2. fejezet: Ki is az az Este?

Három napig ment, mire megtalálta a kastélyt. Nagyjából olyan volt, mint Narakué, de nem vette körül gonosz aura. Sőt, ilyen tisztát még egy miko sem látott. A környéken élők nagyon szerették urukat. Kedves volt hozzájuk, és ha valaki nem kapott sok rendelést, mindig segített neki. Ugyanis itt majdnem az összes férfi a kardkovácsolásból élt. Élelemhez cserekereskedelem útján jutottak. Ez a terület híres volt a nagy erejű és tiszta aurájú kardokról. A palota ura nem engedte a rosszakarókat a közelbe. Az egész környéket, ami a palotához tartozott, egy nagy csatorna vette körül. Egyetlen kimenetel volt, egy híd a két rész között. Sesshomaru, miközben átment a hídon, azon gondolkodott, milyen okos is a palota ura, hisz így voltaképp saját erejét veti be a támadók ellen. Este Nagyúr ugyanis nemcsak a kardkovácsoláshoz értett. Ő volt a vízidémonok közt a legerősebb. Erejét ugyan nem mindig jó célok érdekében használta, de egy ideje megállapodott. Pontosabban 400 éve.

Az emberek a faluban nagyon megbámulták Sesshomaru-t. Mintha nem jött volna minden nap egy démon a palotához. Ez egy kicsit zavarta, de töretlenül ment előre. Hamarosan odaért a kapuhoz. Az őrök lekiabáltak neki.

-          Mit szeretnél, idegen?

-          A nagyuratokkal akarok találkozni.

-          Most nem ér rá. Ha kardot akarsz készíttetni, akkor a faluban próbálkozz.

-          Megbánjátok, ha nem szóltok neki azonnal. Mond meg Estének, hogy Sesshomaru keresi.

Az őrök meghúzták a vállukat, de azért az egyik elment. Berohant a palotába. Végigfutott egy nagy folyosón és odaért egy ajtóhoz, ami mellett egy nagy tál volt tele vízzel. Bekopogott. Egy fiatal lány nyitotta ki.

-          Nia kisasszony, kérem, Este Nagyúr itt van?

-          Igen, miért?- kérdezte egy hang belülről.

-          Uram, egy démon keresi önt. Azt mondja, ha nem engedjük be, megbánhatjuk.

-          Ha rosszat akarna, nem jutott volna át. Nem mondta a nevét?

-          De, Nagyuram. Valami… Sessymanu vagy…

A tálban lévő víz megremegett. Hirtelen kicsapódott az ajtó. Egy démon jött ki rajta. A haja hosszú volt és sötétkék, a szeme is világoskék, még a bőrében is volt egy kis kékes árnyalat. A kimonója felső része fehér volt, míg az alsó ugyancsak kék. Az arca feszült és meglepett volt.

-          Sesshomaru?- kérdezte.                 

-          Igen, Uram, csak nem jutott eszembe.

A démon kirohant az udvarra.

-          Kaput kinyitni!- szólt oda az őröknek.

Az őrök engedelmeskedtek, bár nem tudták, mi ütött az urukba. Sesshomaru belépett a kapun. Este elmosolyodott és odarohant hozzá.

-          Sesshomaru! Micsoda kellemeses meglepetés!

-          Rég találkoztunk, igaz?

-          14 éve.

-          Számoltad?

-          Csak most.

Megölelték egymást.

-          Szóval?- kérdezte Este.- Mi járatban? Gondolom, nem csak azért jöttél, hogy láss.

-          Hát, nem. Egy szívességet szeretnék kérni tőled.

-          Mindjárt sejtettem. Kerülj beljebb, gyere.

Bementek a palotába. Szinte az ajtóban Sesshomaru meglátott egy lányt. Biztos volt benne, hogy ember, érezte a szagán. A lány egy gyönyörű, világoszöld kimonót viselt és egy sárga szalaggal kötötte meg. A haja fekete volt. Sesshomaru biztos volt benne, hogy látott már szebb lányt is életében, de a látvány hirtelensége lenyűgözte. Olyan tisztának és ártatlannak látszott, mint a frissen lehullott hó. Este odavezette a lányhoz.

-          Sesshomaru, ő itt Nia, a nevelt lányom.

-          Üdvözlöm.- mondta a lány halkan.

Meghajoltak egymás előtt. Sesshomaru-t hirtelen elfogta a szomorúság. Eszébe jutott Rin, és ekkor észrevette, hogy mennyire hiányzik is neki a kislány.

-          Gyere, odabent elmondod, miért is jöttél.

Este és Sesshomaru Nia vezetésével bementek. A lány a nagyúr úgynevezett dolgozószobájába vezette őket. A szobában egy asztal volt, pár ülőgyékény, képek és néhány szőnyeg. Az asztalon különböző megrendelések voltak. A mesterembereknek ilyen papírokat kellett beadniuk, ha megrendelést kaptak. Ezeken rajta volt az illető neve, miből készüljön a kard, és hogy mikor lesz kész. Ahhoz, hogy az emberek ezt mind be tudják adni, meg kellett tanulniuk írni és olvasni. Mivel ebben az időszakban kevesen voltak írástudók, ezeket az embereket tartották a legműveltebbeknek akkoriban. Az első embereknek még maga Este tanította meg ezt a tudományt, végül kiválasztott néhány férfit, akik továbbadták a tudásukat az elkövetkezendő nemzedékeknek.

Sesshomaru és Este egymással szemben ült le.

-          Nagyuram, elmehetek?- kérdezte Nia.

-          Persze.

A lány kiment.

-          Na?- kérdezte Este.

-          Hát, ööö… haragudni fogsz. Sőt, le fogod szedni a fejem.

-          Hidd el, nem fogom. Mond el.

Sesshomaru elővette a Tensaiga darabjait.

-          ÁÁÁÁÁ!!!!!

Este szinte sírva fakadt.

-          ELTÖRTED!!!!

-          Nem én.- mondta Sesshomaru csendesen.

-          NÁLAD VOLT, MIKOR ELTÖRT?

-          Igen.

-          AKKOR ELTÖRTED!!!!

-          Nézd, nem az én hibám volt. De most az a legfontosabb, hogy összekovácsoljuk.

-          Nem olyan könnyű az, fiacskám! Én nem vagyok elég hozzá!

-          Tudom. 

-          Ide figyelj! Nem vagyok hajlandó olyannak kovácsolni, aki úton útfélen eltöri! Ezzel vedd nemnek, jó?

Sesshomaru vett egy mély levegőt.

-          Amikor eltört, Naraku-val harcoltam. Vagyis a reinkarnációval. De sokkal erősebb, mint ő.

-          Na és?

-          Aztán MEGHALTAM!

Este arca átváltott dühből csodálkozásba.

-          Mi?

-          Mondom meghaltam. Eltört a Tensaiga, aztán az öcsém élete került veszélybe és én meghaltam, miközben őt védtem! Aztán visszaküldtek, hogy elvégezzek egy küldetést, amihez elengedhetetlen a Tensaiga! Segítened kell! Kérlek!

-          Miféle küldetés?

-          Nem mondhatom meg. Megígértem.

-          Mégis kinek?

-          Az apámnak.

Este már tényleg alig értett valamit ebből.

-          Inutaisshou-nak?

-          Igen! És ő kért meg, hogy jöjjek el hozzád! Ő mondta, hogy te feltétel nélkül segíteni fogsz! De úgy látszik, tévedett.

Este felállt és odasétált az ablakhoz. Az arca gondterhelt volt. Fiatalnak látszott, ahhoz képest, hogy majdnem elérte a 1000. életévét. Ha az arcán boldogság tükröződött, akár 18 évesnek is nézhette volna az ember. Ha viszont szomorú vagy gondterhelt volt, legalább 50-nek látszott.

Hirtelen nagyot sóhajtott.

-          Ismertem az apádat, a születésétől a haláláig. Sok mindenen mentünk keresztül együtt, mint ahogy veled is. Hogy mondhatnék neki nemet, ha egyszer arra kér? Szinte érzem, hogy itt van.

-          Tehát hiszel nekem?

-          Igen, ismerlek. Nem szoktál ilyenekkel viccelődni. Csak annyit kérdezek, mivel kapcsolatos a küldetésed.

-          A világgal.

-          Ez jó bő magyarázat.

-          Ennyit mondhatok.

Este odament az ajtóhoz. Kiszólt az egyik szolgálónak.

-          Szólj az egyik lovásznak, hogy nyergelje fel a leggyorsabb lovat. Sietek. Úgy három nap múlva várjatok.

-          Hova mész, Este Nagyúr?- kérdezte Nia, aki hallotta az ura parancsát.

-          Messzire. Segítek egy barátomnak. Amíg távol vagyok, te véded a palotát.

-          Igen.

A lány nagyon szomorúnak tűnt. Este odament hozzá és megölelte.

-          Ne félj, hamarosan itthon leszek. Csak néhány nap.

Pár perc múlva már az istálló felé vették az irányt.

-          Figyelj, Sesshomaru.- kezdte Este.- Neked is figyelned kell a környékre. Attól tartok, kicsit hosszabb lesz az ott tartózkodásom, mint képzeltem. Totosai nem szokta ok nélkül elhagyni a műhelyét. És ha még az okát sem tudom megmondani, nehogy kihallgassanak, akkor végkép nem akar majd jönni. De elkövetek mindent. Ha mégsem sikerül, tudni fogod. Akkor gyere, és ketten együtt megmagyarázzuk neki, jó? Figyelj, hogy ne kövessenek. Hozd a Tensaigát is. Igaz, vissza kell jönnünk, a harmadik ember miatt. Tudod, miről beszélek.

-          Igen, nyugodj meg, nem lesz semmi baj.

-          És vigyázz Niára. Ha valami baja esik, megöllek.

-          Oké.

-          Nem oké. És milyen szó már az, hogy oké?

Sesshomaru még csak most vette észre, hogy használja a szót. Valamikor Kagométól hallhatta, ő használ mindig ilyen fura szavakat.

-          Régen hallottam. Na menj, mert még a végén kifutok az időből.

Este lova szélsebes volt. Pillanatok alatt eltűnt a láthatáron. Az emberek suttogni kezdek.

-          Miért megy el? Talán a démon miatt, aki jött?- kérdezte egy öregasszony.

-          Lehet. Szerencsére Nia kisasszony itt maradt, így kordában tarthatja.

Sesshomaru mindent hallott.

-          Mintha nem látnának minden nap démonokat.- mondta Niának.

-          Te elég, hogy is mondjam, egyedi vagy.

-          Egyedi?

-          Igen. Nem minden nap látunk itt ezüst hajú, arany szemű kutyadémonokat.

-          Jó, de vannak nálam furcsább szerzetek is.

-          De azok ide nem jönnek. Ők félnek Estétől.

Hamar beértek a palotába. Nia megmutatta Sesshomaru-nak a szobát, ahol aludhat. A démon hamar kifejtette, hogy ő csak végszükség esetén alszik, de azért megköszönte a vendéglátást.

-          Mond csak, Nia, mióta ismered Estét?- kérdezte Sesshomaru.

-          Amióta az eszemet tudom. Négy éves voltam, mikor magához vett.

-          És most mennyi vagy?

-          18.

-          14 éve vagy mellette?

-          Igen. A falumat lerombolták. Csak én maradtam életben. Egy darabig jártam a környéket, de a falvakban nem láttak szívesen. Ennem sem adtak. Már majdnem éhen haltam, amikor Este rám talált. Én a földön feküdtem legyengülten. Ő odajött hozzám, felültetett és adott egy szelet kenyeret. Képzelheted, hogy faltam! Végül elmeséltem neki a történetemet és neki nem volt szíve otthagyni. Úgyhogy most itt vagyok.

-          Szép történet.

-          Nem hiszed?

-          De…

Sesshomaru még életében nem érzett ilyet. A szívét mardosni kezdte a hiány érzete. Rin-t látta maga előtt. Nagyon idegesítette, hogy nem tud róla semmit. Vajon jól van? De mi van akkor, ha ő is… Nem, az lehetetlen. Rin nem halhat meg. Még túl fiatal. Alig látott valamit az életből.

„Ha Inuyasha nem vigyázott rá, akkor én megölöm!”- gondolta.

-          Sesshomaru Nagyúr!

A démon felkapta a fejét, de csak Nia szólt hozzá.

-          Olyan szomorúnak tűnsz! Mi a baj?

-          Csak… egy számomra kedves személyre gondoltam.

-          Már meghalt?

-          Remélem nem.

-          Hamarosan biztos találkozol vele.

-          Bár igazad lenne.

Hirtelen egy eszement ötlete támadt.

-          Nia, nem baj, ha egy napra elmegyek? Csak amíg megkeresem őt.

-          Rendben, menj. De ha Este megtudja, hogy védtelenül hagytad a palotát…

Sesshomaru-t most egyáltalán nem érdekelte, mit fog gondolni róla Este. Hisz ő is megtette 14 évvel ezelőtt…

Rin észrevétlenül ment el fürödni a többiektől. Inuyasha és csapata, meg Jaken is az igazak álmát aludta. Mikor odaért a patakhoz, szépen levetkőzött és bemászott a vízbe. Amióta Sesshomaru meghalt, a víz volt az egyetlen dolog, ami jókedvre tudta deríteni. Kicsit pancsolt, aztán kimászott, megszárítkozott és felöltözött. Egy darabig még nézte magát a víz tükrében, aztán úgy gondolta, visszaindul. Ahogy felállt, megdermedt. A vízben egy óriási szörny képe rajzolódott ki. Rin teljes testében remegni kezdett. Sikoltani sem volt bátorsága, nemhogy elfutni! A szörny felhördült és kinyújtotta a kezét. Felemelte a félájult kislányt a földről.

-          De jó! Megvan a reggelim! Nem is kellett olyan sokáig keresni.

Rin érezte, hogy a szörny megszorítja. Feljajdult fájdalmában. Úgy érezte, menten eltörik az összes csontja.

-          Először kiszorítom belőled a lelket, aztán megeszlek. Ne félj, a csontjaidat meghagyom a barátaidnak.

Újra megszorította, most erősebben. Hirtelen egy hátborzongató roppanás hallatszott. Rin bordája eltört. A kislány már egyáltalán nem gondolt a menekülésre. Alig kapott levegőt. Már alig látott. De ekkor megszólalt egy ismerős hang a szörny háta mögül.

-          Azonnal… leteszed… különben…

-          Különben mi lesz?

A szörny nem gondolta, hogy ez történik. Sesshomaru odarohant és levágta a szörny karját.  Azt, amivel Rint tartotta. A kar leesett a földre. A szorítás abbamaradt és a kislány megkönnyebbülten lélegzett fel. Nagyon fájt a mellkasa, de legalább levegőt kapott. Megpróbált a csatázók felé fordulni. Elakadt a lélegzete.

-          Sesshomaru Nagyúr!- suttogta.

A démon két csapás közt ránézett, tekintetük egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig összekapcsolódott. Rin a mennyországban érezte magát. Sesshomaru visszatért! Inuyasha mégsem álmodott! A démon hamar végzett a szörnnyel. Furcsa volt, de az egész teste elpárolgott. Most már csak a szaga volt a levegőben.

-          Rin!

Sesshomaru odament a kislányhoz.

-          Sesshomaru-sama!

A kislány átölelte a démont. Sírt, de nem a fájdalomtól. Hányszor, de hányszor imádkozott magában, kérlelte a túlvilágiakat, hogy küldjék vissza neki Sesshomaru-t, és most végre itt van! Rin érezte, hogy a démon is megöleli, de csak finoman.

-          Ne félj! Már nincs semmi baj!

Hirtelen megérezte, hogy az ékkőszilánk a jobb oldalában lüktetni kezdett. De nem azért, hogy kiszakadjon. Sesshomaru tudta, mennyit kockáztat ezzel, de végül rászánta magát. A szilánk erejének egy kis részét kiengedte a testéből. A fény körülvette Rin testét, majd visszatért a szilánkba. A kislány érezte, hogy most már nem fáj a mellkasa. Sesshomaru óvatosan felemelte őt.

-          Sesshomaru Nagyúr! Hol voltál ilyen sokáig?- kérdezte Rin.