10. Fejezet: A nagy csata

Jii-chan szorgalmasan lapátolta a havat, mi házuknál
halmozódott fel. Az éj sötét leple már közeledett, ében
fátyola elborította a messzeséget, és egyre kúszott fekete
karjaival, hogy elborítsa Tokio egét is. Hirtelen vörös
fényt látott szűrődni a szentélyből. Kíváncsian betekintett.
A kút szikrázott vörös fényvihart okádva magából.
-Nagyszerű, ezek szerint Kagome megint haza jön.
A bűzös szellő förtelmes hullámként robbant elő a kútból
vérfagysztó sipítás kisíretében, mi hátra vetette a lány
nagyapját. Jii-chan kirohant a szentélyből, amit az
felhasadt és hátborzongató sugarak kíséretében „életet
adott” valaminek, ami a kútból mászott elő. Az öreg ijedt
szemeit a magasba kapta, amint valami hatalmas szállt el
felette. A sötét borzalom a város fényei fele tartott.

-Ez lehetetlen! Át sem fér az időkúton!-borzadt el Kagome.
-Az a nő valami varázslat segítségével összezsugorította
addig, amíg átment a kúton.-suttogta Kaede.
-Hogy juthatott mégis át? Csak én és Inuyasha tudja használni!
-Nyilván a rengeteg ékkőszilánk segítségével és Jaken
botjával, mi apám sírhelyéhez is utat nyitott.
-Igazán szuper!-szörnyülködött a lány-Az a repülő szörnyeteg
a földdel fogja egyenlővé tenni Tokiot! Nem tudjuk megállítani!
-Miért Kagome?-fordult hozzá Inuyasha.
-Nem érted. A te kardod nagyobb pusztítást végezhet, mint
az az óriási galamb!
-Valakinek mégis meg kell állítania! Kagome, te maradj itt!
Túl veszélyes! Meghalsz, ha meghallod az énekét!
De a lány nem törődött a fiú féltő szavaival. Habozás nélkül
a kútba vetette magát.

Ayu lassan sétált haza a sötét utcák ködös útvesztőin.
Közpékorú vő volt, ki meleg bundakabátjába bugyolálta be
magát, védve testét a hideg szellőtől, mi jegesen süvített
végig a házak közt. Hirtelen egy fegyveres rabló ugrott ki a
sűrű sötétségből, mintha csak rá várt volna. A fegyveres rá
szegezte pisztolyát, mi fenyegetően ragyogott:
-Pénzt, ékszereket, minden értéket ide, MOST!-üvöltötte.
Ayu remegő kezét kabátja zsebébe túrta a pénztárcáját
keresve, mikor kegyetlen szél döntötte le a lábairól. Valami
a magasból kinyúlt és elragadta a fegyveres támadót, kinek
artikulátlan sikolya egy reccsenés kíséretében elcsuklott,
miközben az éhesen tátogó sötétség véresen felsipított. A nő
futásnak eredt. Nem volt kíváncsi rá, hogy mi végzett a
rablóval. A támadó halálsikolya még sokáig visszahgzott a
nyirkos, kis üres utcán, mintha sosem akarna megszűnni. A nő
nem nézett hátra, de rájött a szörnyű felismerés, hogy nem a
férfi sikoltozik, hanem valami más. Ez a vérfagyasztó
sikoly, mi elviselhetetlen sipítássá hullámzott, döntötte le
örökre a lábairól.

-Félsz szívem?-kérdezte a férfi, amint ránézett kedvesére a
mozi sötét termében.
-Nem, dehogy. Láttam már ennél ijesztőbb filmet is.
-Ha megijednél, nyugodtan karolj át, és sikíts, ahogy a
torkodon kifér.
Hirtelen a filmvásznat ocsmány szörnyeteg feje főtte át, mi
vérszomjas csőrével szétmarcangolta a Sikító éj című film
főhősét, majd vérben forgó szemeit a pánikoló tömegre
szegezte, kitárva óriási száját, miből az emberekre
fröccsent az emésztő nyál. A nő sikítozott, valóban, ahogy
a torkán kifért, belecsimpaszkodva a férfiba elszakítva
annak a ruháját és elkábítva rémületével, de a hangját
könnyedén elnyomta a madár éneke, a tömeg félelemtől
hullámzó üvöltését véres sipításba fojtva. A Halálmadár
kitört a moziból, foszladó testét, mit a magasba emeltek
roppant szárnyai, remegve világították meg a reflektorok. A
lény hatalmas teste úszott a város üvöltöző fényeiben. Hayu
elégedetten meredt le a pánikoló tömegre, mi az utcákra
ömlött a házakból élő tengerként, összemosva az embereket,
mintha nyüzsgő hangyasereg lett volna. Az autók
karamboloztak, egymásnak ütköztek, valamelyik a magasba
repült égő roncshalmazként az emberekhez csapódva. A fémes
sírás és a szörnyeteg vérszomjas üvöltése összeolvadt. A
madár kitárta szárnyait betörve néhány ablakot, melyeknek
szilánkjai csörömpölve megtöltötték a levegőt, majd a földre
ereszkedett, hatalmas karmaival felszántva az aszfaltot és
éhesen a menekülők közé kapott. Bíbor robbanások festették a
lény szárnyait vörösre, amint az őrült autók egymást
szétzúzva belehajtottak az épületekbe. Egy kamion is a
magasba emelkedett füstölgő kerekei által nekicsapódva a
bestia húsos pofájának, mi dühödten ragadta meg agyaraival
és főtte át az egyik felhőkarcolót vele. Leírhatatlan káosz
uralkodott Tokio utcáin. A madár újra a magasba emelkedett.
Vérszomjas szemei egy vonaton akadtak meg. A lény gigantikus
szárnyai segítségével könnyedén utolérte menekülő,
tehetetlen áldozatát. Hatalmas karmait belemélyesztette a
vonatba. A fém fájdalmasan felnyöszörgött, amint átfőtték a
pengeéles karmok, szikráktól sercegően nyüszítve a benne
üvöltöző emberekkel, kik úgy zuhantak hátra, mint a
rongybabák. A szörny magához emelte a furcsa tárgyat. Horgas
csőrével könnyedén felvágta a tetejét, belemélyesztve
tarajos nyelvét is, megízlelve az idegen dolgot, mi ott
recsegett karmai közt. Nem ízlett neki. Leejtette a gépet,
mi felismerhetetlenül zuhant alá a sokkolt tömegre. Az
emberek nem törődtek egymással, egymást taposva rikácsoltak,
zihálva futva a túlzsúfolt utcák gyilkos, vörös árjában. A
szörny újra felüvöltött, majd megfordult letarolva az
útjában lévő felhőkarcolók ablakait. Leereszkedett az egyik
hídra, mint egy denevér és vérszomjas, pokoli szemeit a
hullámzó tömegre szegezte. Hatalmas orrlyukaiba levegőt
szippantott, megdagasztva a csőre alatt lévő hólyagot, majd
kitárta száját, miből a habzó nyállal együtt halálos éneke
tört elő. A pánikoló tömeg egy emberként rogyott a földre, a
fülét fogva, hogy ne hallja a gonosz, mindent elnémító
sipítást, mi megrepesztette az épen maradt ablakokat. Hayu
gonosz arcára elégedett vigyor telepedett:
-Végetek van...Pusztuljatok!
Hirtelen sárga fény főtte át a szörnyeteg levegővel teli
hólyagját, mi fröcsögve kettészakadt. A lény fájdalmában
felsikoltott vörös szemeivel támadójára nézve. Már nem
énekelt többet...A nő döbbenten tekintett az egyik épületre.
Mint egy megváltó csoda, bukkant fel a vörös kimonójú, fehér
hajú szellem arany szemeivel rátekintve a dühtől vicsorgő
Hayura:
-Vége a játéknak...
-Nem sokáig élsz...Öld meg!-sújtott le ostorával a madár
torz pofájára.
A lény fenyegetően kitárta szárnyait gyengén rásipítva a
félszellemre, mintha berekedt volna. A hatalmas test
megindult. A félelemtől kialudt reflektorok hirtelen
reménykedve kigyulladtak és megvilágítottak egy
felismerhetetlen alakot, ki szembeszállt a fél Tokiót
leromboló bestiával. Inuyasha elrugaszkodott az épülettől
maga elé rántva a Tetsuigát. A gonosz lény mellette suhant
el, megcsapva őt bűzével. A Halálmadár megfordult, majd a
háztetők felett ugráló félszellemre tekintett. A gyilkos
csőr ragyogva kitárult. A madár szájából kékes robbanás tört
elő, mi megperzselte a fiú ruháját.
-Inuyasha! Vigyázz!-sikítozta Kagome.
A szörnyeteg a lány fele kapta véres szemeit.
-Tehát él...-sziszegte csalódottan Hayu.
A lény gyilkos karmait kitárta. Inuyasha kétségbeesetten
felüvöltött:
-KAGOME!
Hirtelen valami a madár arcának csapódott, mi így
visszahátrált. A fiú fáradt arcára megkönnyebült mosoly
villant fel. Hayu ridegen hinyorogni kezdett. Egy sárgás
pont vált láthatóvá.
-A csonttötő!-nevetett fel Kagome.
A madár csőre újra kitárult, mire a bumeráng újra megcsapta
az undorító szörnypofát. Valami véres, húsos dolog zuhant
alá a morgó szörny fejéről. Az egyik szeme.
-Sango! Kirara! Miroku!-sikította örömében Kagome.
-Kagome. Jól vagy?-kérdezte aggódva a szellemírtó.
-Nekem nincs bajom, de meg kell állítanunk ezt a szárnyas
bestiát, mielőtt még többen meghalnának! Egyébként hogy
kerültetek ide?
-Kaede segítségével jutottunk át a kúton. Szép a világod
Kagome, de megjegyezem, sokkal csinosabb lenne, ha nem tenné
a földdel egyenlővé egy nagyra nőtt pulyka.
A szörnyeteg morogva támadói fele fordult Hayuval a vállán:
-Ezek csak emberek...Azt hiszitek meg tudtok állítani?
-Nehogy az arcodra faggyon a mosoly Sesshomaru
annya!-kiabálta pimaszul Kagome.
-De el kell ismernem, nagyon csinos vagy, de azért nem
kérdezem meg, akarsz-e a gyerekeim annya lenni, mert túl
brutális lennél, Sesshomaru pedig nem örülne egy
féltestvérnek, neki ott van már Inuyasha!-nevetett Miroku,
ki szokás szerint letapizta Sangot, ki egy jól irányzott
pofonnal helyre rakta perverz hódolóját.
Hayu ördögi szemeire sötétség vetült, miközben a homlokán
lévő félhold vörösen ragyogni kezdett:
-Ostobák...
A madár csőre mögül újra fényvihar robbant elő. Kirara
könnyedén kitért a támadástól. Eközben Inuyasha megragadta
kardját és üvöltve lesujtott vele:
-Szélborda!
A sárga fényhullám bömbölve a szörnyetegnek csapott, de
annak fényes tollairól lepattant a támadás.
-Mi?-vicsorgott mérgesen a félszellem.
-A Halálmadár tollai túl kemények ahhoz, hogy a te kis
félszellem támadásod végezzenek vele. Az apád víz
volt...Anyád homok...Te sár vagy!-hunyorgott mosolyogva Hayu.
Inuyasha újra megmarkolta a ragyogó Tetsuigát. Ismét
szabadjára engedte kardja erejét, mire a madár összecsapta
irdatlan szárnyait, bűzös széllel csapva meg a fiút. A
Szélborda célt tévesztett. Az egyik felhőkarcoló
ablaküvegeinek csapódott neki, miket nem tört át, hanem
lepattanva róluk a felhők végtelen habjaiba merült bele.
-Az üveg...Visszaveri a Tetsuaigát?-tekintett a kardra Kagome.
Sango, Miroku, Inuyasha és Kagome egymásra tekintettek
elégedett mosollyal az arcukon, ugyanarra a ravasz tervre
gondolva. És Shippou is, kit csak most vettek észre, amint
görcsösen kapaszkodik a szerzetes ruhájában. Miroku
megdöbbenten tekintett a kis rókadémonra.
-Téged otthagytunk...
-Én is harcolok!-mosolygott.
-Csalogassuk minél magasabbra, hogy ne sebesüljenek meg az
emberek!-kiabálta Kagome.
A vicsorgó bestia Inuyashára tekintett. Szája kitárult,
miből ragadós csál habzott elő a tépni akaró agyarak mögül,
miközben egy, tűztől lobogó szemében a fiú tükröződött. A
tarajos nyelv éhesen hullámzott ragacsosan megcsapva a
rothadó levegőt, mikor átfőtte a csonttörő. A bestia
fájdalmasan felüvöltött, gyilkos szemeivel a magasba törő
Kirara fele tekintve. A hatalmas szárnyak elborították a
levegőt, amint kegyetlenül megfodorták a szelet. Hayu
hunyorogni kezdett, hangjában parányi félelem csengett,
miközben ostorával dühösen csapkodta a veszett vadat:
-Állj meg! Állj meg!
A madár nem foglalkozott gazdájával. Véresen vibráló
tekintetét az előtte szálló Kirarára szegezte, miközben
csőre vérszomjasan kitárult. A karmokon megcsillantak a
reflektorok fénye, mik imádkozó szemekkel figyelték a felhők
fele szálló terentményt. Kirara egy felhőkarcoló mellett
szállt, minek szintjei szaporán követték egymást. Mindjárt a
tetejére érnek! Inuyasha is a magasba szökkent. A Tetsuiga
felragyogott a kezeiben. Már látták az épület felhőket
súruló tetejét, alattuk, a feneketlen mélyben Tokio ragyogott.
-MOST!-sikította Kagome.
Kirara megállt. Az őrült madár elszáguldott mellette. Nem
tudta időben megállítani irdatlan szárnyait. Hayu vicsorogva
ellenfeleire meredt. Leugrott a szörny válláról. Miroku
kinyújtotta kezét, miből előtört a mindent elsöprő szél. A
Kazanaa kitépte a felhőkarcoló ablakait, miknek csillogó
záporával telt meg a levegő. A Halálmadár látóterét
elöntötték a csillogó, tépő szilánkok, mik elborították
egész, foszladó testét, mindegyikben egy apró, közeledő,
piros pont tükrződött: Inuyasha.
-Pusztulj te dög!-üvöltötte el magát a félszellem.
A Tetsuigából előrobbant a Szélborda, minek sárgás,
mindenható fénye a szörnyeteg hunyorgó szemében hullámzott
és növekedett, bekapva az összezsugorodott pupilláját . Az
óriási erő nekicsapódott a levegőben hullámzó szilánkoknak,
mikről a bestiára verődött, megsokszorozva a Szélborda
hihetetlen erejét. Eltűntek az árnyékok. Az eget mennyei
fény öntötte el, melynek vakító hullámaiban vicsorgott a
sipító szörny, minek haldokló sikolya beleolvadt a semmibe
görcsös testével együtt, körvonala lassan elhalványult, majd
szertefoszlott. Inuyasha szemei hatalmasra gúbadtak ki. A
ragyogó fényvihar hullámai, mik süvítve felemésztették a
Halálmadarat, egy arcot formáltak, ki kedvesen rámosolygott
a félszellemre. Izayoi volt...Inuyasha ujjait vágyakozóan
kinyújtotta. Kezeit langyos, bizsergető hullám simította
meg, mint egy örökké szerető anya édes ajkai, majd a
szikrázó fényvihar lassan halványodni kezdett, végül
pattogva szertefoszlott. A mélyben hullámzó tömegből
sikítozó örömujjongás tört elő féktelen taps kíséretében,
bár nem tudták, hogy mi végzett a borzalommal.
-Ez hihetetlen volt Kagome!-mosolygott Sango, amint hátra
tekintett-Kagome? Kagome?!
A lány nem volt mögötte...