3. fejezet

Éjszaka álmodtam. Egy fehértigrissel. Olyan sárga szemei voltak, mint az előző álmomban a szörnyeknek. Odajött hozzám. A mancsával leterített a földre, mély sebet ejtve rajtam. De aztán… amikor azt hittem, megöl, átváltozott Sesshoumaruvá… és felébredtem. Nem értettem a jelentését.

-Jól vagy?- szólalt meg egy hang.

-Nem. Kimegyek sétálni.- válaszoltam ingerülten.

-Várj!- megfogta a kezem.

-Azonnal engedj el! Ne érj hozzám!- gyorsan kikaptam a kezem. Nagyon megijedtem. Rájöttem, hogy félek tőle.

-Mi bajod van???- kérdezte higgadtan némi ingerültséggel a hangjában.

-Félek tőled!- és kirohantam.

Otthagytam. Kifutottam a barlangból. Elrohantam a tó végébe a vízeséshez. Zuhogott az eső, bőrig áztam, de nem érdekelt. Ez izgatott jelen pillanatban a legkevésbé. Féltem Sesshoumarutól. Nagyon féltem. Tudtam, hogy nem tehet róla, mert nem ő irányította a tetteit. Hogy ezt honnan tudtam? Nem tudom, éreztem, és a megérzésekre ugyebár hallgatni kell. Gondolkodtam, gondolkodtam arról, hogy miért félek ennyire tőle, hogy miért ázom az esőben, pedig nagyon hideg van, hogy mi ez az egész, és hogy miért fáj még mindig annyira a csuklóm. Jobban megnéztem, nagyon be volt dagadva, alig bírtam mozgatni. Eldöntöttem, hogy elindulok gyógynövényeket gyűjteni, nem mintha nagy mestere lennék…

Az egyetlen, amit felismertem, az a kamilla volt, így téptem belőle, elindultam visszafele. Az egész erdő vízben úszott, a leveleken csak úgy zörögtek az esőcseppek. Visszaértem, kővel pépessé dörzsöltem a növényt, ráraktam a sebre. A ruhámból letéptem egy nagy darabot, hogy rákössem a csuklómra.

„Hű, de rutinos vagyok!”- gondoltam magamban ironikusan.

Úgy gondoltam, most már úgyis mindegy nekem, belemegyek a tóba, de azért a ruháimat leveszem, a bal kezemmel meg majd hadonászok addig, nehogy lejöjjön a kötés. A tó vize nagyon melegnek hatott. Vagy egy órán keresztül áztattam magam. Miután belementem, rá 5 percre elállt az eső, majd kisütött a nap. Nagyon meleg lett. A ruhám is megszáradhatott ennyi idő alatt, de azért úgy gondoltam, még gondolataimba merülök, addig áztatom magam.

Végül arra jutottam, hogy még mindig félek a szellemtől, még ha nincs is rá teljesen okom. Nem értettem semmit, de élveztem a szép időt. Idilli körülmények között nem lehet rossz dolgokra gondolni! Amúgy is, fő az optimizmus, majd minden megoldódik… vagy nem. Azért az előbbiben reménykedtem.

Felöltöztem, persze előtte megszárítkoztam a napon. Tudtam, hogy Sesshoumaru úgyse mutat hajlandóságot arra, hogy a büszkeségén egy apró csorba is essen… mennyire jó lett volna, ha egy másik Sesshoumarut ismerek meg! Egy kedves, szelíd, érzelmekkel teli Sesshoumarut. De nem így volt, ehelyett egy büszke, beképzelt, üres lelkű szellemmel voltam összezárva egy barlangba… de azért így se bántam annyira. Legalább van társaságom, aki hoz enni, aki vigyáz rám, mert megvéd más szellemektől. És helyes… De mit is beszélek! Ugyanmár…

…

Este a barlangban, naplemente előtt.

Vacsoráztunk, minden úgy ment, mintha semmi sem történt volna. Semmi. A változatosság kedvéért húst ettünk, már nagyon elegem volt ebből.

-Elmegyek valami növényt szedni.- mondtam hirtelen és felálltam.

-Minek? Ez neked nem elég?- kérdezte kissé sértődötten, hidegségét megőrizve.

-Nem. Kell valami zöld, sietek vissza.- válaszoltam és útnak indultam.

…

Naplemente előtt nem sokkal érkeztem. Gyorsan megettem, amit szereztem, meg persze a húst is. Na így már sokkal jobb! Gondoltam magamban.

-Meg vagy elégedve magaddal?- kérdezte Sesshoumaru.

-Igen, így sokkal finomabb.- feleltem elégedetten.

-Ez azt jelenti, hogy már nincs is szükséged rám, nemde?- kérdezte fenyegetően.

Nagyon megijedtem.

-Hagyj békén! Ne merj hozzám érni!- kiabáltam és kirohantam a barlangból.

Ő jött utánam. Nyugodtam, higgadtan. Lassan téve meg minden egyes lépést, finoman. Elrohantam a fűzfához, leguggoltam a tövébe és zokogni kezdtem. Nagyon féltem tőle. Már majdnem lement a nap így elég sötét volt, már alig láttam valamit. Hallottam, ahogy közeledik. Még jobban összehúztam magam. És akkor… átölelt. Sesshoumaru. Engem. Átölelt. Nem értettem. Finoman, gyengéden, mint egy porcelánbabát.

-Nem akarom, hogy félj tőlem. Nem bírnám elviselni. Beleőrülnék. Bocsáss meg, hogy bántottalak, nem akartam, nem én voltam…- felelte gyengéden, közben simogatott. Éreztem az illatát, hozzábújtam alig érezhetően. Már nem féltem többé tőle. Felnéztem rá, hosszú, selymes haja simogatta a bőröm.

Ledöbbentem. Ez nem az a Sesshoumaru volt, akit én ismertem. Fekete, hosszú haja volt, szemei feketék, körmei rövidek. Ez egy ember volt.

-Te nem is Sesshoumaru vagy!- pattantam fel gyorsan.

-De én vagyok az, magam se értem, mi történt, miért vagyok ember… de azzá változtam. Pedig ez csak a félszellemeknél fordulhat elő. Szellemeknél nem.- felelte lágyan.

-Aha, biztosan.- bizonytalan voltam. Nem tudtam elhinni, hogy ez ugyanaz a személy. Tökéletes ellentéte volt. Kedves, megértő, aranyos, lágyhangú…

-Mutasd a sebed! Majd én ellátom.

Gyengéden megfogta a kezem. Kikötözte, megvizsgálta finoman.

-Hozok gyógynövényeket, pillanat múlva visszajövök!- felelte segítőkészen.

Pár perc múlva vissza is ért. Finoman lemosta, rátette a gyógynövényeket, bekötözte a sebet, egy új ruhafoszlánnyal (az övével!).

-Na készen is van! Milyen?- kérdezte reménykedve.

-Nagyszerű.- válaszoltam mosolyogva.

Elindultunk visszafelé. Éppen rámosolyogtam, amikor elbotlottam, de ő elkapott. Betámogatott a barlangba, leültünk a parázsló tűz mellé.

-Nagyon köszönöm, hogy így törődsz most velem.- hozzábújtam.

-Ez a legkevesebb.- válaszolta angyali mosollyal.

A vállán aludtam el. Nagyon boldog voltam. Ez az a Sesshoumaru volt, akire én vágytam… Még álmomban érztem, hogy magához ölel és együtt alszunk el.

* A második pillanat*