„De ha egyszer…

-… olyan jó…- nyögdécselte hangosan, összeszorított szemekkel.

Inuyasha vett egy mély levegőt és egy erősebb, gyorsabb tempót vett fel. Most már egyikük sem próbálta magába fojtani kéjes nyögéseiket. Mindketten érezték, hogy a csúcspont közeleg.

Rika megkapaszkodott a fiú vállában, de egyre kevésbé tudott együtt mozogni vele. A természetbe beálló csöndet minduntalan megtörte a két fiatal egyenetlen szuszogása, és a két test találkozásának hangja.

A lány beharapta az ajkát, amikor végigfutott gerincén a hideg bizsergés, amely a beteljesülés közvetlen előjele volt. Hamarosan megremegett és mozdulatlanná dermedt. Inuyashának már csak kettőt-hármat kellett döfnie és ő is követte társát. Hangosan felkiáltott, amikor beleélvezett a lányba, és Rika érezte, ahogy szétárad benne a fiú magja.

Kimerülten dőlt hátra, Inuyasha pedig ráborult. Arcát a hosszú, göndör tincsek közé fúrta.

Jó ideig maradtak így, pedig a légzésük már régen helyreállt. Rika behunyt szemmel simogatta a fiú nyirkos hátát.

Két teljesen különböző érzés keringett benne. Az egyik –az erősebb-, a kiújuló bűntudata volt. Szégyellte magát Sesshoumaru és Kagome előtt, az összes barátja előtt, de legfőképpen maga előtt.

„Miért vagyok olyan gyenge, hogy nem vagyok képes ellenállni neki?”

Úgy érezte, nem helyes, amit csinál.

-Inuyasha? –suttogta hangosan. A fiú kérdőn lepillantott a lányra.

Rika a világért sem mutatta volna ki, de nagyon is tetszett neki a fiú. Legalábbis a külseje. Az a

fehér haj, ami azt a férfias arcot keretezi! Azok a kis kósza tincsek, amik az arcába hullanak! Azok a borostyánsárga szemek. És az a porcelánfehér, sima bőr, ami azokat az izmokat borítja! Ez volt a másik érzése: a mély, testét-lelkét átjáró vonzalma a fiú iránt.

-Csókolj meg! –kérlelte.

Inuyasha elmosolyodott és – talán a kimerültség jele, talán valami másé –, de ez a mosoly őszinte volt, nem képmutató vagy csúfondáros. Közelebb húzódott hozzá és lágyan megcsókolta. Közben kissé előredőlt és vigyázva kicsúszott a lányból.

Rika orrát erőteljesebben megcsapták a jellemző illatok. Inuyasha még egy gyors puszit lehelt a szájára, majd feltápászkodott.

Rika lenézett a lábára, és látta, hogy vékonyka csíkban vér folydogál le a combján. Egyáltalán nem ilyennek képzelte az elsőt.

Elmélázva figyelte, ahogy a fiú a nadrágja után megy, majd felhúzza. Készen vannak. Mellkasa kissé összeszorult, hisz minden jel arra mutatott, hogy a félszellem fiú dolga végeztével távozni fog.

Így ő is csendben öltözni kezdett. Csak ne higgye róla, hogy többre vágyna! Ő is csak ezért van most itt…

Hamarabb lett kész a fiúnál –mivel az elmerengve, az ingjét a kezében tartva álldogált. Rika nem akart hamarabb visszaindulni, így nekidőlt a sziklának és várt. Inuyasha még állt ott egy darabig, mintha vacillálna magában.

Aztán elindult a lány felé és ő is a sziklának támaszkodott.

Rika ezen meg is lepődött, nem tudta, mit mondjon most. Így újabb csendszünet következett.

A lány eközben oldalra sandított. Inuyasha keresztbe font karral, egy pontra meredve állt mellette.

„Milyen jó lenne most hozzábújni!” –futott át valamiért az agyán. 

-Öhm, Rika?

-Hm? Tessék.

-Öö, … khm, szóval én csak… szeretnék bocsánatot kérni… amiért, hát, amiatt, ami most történt… - törte meg végül Inuyasha a csendet.

Rika elpirult, a dolog említésére.

Inuyasha várakozóan ránézett, de ügyelt rá, hogy ne tűnjön túl kíváncsinak.

-Én… nem haragszom. Az nem te voltál… csak a … rosszabbik éned. Nem számít, felejtsük el. De nem akarom, hogy a többiek megtudják.

-Én se. – mondta a visszaváltozott félszellem, és látszott rajta, hogy Kagoméra gondol.

Ezután csöndben álltak egymás mellett. Rika végignézett magán, ruhája elszakadt, piszkos volt az eséstől, és sebesült karjával is összevérezte magát.

-Én… most, azt hiszem, elmegyek fürödni.

-Megvárlak itt. Hátha visszajön egy szellem.

A lány csak bólintott, és elindult valamilyen forrást vagy patakot keresni. Nemsokára rá is akadt egy tisztavizű kis patakra. Levette ruháit, és a vízbe gázolt. A legmélyebb részen a válláig ért a víz, erősen mosni kezdte piszkos bőrét. De akárhogy is dörzsölte, nem tudta magáról lemosni szeretkezésük nyomát. Örökké ezzel a tudattal kell élnie.

Amikor készen lett, visszavette magára elhasznált ruháit, és elindult az emlékezetes sziklához. Inuyasha a földön ült, kardja mellette, kezében a felsőjével. Rika egy pillanatra megrémült, hogy a fiú miért kezdett vetkőzni, és ez látszott is rajta. Inuyasha gyorsan felé nyújtotta a ruhadarabot.

-A te ruháid teljesen tönkre mentek. Vedd fel a kabátom.

A lány csendben elfogadta a kabátot, majd némán indultak vissza a csapathoz. Egész úton szótlanul baktattak, emésztette őket a bűntudat. Amikor odaértek, a többiek aggódva fogadták őket.

-Mi történt? – kérdezte Miroku Rika sebeire utalva.

-Megtámadott egy szellem sétálás közben. Szerencsére Inuyasha ott volt, és… megmentett.

-De jól vagy? – kérdezte Kagome.

Rika nagyon rosszul érezte magát a lány kedvessége miatt.

„Ha tudnád, mit csináltam, biztos nem féltenél így” – gondolta.

-Igen, de most inkább megkeresem Sesshoumarut. Tudnátok adni valamilyen ruhát? – kérdezte és miután átöltözött, elsétált.

* * *

Néhány perces séta után, Rika odaért a barlanghoz, amit találkozó helynek beszéltek meg. Rin és Yaken nem voltak a közelben, aminek Rika kimondottan örült. Sesshoumaru már várta a barlang előtt.

-Mi történt veled? – kérdezte a lány arcára majd karjára nézve.

-Semmiség. Megtámadott egy szellem, de Inuyasha megmentett. – mondta a lány fejét lehajtva. A férfi közelebb lépett, hogy megölelje, Rika jólesően fúrta arcát a vastag prémbe. A szellem különösen érzékeny szaglásának köszönhetően, egyből megérezte a vér, egy szellem, és valami más illatát. Egy másik szellemét. Egy nem tisztavérű szellemét. Ha igaz, amit Rika mond, akkor érezné valamennyire az öccse szagát. De ő nem csak ezt érezte, hanem az átváltozott Inuyasha szagát is. Úgy lengte körül a lányt, mint valami parfüm. A hajából, a bőréből, a pólusaiból, még a véréből is ez a szag áradt.

Hátrébb lépett, és felemelte a lány állát. Ekkor látta meg az apró zúzódást. Óvatosan megérintette, mire Rika lehajtotta a fejét. A szellem úgy fordította a lány fejét, hogy annak, muszáj legyen ránéznie. Kérdően nézett rá, a lány nem válaszolt, de könnyes szemei mindennél többet mondtak.

Sesshoumaru dühöngött. Az öccse… és Rika?!

-Hozzád nyúlt? – kérdezte dühösen.

A lány nem felelt, előtörő zokogását próbálta visszafojtani.

-Válaszolj már, az istenért! – ragadta meg a lány karját.

-Nem úgy volt, ahogy gondolod…

A férfi értetlenül meredt rá.

-Sajnálom!... – mondta Rika, és érezte, ahogy könnyek csorognak le az arcán.

A szellem úgy lökte el magától, mintha parazsat tartott volna, és megütközve nézett rá.

-Menj el! – mondta vészjóslóan.

-Kérlek, hadd magyarázzam meg! Te ezt nem értheted… az egész…

-MENJ! – üvöltette a férfi.

A lány nem tehetett mást, megsemmisülten hagyta ott Sesshoumarut.

„Mit tettem?” – végig ez visszhangzott a fejében.

Inuyasha magába mélyedve ült egy tisztáson. Hogy tehette ezt Rikával? Kagoméval? Sesshoumaruval?

A másik része megint átvette az irányítást a lelke felett. Meg is ölhette volna! De kivételesen nem tette. Most szórakozni akart, kikapcsolódást akart… és meg is kapta. De milyen áron?! Tönkre tette mind a négyüket! Hogy mondhatja ezek után Kagoménak, hogy szereti? Hogy nézhet Rika szemébe?

És a legrosszabb az volt benne, hogy a korábbi esetekkel ellentétben, most tisztán emlékezett minden pillanatra. Rika… milyen gyönyörű volt kipirult arccal és összevissza álló hajával. Ahogy minden porcikáját felajánlja neki, teljesen kitárulkozott. Szépségét a szeretkezés a végtelenségig fokozta. De ezt nem neki kellett volna látnia!

Gondolataiból egy megreccsent faág zökkentette ki. Kagome leült mellé és érdeklődve figyelte.

-Valami baj van? – kérdezte a lány.

-Én egy szörnyű alak vagyok…

-Ugyan már, Inuyasha!

-De, így van. Sokszor teszek rossz dolgokat, életeket veszek el vagy teszek tönkre…

-De emellett rengeteg jót csinálsz! – győzködte a lány.

-De a kettő nem egyenlíti ki egymást…

Hosszú percekig csak hallgattak, majd Kagome szólalt meg.

-Igazából rólunk akartam beszélni veled. Ideje, hogy mindent újra kezdjünk. Felejtsük el Kikyot, Kougát, Narakut és mindenkit, aki eddig közénk állt, és kezdjünk tiszta lappal, rendben?

-Kagome, valamit el kell mondanom…

A lány a fiú szájára tette ujját.

-Nem akarom hallani! Azt mondtam, mindent. Nem érdekel a múlt, csak a jövő, amit együtt tölthetünk. – mondta és átölelte a fiút. Inuyasha viszonozta az ölelést, és szomorkásan arra gondolt, vajon Rika, hogy boldogul Sesshoumaruval…

A lány egy vastag fatörzsnek támaszkodott, és az eget figyelte. Sokáig állt ott és gondolkozott, míg nem a lemenő nap vöröses fénnyel vonta be a tájat, és a leszálló alkony, el nem nyelte magányos alakját.

Egyszer csak azt vette észre, hogy valaki mellé lép. Sesshoumaru állt mellette. Rika nem lepődött meg azon, hogy nem hallotta a lépteit, hiszen a szellem egy macska kecsességével tudott járni.

A férfi nem szólt, csak a felhőket bámulta rendületlenül. A nő csendben állt mellette, élvezve a puszta jelenlétét, hiszen, lehet, hogy örökre le kell róla mondania.

Rengeteg idő telt el, amíg valamelyikük megmozdult. Végül Sesshoumaru volt az, aki megtörte a csendet.

-Tudtam, hogy ide fogsz jönni.

Rika kíváncsian nézett rá.

-Mindig ide jössz, ha szomorú vagy. Gondolkoztam rólad, és arról, amit tettél. Van rá valamilyen magyarázatod?

A lány ezen gondolkozott, mióta a férfi elküldte. Jobbnál jobb indokai voltak, mentségei és könyörgései, de most csak megrázta a fejét.

-Megbántad?

Azonnal rá akarta vágni, hogy igen, de nem tudta megtenni. Nem tudott neki hazudni. Éppen elég, hogy megcsalta, nem akarta azzal is megalázni, hogy hazudik neki.

Ismét egy fejrázás volt a válasz.

-Örülök, hogy legalább őszinte vagy. Mit gondolsz, mi lesz most velünk? – kérdezte a lányra nézve.

-Nem tudom.

-Szeretnéd, ha elfelejtenénk az egészet?

Nem, a színjáték, tettetés csak még sokkal rosszabb volt, mint a nyílt megvetés.

-Nem.

-Akkor mit szeretnél? – kérdezte Sesshoumaru, olyan közel hajolva, hogy az orruk összeért.

„Megcsókolni téged”

-Én…

-Igen?

-Én csak…

-Mondd ki! – suttogta a lány szájába, majd megcsókolta. Rika visszacsókolt, majd hátrahúzódott.

-Én ezt nem akarom! – kiáltotta.

-Mit? – kérdezte a szellem.

-Nem akarom ezt egy csókkal elintézni! Hiába bánnám meg, hiába szeretkeznék veled, az semmin nem változtatna! Csak újabb hazugság és megvetés lenne belőle! Mondanám, hogy rossz volt, hogy megbántam, de mit érnék el vele? A bizalmadat nem nyerném vele vissza… - fejezte be csendesen.

-Jól mondod, elvesztetted a bizalmam! – mondta a férfi fagyosan.

A lány nem nézett rá, csak a földet bámulta.

-Nem is kérsz elnézést?

-Nem kérhetem a bocsánatodat… nincs hozzá jogom.

-Ez így igaz. Ennek ellenére, úgy döntöttem, adok neked egy esélyt, hogy bebizonyítsd, velem akarsz lenni, nem bűntudatból vagy lelkiismeret furdalásból, hanem mert… szeretsz.

A lány megdöbbenve nézett fel rá.

-Képes vagy megbízni bennem, azok után is? – kérdezte elérzékenyülve.

-Biztosan az apám ostoba érzéseiből örököltem. – morogta a szellem.

Rika boldogan ugrott a nyakába, finom csókot lehelve szájára.

-Igyekezni fogok, hogy ne csalódj bennem! – ígérte.

-Ezt el is várom.