A macskalelkű

1. rész

-Igen fiam! Azaz! Az oxónium-ion! És mi a másik?
-A hidroxid-ion, tanár úr!- felelte magabiztosan egy fiú a buzgó tanárnak.

-Igen az! És a…

Kémia órán ültem. Gondolataimból ez a párbeszéd zökkentett ki. Hito felelt. De utána rögtön belemélyedtem álomvilágomba. A zöld erdők jutottak eszembe. Amint sétálgatok magányosan, illetve a gondolataimmal együtt. Hiányzik valami belőlem. De nem tudom,mi.

…

-Kicsim! Irány lefeküdni!- mondta anyu energikusan. Nem tudom megérteni, hogy bír ennyire aktív maradni estére is. Én örülök, ha nem dőlök rögtön az ágyba, miután hazaértem.

-Jó, mindjárt! Csak ezt még befejezem!- szóltam vissza unottan.

…

Az ágyban.

„Nagyon álmos vagyok. Aludnom kéne…”

…

Álmaimban.

Egy széles, nagy, zöld réten futottam. Vakított a zöldség, a fű, a virágok, de nem volt időm a tájban gyönyörködni. Valaki futott utánam. Nem mertem hátranézni. Tudtam, hogy menekülnöm kellett. De a lábaim egyre nehezebbé váltak.

„Ne hagyj cserben!”- gondoltam.

De nem engedelmeskedett. Gátolt. Hirtelen megálltam. Hátranéztem. Legnagyobb meglepetésemre egy fiú állt mögöttem. Másra számítottam. Valami nagyra, vérengzőre. Rideg tekintete volt, hosszú, ősz haja csillogott a napsütésben. Sárga szemei voltak! Öltözete is meglepő volt. Buggyos nadrágot viselt, valami kimonó-szerű felsővel, és a bal vállán tüskés páncél ékeskedett. Tekintete megvetést sugárzott, nem mertem megszólalni.

-Ki vagy, ember?- kérdezte szárazon.

-Én..én…

-Mondd meg, ne dadogj össze-vissza!- parancsolt rám ellenvetést nem tűrően.

-Himiko.- válaszoltam remegve.

-Hogy kerülsz ide? –az újabb száraz kérdés.

-Nem tudom. Lefeküdtem aludni és… most itt vagyok.- válaszoltam értetlenül.

-Értem. Ezek szerint áttörtél a kapun? Emlékszel még valamire?

-Csak arra, hogy kinyitottam egy ajtót. Várjunk… honnan tudod, hogy nem idevalósi vagyok?

-Ilyen ruhát nem visel senki, még az ostobák sem.- hideg felelet.

-Aha..kösz.- azt hittem elsírom magam.

-Szóval emlékszel még valamire?- nem akarta abbahagyni.

-Igen. 7 ajtó volt. Volt egy piros, egy citromsárga, egy narancssárga, egy kék, egy sötétzöld és egy világoszöld. Én a kéken jöttem be.

-Miért?- a kérdés nagyon furcsán hangzott, a teljes megvetés érződött belőle, de ugyanakkor… valami ügyetlen figyelmesség is.

-Megérzés…- feleltem az ő stílusában.

Elkezdtem gondolkodni. De akkor most mi lesz? Hiszen nem tudtam visszamenni!

-És akkor most mi lesz?- kérdeztem reménykedve.

-Mi lenne?- gunyoros kérdés.

-Nem tudok visszajutni! Már próbáltam, de nem megy.

-Ettől féltem…- válaszolta ridegen.

-Köszönöm a megértést, teljesen igazad van, én vagyok a hülye, hogy idekerültem tudtomon kívül és most nem tudom, mi legyen…- feleltem idegesen.

-Akkor velem kell jönnöd. Ja és felvilágosításként: a középkori Japánba kerültél.- tette hozzá hanyagul.

-Aha… értem…- ledöbbentem. Féltem, sajnos éreztem, hogy ez bizony a valóság!

-Akkor megyünk??? Van egy szolgám, Yaken, de ő egy jó félévig távol lesz tőlünk, tudd, és ne lepődj meg.- úgy érzete magát, mint valami császár.

-Te nem vagy ember. Mi vagy te? Egy ember nem viselkedik így, nincs ilyen ember, nincs…- nem értettem, hogy lehet valaki ennyire kegyetlen??!!

-Szellem. Egy kutyaszellem. Ez az emberi alakom. Megvetem az embereket. De sajnos mivel szükségem van rád, ezért velem kell maradnod. –felelte közönyösen.

-Akkor minek kell együtt maradnunk??? Nem akarom egész életemben azt hallgatni, hogy az emberek milyen hülyék!! Elegem van belőled! Utállak!

Elkezdtem rohanni, de hirtelen előttem termett. Megfogta a csuklómat, de csak finoman. A következő mondatok nagy erőfeszítésébe tellettek, látszott, mennyire szenved tőlük:

-Bocsánat… hogy ilyen… gonosz voltam veled. Csak, nem szoktam hozzá az… emberek társaságához. Nem… szívlelem őket.

-Miért? –kérdeztem gyanakvóan.

-Semmi közöd hozzá!- váltott vissza eredeti stílusába. Levette a kezét a csuklómról. Elindultunk.