-          Az menny idő?- kérdezte Sesshomaru.

-          Nem tudom. Úgy… két nap.

-          Sok.- döbbent meg Nia.

-          Igen, de így megmarad az ereje.- mondta Totosai.- Addig várnunk kell. Sesshomaru, a Tensaiga egy kicsit erősebb lesz, mint eddig. De ez nem azt jelenti, hogy ki kell próbálnod, mikor törik el.

-          Ne félj! Nem fogom!

-          Még valami. Meg kell tanulnod rendesen használni.

Sesshomaru igencsak megdöbbent.

-          Mert eddig nem használtam jól?

-          Nem tudod az összes védekezési módot, amit a kard tud. Gyakorolnod kell vele.

Este elnevette magát.

-          Úgy érted, öljön meg valakit, aztán élessze fel?

-          Nem. Majd rájöttök.

Sesshomaru és Este összenézett. Egyikőjük sem értett semmit sem. Végül felmentek. Rin a faluban játszott, egyedül. A többi gyerek félt, mert tudták, hogy az újonnan jött démonnal van.

-          Rin!- kiáltott ki neki Este.- Gyere be!

-          Igenis!

Mikor a kislány beszaladt, látta, hogy már mind feljöttek.

-          Kész van a Tensaiga?- kérdezte.

-          Még nem teljesen.- mondta Sesshomaru.- Várunk két napot, aztán megyünk, jó?

-          Vissza Jaken-samahoz?

-          Igen.

-          Jaj, de jó!

Rin örömében ugrándozni kezdett. Nia nevetve figyelte.

-          Gyere, mutatok valamit!- szólt, aztán elvezette a kislányt.

Mikor Este, Sesshomaru és Totosai egyedül maradt, az öreg kovács rögtön rátért a lényegre.

-          Sesshomaru Nagyúr, hogyhogy visszaküldtek?

A démon egy pillanatra nem tudta, mit feleljen.

-          Mert még van egy kis elintéznivaló dolgom.

-          Ennél kicsit nagyobb az ok, igaz?

-          Sajnálom, de nem mondhatom meg. Ha eljön az ideje, megtudod.

4. fejezet: A nagy felfedezés

Naraku épp a kémvarjú jelentését hallgatta, mikor Kagura lépett be az ajtón. A nőn nem nagyon látszott, de a szeme ki volt sírva.

-          Á, Kagura. Jó, hogy jössz.- szólalt meg hirtelen Naraku.

-          Valami történt, Uram?- kérdezte csendesen a szélboszorkány.

-          Nos, igen. Régi barátunk, Este, ellátogatott Totosai mesterhez.

Kagura értetlenül nézett Naraku-ra. Baráti találka, ugyan mi köze lehetne a tervükhöz?

-          Mondott valamit, ami felkeltette az érdeklődésemet.

-          És mi volt az?

-          Össze akar kovácsoltatni egy kardot.

Kagura most már tényleg nem értett semmit.

-          Látom, nem sejted, mire gondolok. Este és Totosai csak egyszer dolgoztak együtt egész életükben. Egyetlen egyszer. Nem tudod, mikor volt az?

A nő megrázta a fejét.

-          Drága barátunk, Sesshomaru kardjának elkészítésekor.

Kagura próbált közömbös maradni. Mindig, mikor a démonra gondolt, elöntötte a keserűség. Szerencsére Naraku még nem vette észre.

-          A Tensaigára gondolsz?- kérdezte végül.

-          Igen, arra. De most ez mellékes.

Naraku felállt és odasétált az egyik ablakhoz.

-          Most az a kérdés, mi késztette Estét, hogy megkeresse Totosai-t. A te dolgod az lesz, hogy ezt kiderítsd. Megértetted?

-          Igen.

-          Észak felé indulj. Nem kell bemenned a palotába, csak figyeld az embereket. Ne vond magadra a figyelmet.

-          Értettem.

Naraku intett, mire Kagura elhagyta a helyiséget. Még aznap elindult. Olyan érzése volt, hogy valami nagy meglepetés fogja érni annak a bizonyos Estének a kastélyánál.

Inuyasha egy fa tövében ült és önsajnálatba merült. Nem rég csaptak össze egy nagy szörnnyel, és őt az első menetben kiütötte. Csak Miroku lélekjelenlétén múlott, hogy nem taposták agyon. Hirtelen Kagome és Chijo jött oda hozzá.

-          Még mindig bánkódsz?- kérdezte Chijo.- Majd legközelebb te mented meg Mirokut.

-          Nem ez zavar!- csattant fel a fiú.- Máskor is segített már nekem.

-          Hát akkor?- kérdezte Kagome.

Inuyasha hallgatott.

-          Nyögd már ki!- mordult rá Chijo.

-          Fogd be! Sesshomaru és Rin meghalt, te meg itt jópofizol!

-          Sajnálom, ha megbántottam az érzelmeidet, de én soha sem találkoztam ezzel a bizonyos Sesshomaru-val! Fogalmam sincs, milyen volt! Úgyhogy ne várd tőlem, hogy látványosan szenvedjek!

-          Nem várom el tőled! Csupán megértést kérek!

Azzal Inuyasha felállt és elment.

-          Nem értem.- mondta Chijo.

-          Nézd, Sesshomaru a bátyja volt, még ha nem is voltak olyan jóban, fáj neki a halála.- próbálta csitítani Kagome.

-          Nekem is meghaltak a szüleim! De három hónap után már nem voltam így letaglózva!- fortyant fel Chijo.

Egy darabig mindketten hallgattak.

-          Ne haragudj!- mondta halkan Chijo.- De elegem van abból, hogy semmit sem tudok erről az egészről. Ki volt ez a Sesshomaru és mit csinált?

-          Hát...- kezdte tétován Kagome-, ezt nehéz elmagyarázni. Ő volt Inuyasha bátyja és már régóta az egyetlen rokona is. De jobb, ha az elejéről kezdem.

Kagome belekezdett a történetbe. Elmondta a démon történetét, hogy miért gyűlölte Inuyashát, hogy került hozzá Rin, mi történt a halála előtt. Chijo szájtátva hallgatta. Már rég lement a nap, mikor Kagome befejezte a mondókáját.

-          Nahát!- álmélkodott Chijo.- Fura egy figura lehetett! Főleg azzal a holddal a homlokán!

-          Igen, néha az volt. Nagyon tiszteletet parancsoló külseje és magabiztos, néha talán túlontúl nyugodt hangja megrémítette az embereket. Mindenki félt tőle.

-          De Inuyasha nem.- tette hozzá Chijo.

-          Nem vallaná be, de szerintem egy kicsit igen.

Chijo elnevette magát.

-          Bár ismertem volna!- suttogta.

-          Ha kicsit jobban megfigyeled Inuyashát, hasonlít rá, nem gondolod?

Chijo végiggondolta a hallottakat.

-          Most hogy mondod, tényleg.- felelte.- Néha ugyanolyan mogorva.

-          Ühüm.- mondta Kagome.- Most már vissza kéne mennünk.

-          Igazad van.

A két lány visszaindult a táborhely felé, ahol a többiek már várták őket. Chijo kibékült Inuyashával és végül lepihentek.

Két nap múlva a Tensaiga is kihűlt. Mind lementek a műhelybe. Rin kicsit megijedt a hatalmas terem láttán, de miután körbejárta, már egyáltalán nem félt.

-          Azt hiszem, készen van.- mondta Este, azzal felemelte a kardot és meglendítette.

-          Szerintem is.- tette hozzá Totosai.- Remélem, jól működik.

-          Én remélem a legjobban.- súgta Sesshomaru.

Rin ugrálni kezdett.

-          Végre megyünk! Végre megyünk!- kiabálta.

-          Igen, most már mindjárt.- mondta Este.- Merre indulsz?- fordult oda Sesshomaru-hoz.

-          Megkeresem az öcsémet. Aztán elintézem a feladatomat.

-          És utána?

-          Azt nem tudom.

-          Néha beugorhatnál hozzánk is. Lenne mit megbeszélnünk.

-          Rendben van. Gyerünk Rin!

Sesshomaru átvette a Tensaigát Estétől. A kard azon nyomban lüktetni kezdett, ahogy a szilánk is a démon oldalában.

Mikor felértek, összefutottak Niával. A lány nem szólt semmit, csak nézte őket. Kikísérte Sesshomaru-t és Rin-t a kapuig. Este és Totosai is velük ment.

-          Remélem, még találkozunk, Sesshomaru Nagyúr!- suttogta Nia.

-          Biztos, hogy fogunk. Igaz, Rin?

A kislány hevesen bólogatott.

-          Most már elmondod, mi az a hatalmas küldetés?- kérdezte érdeklődve Este.

-          Nem. Majd.

-          Miért?

-          Mert.

-          Ily szűk magyarázat mögött rengeteg dolog áll, igaz?

-          Igaz. Figyelj, el fogom mondani, de még nem szabad. Tudod, hogy ígéretet tettem.

-          Igen, mondtad. Akkor vigyázz magadra! Szeretnélek egészben viszontlátni.

-          Viszlát!- kiáltott Rin.

Nia mosolyogva integetett nekik. A faluban az emberek megkönnyebbülten súgtak össze.

-          Na végre! Már azt hittem, örökre itt maradnak!- hallották az egyik öreg hangját.

-          Ne féljetek, még majd jövünk!- kiáltott oda neki Sesshomaru.

Az ember megrémült e szavak hallatán, de ez már egyiküket sem érdekelte. Rin örvendezve ugrándozott Sesshomaru előtt, a démon pedig örömmel nézte a kislány felhőtlen jókedvét. Amíg a faluban mentek, a rájuk váró veszélyekre gondolt, de miután kiértek, rá is átragadt Rin hangulata és már egyáltalán nem izgatta a jövő.

"Majd csak megoldjuk valahogy." gondolta, majd kihalászta a folyóból a kislányt, ha már egyszer belesett…

Kagura a kastély közelében szállt le egy hegyoldalban, aminek a tövében egy út futott.

-          Minden túlontúl békés. Fel kéne dobni a hangulatot.- gondolkodott hangosan.

-          Meg ne próbáld!- szólt egy hang a háta mögül.

A boszorkány összerezzent és ijedten hátrafordult. Végül látta, semmi veszély nem fenyegeti.

-          Mit keresel itt, Bichotsu?

Egy rövid, lila hajú férfi állt mögötte. A szeme szürkén csillogott. Arca szép és fiatal volt.

-          Naraku mondta, hogy jöjjek utánad. Nem nagyon bízik benned.

A férfi letérdelt mellé.

-          Mert benned lehet bízni?- vágott vissza Kagura.- Csak az ékkőszilánk miatt vagy ilyen nagylegény!

-          Tény, hogy még mindig gyerek volnék, ha nem lenne bennem. De így erősebb vagyok, mint régebben. Az az ostoba félszellem majdnem legyőzött.

-          Megölted a bátyját. Persze, hogy megsokszorozódott az ereje.

-          Nem akartam megölni! Csak azért halt meg, mert volt olyan ostoba, hogy eléugrott! Nem akartam!

-          Jól van, na!

Kagura tovább nézte az embereket. Bichotsu lehajtott fejjel ült mellette.

-          Most meg mi bajod van?- kérdezte a szélboszorkány.

-          Te nem vagy szomorú azok miatt, akiket megöltél?- kérdezte őszintén a férfi.- Az a démon megvédte az öccsét. Meghalt, de megvédte.

Kagura megveregette a Bichotsu vállát.

-          Tudom, hogy benned bízhatok, úgyhogy elmondom neked, amit érzek.

A nő szemébe könny szökött.

-          Azt a démont Sesshomaru-nak hívták, és…

Elharapta a mondatot. Bichotsu értetlenül nézte.

-          Mi a bajod? Kagura?

A boszorkány szája tátva maradt. Szaggatottan lélegzett és a szemei is kimeredtek.