A MÚLTAT HORDOZOM
                                                (hetedik
fejezet)




A tömjén füstölők bódító illatát vitte a szellő...és a halál
szagát.....olyan volt,mint a nyirkos
földé.....fullasztó,kesernyés és riasztó.
Az udvar gyászolt.Az úr halott volt.
Elesett a zendülők elleni harcban,egy váratlan rajtaütéskor.
A katonák,akik nem sérültek meg,vagy akik már eléggé
felépültek rendre felsorakoztak a szentély mögötti
téren.Ifjak,vének,udvarbeliek,parasztok,mind az utolsó
kegyeletüket rótták le a herceg előtt.Szerzetesek monoton
kántálása törte meg csupán a csendet,meg egy-egy sugdolózó
ember.
A fák lombjait megcirógatta a szél,miközben azok hajlott
derékkal kapaszkodtak az öreg földbe.Sírtak,ropogtak az
évszázadok terhétől.Csendben figyelték a
temetésiszertartást.Már annyi ilyet láttak.
Az összegyült tömegben egy fital lány állt mereven.Arcán nem
volt semmilyen érzelem látható.Mégis össze volt törve
legbelül darabokra.
A lelke üres és kopár vidék volt.
Bőre fehérlett,mint a márvány,szeme fakón nézett a
semmibe,ami körbevette őt.Az apja holtan feküdt előtte egy
megszentelt máglyán.
Mellette egy katona állt.Magas, fekete hajú és barna szemű
férfi volt.Áradt belőle a büszkeség,de ugynakkor a harag és
a komor fájdalom.
Egy szerzetes fáklyával a kezében a máglyához
lépett.Eldünnyögött valami imát az istenekhez,áldást mondott
a holtra és meggyújotta.
A lángok móhon körbetáncolták a testet.Rávetették magukat és
nyelni kezdték magukba.
"Ne emésszen fel a bánat....Emelt fővel köszönts minden új
napot!Légy erős!"
Ám Izayoi végtelenül gyengének érezte magát.
                                                        *
Setsuna elmerengve állt a naplemente arany sugaraiban.
Mögötte a hercegnő szótlanul őt nézte.
Megfordult.
A lány gyönyörű volt és tiszta.Ám az arca mindnt elárult.
A fájdalom belülről falta fel a szívét alattomosan és aljasan.
Közelebb lépett a férfihoz és a mellkasára hajtotta fejét.Ám
az meg se ölelte,mereven tovább bámulta a falat,maj hirtelen
otthagyta Izayoit és kilépett a teraszra.
A hercegnő kezei ernyedtenhullottak maga mellé.
-Miért vagy ilyen Setsuna?Miért utasítassz el mindig
mostanában?-
-Izayoi!-szólalt meg a katona reledt hangon.-Én nem
tartottam be az ígéretemet.....apád halott és mindez az én
figyelmetlenségem miatt történt.....
A lány szintén kilépett a teraszra.Hátulról átkulcsolta
Setsuna derekát.
-Miért van a szívedben bűntudat....apámat a háború ölte meg.....
A férfi nagy levegőt vett,aztán kifutja.
-Te nem tudhatod!Nem voltál ott!Nem láttad azt amit én!!!A
gyermekkori társaim vérben fekve,az apád arcát,amikor
leszúrták....
Izayoi ellökte magát a fiútól.A hangja remegett:
-TI FÉRFIAK!!TI!!!HÁNYSZOR KÉRLELTEM AZ ÉGIEKET,HOGY BÁR NE
SZÜLETTEM VOLNA NŐNEK...BÁRCSAK LEHETNÉK ERŐS....A
BIZONYTALANSÁG SETSUNA!!!!A TEHETETLENSÉG!!!ÉREZTÉL MÁR
TEHETETLENSÉGET????-azzal megfordult és futni kezdett a
kerten keresztül.
-Izayoi kérlek!!!Izayoi!!!-
De a lány nem nézett hátra.Szaladt végig az ágak között,a
lombok alatt.Maga sem tudta hová megy,talán kifut a világból.
Árnyak borította rengetegben találta magát.Feje fölött
zizegtek a levelek.Baglyok huhogtak titokzatos hangon.
ÉSzre sem vette,hogy besötétedett.Egy öreg,bütykös kérgű fa
előtt térdre vetette magát és hangosan zokogott.Öklével
minduntalan a fatörzsét ütlegelte.Kezén felhasadt a vékony
bőr és vérezni kezdett.Végig folyt a karján a kimonója ujjába.
Fázni kezdett.Hűvös szellő lengette kergette a
leveleket,miközben a hajával játszadozott.
Megint nem volt egyedül vagy talán csak a halál állt mögötte???
átölelte a fát,aki szótlanul tűrte a lány kirohanását.Mit
neki egy hercegnő gyönge keze???
Valaki figyelte őt.Tekintete fürkészte a zokogó törékeny
teremtést a vén fa tövében.
Arany szempár világított a sötét félhomályban.A holdfény egy
alakot világított meg.Haja hosszan,ezüstösen derengett,ahogy
kilépett a sűrűből ahercegnő mögé.
Izayoi megfordult.Könnyinek fátylán át is tisztán látta a
férfit,aki vele szemben állt,alig néhány méternyire tőle.
A lány megrezzent.A félelem csak most kezdett benne
munkálkodni.,mert ez az alak nem ember volt.
Félelmetes erő áradt belőle,hideg büszkeség,jeges aura.
Az arany és a csokoládébarna szempár tekintete találkozott.
Némán beszéltek egymáshoz,szavak nélkül csak a szemeikkel.
"Nem akarlak bántani"
Izayoi a fának támasztva a hátát,lassan felállt,majd kihúzta
magát.
"Ki vagy te?"
Da lény nem felelt.Hófehér hajába gyengéden belekapott a
nyári éjszaka kóbor szele.
A hercegnő szíve majd kiugrott a mellkasából,de közelebb
lépett az idegenhez.Kinyújtotta a kezét,mint akkor
este,mikor először látta az arany szemeket.
Csak egy érintés.....csak egy.....
-Izayoi!-
A lány megpördült.Setsuna közeledett felé futva.Hirtelen
érezte hogy mögötte az a valami szintén megmozdul.
-Ne!Várj még!!Ne menj el!-a lény megtorpant,közben a katona
is odaért 
Izayoihoz és kissé rősen megragadta a kezét:
-Izayoi!Miért rohantál el?Mit keresel itt???Ez veszélyes..te
is tudhatnás,hogy.....-a fiú elhallgatott.Észrevette az
előttük álló idegent.
-Ki vagy?-azzal előrántotta kardját.
Mélyen zengő kuncogás volt a mozdulatra a felelet.
-Halandó tedd vissza kardod!Sebesült vagy!Érzem a véred
szagát...még friss a seb....
Setsuna szemei elkerekedtek,de továbbra is feszülten fogta
akard markolatát,aztán előrendült.
Az alak láthatalanul szökkent félre a férfi csapása elől,a
lombok között felszökkent az égbe és,mint egy fantom
tovaszállt a csillagok felé.
Setsuna felnyögött és hörögve esett térdre.
-Ne!-
Izayoi átkarolta a fiú vállát és az őlébe fektette a fejét.
A hold sápadt fénysávval világította meg a tisztást.
                                                     
(folyt.köv)