MÚLTAT HORDOZOM
                                            (negyedik fejezet)

Csodálatos kora délután volt.A nap egyre több meleggel
ajándékozta meg a sugaraira szomjazó földet.
Ebéd után a palota délutáni nyugovóra tért,ilyenkor a kert
üres volt,ám most egy kotó citerázó hangja szólt a fák közül.
A lenge szellő hátára vette a dalt és mindenhová
elcsempészte,amerre csak járt.
A hangszer mellett egy fiatal és szépséges lány ült,kecses
ujjaival finoman pengette a húrokat.
Azóta a csók óta gyakran vette elő a kotót,hogy játszon
rajta valamit,pedig már évek óta nem tette ezt.Kislányként
szinte mindennap használta,aztán egyik pillanatról a másikra
letette és megfeledkezett róla.Régen mindig az édesanyja
jutott eszébe,ha játszott.A cselédek,az apja mind azt
mesélték neki,hogy a  hercegnő kívállóan játszott a
hangszeren és hogy halála után benne,a kislányában született
újjá.Ezért is volt gyermekként a kotó a kedvence.Ha hallotta
az emlékek megrohamozták és a lelke szinte lubbickolt
bennük,ahogy most is.
Izayoi belekezdett a régi japán Tea-dalba,amit annyiszor
énekeltek a cselédek és földműves parasztok munka
közben,mikor ő kislány volt.Még az apja is dúdorászta
néha,mikor ő a teraszon festegetett.
Ahogy pengette a húrokat,olyan érzése támadt,mintha nem
egyedül lett volna a kertben.A zenén,a kánonban csicsergő
madárkóruson,és a zümmögő rovarokon túl egy másik hangot is
halalni vélt.Az édesanyja énekét.
Egy pillanatra elhallgatatta a hangszert,de nem halott
semmit a kert nyüzsgésén kívül.
Egészen kicsi gyermekként egyszer látni vélte édesanyja
szellemét.Késő augusztusi éjszaka volt,amikor álmatlanul
forgolódott és megjelent neki egy asszony.Valóban olyan
gyönyörű volt,mint amilyennek elbeszélték,és azt mondta
Izayoinak:
"Eljöttem hozzád,hogy tudd vigyázok rád a csillagokon túlról
is..."
Másnap persze senki sem hitt neki.
Most pedig egyedül a kertben megint azt érezte,mint
akkor,hogy van valami még rajta kívül ott,ami nem is olyan
messziről figyeli őt.
"Megint eljött hozzám"-gondolta,de ezuttal a szíve mást is
érzékelt.
Valami rideg,fagyos erőt,ami nem az édesanyja emlékének
szelleme volt.
Hirtelen félelem érzete támadt a lány keze megremegett és
elrontotta a dalt is.
"Ne butáskodj Izayoi"-szólt a belső hang-"Csak a képzeleted
játszik veled,ne légy gyerekes"
A hercegnő megrázta a fejét és most a Harukoronot kezdte
pengetni  a kotón,de a második taktus után,ebbe is
belezavarodott.
"Így képtelenség folytatni."
Már épp felállt,mikor meglátta Kumikót futva közeledni.
-Mi történt?-tette fel a kérdést,amint a lány odaért hozzá.
-Izayoi....lihegte Kumiko-...Izayoi!Setsuna visszatért!-
A hercegnő arcca felragyogott az izgatott boldogságtól és a
palota felé sietett.
-Várj Izayoi!Várj már!-kiabált utána a barátnője,de ő mintha
meg se hallotta volna.
"Azt ígérte hét nap múlva visszajön,és még csak 4 nap telt
el,de már sietett hozzá..."
A lány átvágott a folyosón,a délutáni pihenő miatt még mindig
csend honolt az épületben.
Aztán beért a fogadóterem előtti csarnokba,ahol meglátta
Setsunát.
Szinte repült felé,a fiú kissé hátratántorodott a
lendülettől,váratlanul érte Izayoi érkezése.
-Csak három nap múlvára vártalak!A császár nagylekű volt
hogy elengedett hamarább...
A fiú zavart volt.
-Izayoi!Kérlek.....-
A lány felnézett az ölelásből és szembesült a katona
gondterhelt arcával.
-Izayoi...én.....
Ebben a pillanatban az ajtóban megjelent a herceg.
-Setsuna,nem vártalak ilyen hamar.....-
-Uram!Engem is váratlanul ért a dolog,de......-a férfi
tekintete Izayoit fürkészte-jobb lenne ha négyszemközt
tudnánk beszélni.....
A herceg bólintott,de Izayoi idegesen kibontotta magát
Setsuna karjaiból és a két férfi közé állt.
-Mi az,amit nem hallhatok?Miért titkolóznak a férfiak folyton?-
Takemaru kétségbeesetten nézett a hercegre,aki végül
elmosolyodott:
-Rendben,ha így akarod leányom.Maradj!Nos Setsuna,mi volna
az,amit mondani óhajottál....
-Uram!Amint az udvarba értem,egy szusszanyásnyi idő sem telt
el és szörnyű,aggasztó híreket kaptam.A zendülök egy nagyobb
létszámú csoportja nem adta meg magát,és egyre többen
csatlakoznak hozzájuk.Az összetűzés elkerülhetetlennek
látszik és a császár számít a híveire.......
-Vagyis rám is szükség van!
A fiatal férfi a szemével jelezte,hogy "igen".Izayoi szíve
majd kiugrott a helyéről.
-Apám már nem tagja a császári seregnek!Nem hívhatják be
többé....
-Izayoi!-szólt lágy zengő hangon az apja-amíg
harcképes,egészséges férfi vagyok  kötelességem nemcsak
szavaimban,de tetteimben is hűen szolgálni a sógunt.....
A hercegnő most Setsuna felé fordult.
-Ugye nem így van???
A fiú nem felelt,a plafont bámulta idegesen.
-SETSUNA!FELELJ!-
A lány odarohant és belekapaszkodott a katona
grabancába.Könnyes szemmel farkaszemet nézett vele.
-Attól tartok,apádnak ismét fel kell öltenie a vértjét....-
-Nem!-suttogta elfulló hangon Izayoi,az apja gyengéden
lefejtette görcsös kezét Setsuna ruhájáról,és a lányt átölelte.
-Ne félts engem kedvesem!Sok harcot megéltem már,vért is
láttam eleget.....nekem sem kenyerem a háború és a
vérrontás....de nincs választás....ha menni kell,hát menni
kell....az élet erről szól.....
                                                  *
Két hét telt el a behívás óta.A várost és a palotát ellepték
a császári seregek.Minden sarkon egy-egy katona
állt,kémlelve gyanakvóan a tömeget. Minden érkezőt és
vándort kikérdeztek,mi járatban érkezett.
Vigyázták a rendet.
Izayoi bizonytalan szívvel és elkeseredetten figyelte a
katonákat,ahogy tették  a dolgukat.Idő kérdése,hogy mikor
fog vér fojni,és ő retteget a gondolatától is.
A béke tovaszállt,akár a tavasz.
Már június hónapot írtak.
A lány megrezzent,ahogy hátulról valaki megfogta a vállát.
Setsuna-no-Takemaru állt mögötte.
-NEm jó látni a várost ilyenkor....-szólt halkan.
Izayoi csendesen válaszolt,szinte suttogva.
-És nem tehetünk semmit.....-
-Én vagyok a kapitány.....megvédem a várost és a lakóit,ha
kell meghalok a katonáimmal együtt,de hozzád egy ujjal sem
érhetnek....
Izayoi megfordult.A vele szemben álló ifjú férfi arcáról
kötelességtudat és rideg komolyság áradt.De a tekintetében
észrevett némi bizonytalanságot is.
-NEm akarlak elveszteni benneteket...-mondta Izayoi a sírni
akarástól remegő hangon.
A fiú szeme elhomályosult.
-Izayoi!A háború nem kíméli azokat sem,akiket
hazavárnak.....kioltja ártatlan,bátor,tisztaszívű életét
is.......nem igérhetek neked semmit....de küzdeni fogok......
A lány óvatosan átölelte a katona derekát.A páncél,amit
viselt hideg volt és durva,de őt ez sem érdekelte,ugyanúgy
hallotta a férfi szívének kalapálását.
-Várni foglak vissza benneteket!Várni foglak
Setsuna-no-Takemaru!Téged és az apám!Örökké várni fogok
rátok....
                                                      *
Az ég szürkés fellegekbe rejtette arcát.A lovak
törelmetlenül kaparták a földet.A sereg készen állt az
indulásra.
A palota teraszán egy ifjú nő állt.Arca fehér márványként
derengett a félhomályban.Nem könnyezett,de sírt.Belül,mélyen
a szívében,ahogy arra a két távozó férfira meredt,akiket a
legjobban szeretett.
-Várni fogok rátok......-
                                                         
(folyt. köv.)