és
észrevételét jelezte szerelmének.
-Nézd azt az asszonyt! –Mutatott egy középkorú nő felé, aki hatalmas
súlyokat cipelt és igen csak megviseltnek tűnt. Szemeiből már kezdett
kialudni a fény, annyira fáradt volt. Időnként meg-megpihent, szinte
összerogyott a hátán lévő két nagy zsák rizstől és a kezeiben
tartogatott plédtől valamint dézsától. Kagome folytatta, amibe
belekezdett. –Senki nem segít neki! Pedig nagyon kimerültnek néz ki.
Oda kéne mennünk!
-Hmm! –keresett szemeivel Inu-Yasha egy embert, akivel tudna
beszélni a faluból. –Előbb inkább vonjunk kérdőre valakit, hogy miért
nem segítenek neki. Lehet, hogy oka van. –Miközben ezt mondta, meg
is állított egy paraszt férfit és megkérdezte.
-Óh…nagy szellem! –Borult a hanyou lábai elé a paraszt. –Esküszöm,
mindent elmondok, csak ne ölj meg!
-Siess! Ne félj, nem azért jöttem! –Sürgette a fiú. Az ember fel állt és
sóhajtott egy nagyot.
-Annak az asszonynak, nem szabad a közelébe menni! Senkivel nem áll
szóba és képes lenne embert is ölni. Soha senkinek nem segít, ő pedig
nem is hajlandó kérni semmit. Aki a háza környékére is merészkedik,
azt keservesen elintézi. Nem tudni miért, de mi éppen ezért kerüljük.
Mindig van nála valamilyen fegyver, és nem kímél se öreget, se kicsit.
Talán annyi hasznunk származik belőle, hogy mindig ő üldözi el a rossz
betolakodókat. –Mire mind ezt elmondta a többiek azon kapták
magukat, hogy Miroku már az asszony felé közeledik.
-Ennek nem lesz jó vége! –Rázta a fejét a paraszt.
-Én mondtam neki! –Tette Sango csípőjére bal kezét.
-Miroku, ostoba szerzetes! –Mérgelődött Inu-Yasha. Mind
meglepődötten nézték mi fog történni. Housi-sama oda ment a nőhöz
és le vette az egyik zsák rizst az idegen hátáról. Erre az asszony
rögtön megfordult, ruhája ujjából előhúzott egy tőrt és figyelmeztetően
a fiú felé tartotta.
-Add vissza a zsák rizst vagy megszúrlak!
-Én csak…-Próbálta mosolyogva megnyugtatni a nőt. Épp arra készült,
hogy lassan megérintse, de az megelőzte és belevágta fegyverét
Miroku bal vállába. A szerzetes arcáról egy pillanatra lefagyott a
mosoly. Még is rezzenéstelen ábrázattal tűrte a fájdalmat. Ennek láttán
az asszony nagy erővel kirántotta az éles eszközt Mirokuból, majd
remegő tagokkal újra megszólalt.
-Vigyázz fiatalember! Ha megmozdulsz a következő a szívedet éri!
-Housi! Ne, csinálj őrültséget! –Kiáltott oda neki Inu-Yasha mikor
észere vette, hogy Sango kissé megrémült. A szerzetes már fordult
volna barátai felé, hogy megnyugtassa őket, de a tőr ismét elindult
mikor felemelte a jobb kezét.
-Én figyelmeztettelek! –Kiáltotta a nő. Miroku reflexe működésbe
lépett.