2. fejezet

Bűntudatot éreztem, lehet, hogy túl messzire mentem? Bocsánatot kellene kérnem tőle. Ezt gondoltam magamban, miközben megérkeztünk egy gyönyörű tisztásra. A közepén egy öreg, de annál szebb szomorúfűz állt. A végében pedig egy barlang a tisztásnak, mellette pedig egy csodálatos tavacska. Visszatükröződött a fény róla, nagyon szép látvány volt.

-Milyen szép!- feleltem lélegzetemet visszafojtva.- Itt fogunk lakni?

-Igen.- hallatszott az egyszerű válasz.

…

Este a tűznél:

Éppen húst ettünk. A férfi disznót fogott, azt sütöttük ki. Megszólaltam:

-Hmm… nagyon finom ez a hús!

Nem érkezett válasz.

-Figyu, szeretnék bocsánatot kérni azért, hogy délelőtt olyan furakodó voltam.- mondtam szégyenlősen.

Ismét semmi. A férfi gondolkodott, hogy mit feleljen, de nem jutott eszébe semmi megfelelő.

-Rendben… akkor megyek lefeküdni! Jóéjt!- vetettem véget a kínos csendnek.

-Jóéjt…- kissé szomorúan válaszolta.

…

Éjszaka.

Egy sötét erdőben botorkáltam, sárga szempárok vettek körül. Nem tudtam menekülni. Megbénultam a félelemtől. Összerogytam, sikítozni kezdtem. Ekkor egy kar kezdett rángatni. Rájöttem, hogy ez egy álom volt. A férfi ébresztett fel.

-Ébredj!- mondta kis kétségbeeséssel a hangjában.

Felébredtem, ránéztem a szellemre és zokogni kezdtem. Beleborultam a férfi karjaiba.

Ő meg ügyetlenül simogatni kezdett, hogy megnyugtasson. Nem túl gyakran csinált ilyet, főleg emberekkel nem!

Percekkel később, miután megnyugodtam, felnéztem rá.

-Mondd, megmondanád, hogy hívnak? Még nem is említetted!- kérdeztem kissé szégyenlősen.

-Sesshoumaru.

-Értem. Köszönöm, Sesshoumaru, hogy megvigasztaltál.

-Nincs mit. Mi történt? Mit álmodtál?- kérdezett.

-Sárga szempárok vettek körül. Féltem!- válaszoltam még mindig remegve.

-Aha. Mitől?

-nem tudom pontosan. Valakitől, aki kényszeríteni akar valamire.- furcsának tartottam.

-Értem.- egyszerű válasz.

-Akkor alszunk tovább?- kérdeztem félve.

-Te még ezek után aludni akarsz?- furcsállotta a kérdést.

-Igen. Nagyon fáradt vagyok, és, ha… mellettem vagy, akkor nincs mitől félnem, úgy érzem… hiszen úgyis felébresztesz.- tettem hozzá zavarodottan.

-rendben. Jóéjt.- tömör, mint mindig.

Az éjszaka további része csendben telt. Nyugodtam aludtam tovább. Nem emlékszem, mit álmodtam, de reggel nagyon boldogan ébredtem. Sesshoumaru már ébren volt. Élelmet is szerzett, éppen sütötte. Illata egészen a barlang belsejében terjengett. Valószínűleg szarvast fogott.

-Jóreggelt!- köszöntem vidáman.

-Jóreggelt!- felelte nyugodtan.

-Látom, készen van a reggeli! Nagyon finom illata van!

-Köszönöm.

…

Miután jól belakmároztunk, eldöntöttem, hogy elmegyek fürödni.

-Nemsokára jövök, elmegyek fürödni!- kiabáltam be a barlangba.

-Rendben! De vigyázz! Errefelé hemzsegnek a szellemek. Kimegyek őrködni.- válaszolta parancsolóan.

-Ööö, jó! De ne leskelődj!- nagyon zavarba jöttem!

Kimentünk. A tónál minden gyönyörű volt. Csillogott a felszíne, áttetsző kék színben pompázott az egész.

Elkezdtem vetkőzni, megkértem Sesshoumarut, hogy forduljon el, és ne nézzen, csak ha szólok vagy sikítok. Nagyon kellemes volt a víz! Egy kis vízesést is felfedeztem a tó végében, odaúsztam hát. Vagy fél órán keresztül úszkáltam, amikor a szellem megszólalt:

-Kijöhetnél már!- idegeskedett.

-rendben! Sietek!- feleltem.

-Siess!- ripakodott rám.

-Jó jövök már!- kezdtem bedühödni.

Éppen kikecmeregtem, gyorsan felöltöztem. És szóltam neki, hogy hátrafordulhat.

-Mi tartott ennyi ideig???- hordott le.

-Muszáj volt kiélveznem ezt a szép időt!

-De ennyi ideig???

-Igen.- feleltem higgadtan.

-Akkor gyere már!- fogott ingerültem csuklón.

-Áu! Ez fáj! Micsinálsz??- nagyon megrémített.

-Beviszlek a barlangba! Elég volt ebből!- ordibált.

-Jó, de engedj el! Nagyon fáj!- elkezdtem könnyezni a fájdalomtól.

-Nem érdekel. Nekem nem fogsz parancsolgatni. Ember vagy, úgy is viselkedj!- válaszolta ridegen. Aztán ordított, ordított és ordított. Nem tudom, mi baja volt, de nagyon kikelt magából. Vagy ez lenne ő?...

Beértünk a barlangba. Elengedte a csuklómat, leestem a földre a nagy lendülettől. Nagyon megijesztett. A csuklómat nem tudtam mozgatni, nagyon fájt, még a körme nyoma is benne maradt a húsomban. Elkezdtem sírni. Zokogtam. Féltem és dühös voltam.

-MIÉRT KELLETT EZT TENNED??? GYŰLÖLLEK, AMIÉRT EZT TETTED!!! ÉRTED?? NAGYON FÁJ!!! LEHET, HOGY… eltörted…- belefulladtam a sírásba.

-Miért tetted ezt?...- szólaltam meg megint elhaló hangon, miután megnyugodtam.

-nem tudom. Mintha valami vezérelt volna rá. Én… sajnálom. Nem akartam. Nem én voltam. Tudom.- felelte bűnbánóan.

Nagyon ledöbbentem, hogy így is tud beszélni.

-Elhiszem, de akkor mi lehetett?- kérdeztem félve.

-Nem tudom.- mondta tanácstalanul.

*Az első pillanat.*

folyt.köv. ^_^