17. Fejezet: Könnycsepp a halál előtt

Inuyasha arca ráncos lett a rémülettől, amint megcsapta a
dühöngő robaj. A kitárulkozó kapu mögül már láthatóvá váltak
a férgek zsíros alakjai, mik kétségbeesetten próbáltak
kitörni a számukra szűk átjáró börtönéből, hogy cafatokra
tépjék az előttük állókat. Myouga Kagome vállán remegett,
készülve arra, hogy elmeneküljön a veszedelem elől, mire a
lány dühösen elkapta:
-Myouga, mik ezek?
-Jobb ha nem tudod...
-Miféle lények ezek?
-A démonférgek. Most pedig engedj el, talán még élhetek
egy-két órát!
-Mi ez az egész?
-A démonférgek a világmindenség legborzalmasabb
terentményei. Mindent felfalnak ami az útjukba kerül, legyen
bár élő vagy holt. Jónak és rossznak össze kellett fognia,
hogy elzárják őket, de most, hogy megnyitotta az átjárót a
semmibe, mely a szörnyetegek börtöne volt, bisztosan el fog
pusztulni minden!!! Most pedig eressz el! Még élni akarok!!!!!!
-Bisztos meg lehet álítani őket!
-Nem!!!!! Megállíthatatlanok! Nincs olyan erő, mely képes
megfékezni őket!!!!!
A várszomjas acsargás vad robaja megcsapta a levegőt, mely
hallatára Myouga ijedten kitépte magát Kagome ujjai mögül és
üvöltözve elszelelt:
-Úgyis megtalálnak! NEM TUDSZ ELMENEKÜLNI!!!!!!!!!!!!!
A csámcsogó hullám bődülve nekirontott a szűkös átjárónak
kipúposítva azt. Ashka vörös szemei gonoszul hunyorogtak,
miközben az ő agyarai is vérszomjasan felvillantak az
elégedett mosoly kíséretében, amint a tehetetlen Inuyasára
meredt:
-Te...Nagyon hasonlítasz rám...-azzal megreccsent az egyik keze.
Inuyasha saját magával állt szemben, romlott énjével, amit
csak egy valami éltett, a bosszú és a vér utáni
csillapíthatatlan szomj.
-Ezt akarta tehát Ashka!-sikoltotta Kagome-Nem időkutat
nyitni, hanem szabadjára engedni ezeket a szemét dögöket. De
miért?
Ashka karmai felragyogtak, miközben háta mögött az egyre
hízó átjáró mögött újra felsipított az éhes hullám. Hirtelen
Ayure jelent meg. Arany haja az arcába omlott, miközben
könnyektől mocskos szemeivel megvetve, mégis vágyakozva a
vicsorgó szerelmére nézett. A szörnyeteg kissé
megtántorodott. A hűséges és kitartó lány rábámult
szívszaggató szemeivel, miket átáztattak azok a sós
buborékok, mik hízva buggyantak elő belőlük, majd
kétségbeesett, nedves ajkai elszakították egymást és
könnyektől „vérző” szavakkal a fiúra üvöltött:
-Mit csinálsz? Miért csinálod ezt velem?
Ashkát lebénították a mart, pír szemek, mikben az ő, torz
arca derengett. Egy szörnyeteg volt...
A háttérben a kiéhezett robaj újra felbődült.
Inuyasha előhúzta a kardot, mire Kagome megfogta a kezét és
lecsitította. Ez a jelenet nagyon emlékeztette őket
valamire. Inuyasha szemei kigúbadtak. Mintha saját magát
látta volna, más szemével élve át az eseményeket. Ekkor
elborzadt. Ő is egy ilyen szörnyeteg lenne? Egy ilyen
vérszomjas, megállíthatatlan gyilkológép, mi mindent
szétszaggat?
Ayure remegve átölelte Ashkát, kinek derengő, vörös szemeire
tilakozó árny borult, mintha a sötétséget akarta volna
eltaszítani magától. A szőke lány könnyei csillogva
szétszóródtak a levegőben, miközben féktelen sikoltozásával
próbálta felébreszteni a fiút, kinek tekintetét újra sóssá
tette a vér:
-A világ szenvedést okozott! Most én jövök!-sziszegett.
-Mikor okoztam neked fájdalmat?-okádta könnyeit Ayure.
Harsány, gonosz nevetés hulláma lobogott meg a levegőben:
-Menj haza kis korcs!
Embertömeg gyűlt a fiú köré, kinek testét elöntötte a
rosszindulatú rikácsolás, mi a megvető mosolyok mögül habzott:
-Kis korcs!
-Takarodj kis korcs!
A gyerek nem értette a szavakat, de égették elméjét, mert
forró gyűlölet sugárzott belőlük. A fiú arany szemei sós
derengéssel teltek meg. A gonosz férfi ujjai nyikorogva
kitárultak eleresztve a síró labdát. A kisfiú átszaladt a
hídon anyjához. A nő bánatos szemeivel fiára meredt, ki
menedéket keresett hosszú hajtengerében. A gyerek ártatlan
hangon megszólalt:
-Anyu. Mit jelent az, hogy korcs?
A fiú nem értette, hogy mik azok az ezüstös csíkok, mik
végigfolytak a nő arcán. Hidegek voltak...Hirtelen forró
vörösség csorgott végig a fiú arcán. Mikor feltekintett,
szemeit elöntötte valami kegyetlen nedvesség. Anyja homlokán
seb tátongott, miből szaporán bugyogott a vér. Újabb, éles
kő csapódott a nőhöz, mi a földhöz csapta a törékeny testét.
Vigyorgó tömeg állt a túloldalon. Az egyik férfi képére
ördögi ráncok kunkorodtak fel, miközben kezét a magasba
emelve kitárta ujjait. A kődarab suhogva kettészelte a
levegőt. A fiú arcához csapódott. Rikácsoló , irtózatos
hahotázás zengett. A fiú lassan felkelt. Habzó vére ajkaira
csorgott, onnan le a földre. Szemeit nem lehetett látni,
azok ében semmibe merültek bele, miközben haját megfodorta a
sziszegő szél.
-Tanítsuk móresre a kis korcsot és az anyját!-ordított fel
az egyik ember.
Ashka vörös szemei felvillantak, miközben a torkában
szikrázó szilánk fekete ragyogása ébenné tette a lány
„olvadó” arcát.
Kagome szemei könnyekkel teltek meg. Inuyasha döbbenten
figyelte az eseményeket.
A bömbölő moraj újra nekivágódott az átjárónak. Egy
állkapocs már tisztán kivehető volt a sötét tarajok mögül,
amint éhesen felsipított habzó nyálával forróvá téve a levegőt.
Kagome felsóhajtott:
-Valahányszor, előtérbe kerül, hogy félszellem vagy, érzek
benned valami nyugtalanítót. A szent ékkő segítségével még
mindig egészen szellemmé akarsz változni?
-Ezt már megtárgyaltuk...
-Nem...válaszolj Inuyasha, még mindig egészen szellem akarsz
lenni? Hisz így is erős vagy.
-Ez a célom. Ne akard megváltoztatni.
-Mert félek, hogy ezzel elveszítenélek. Az ékkő nem csak az
erődet növelné meg, hanem a benned lakó...hogy is
mondjam...vad kutyát is.
-Keh...
-Nagyon furcsa vagy Inuyasha.
-Miért?
-Mert sosem tanulsz. A hatalom, amire vágysz, nem ilyennek
képzelted, te mondtad. Miután megölted az embereket...Mikor
Kaguya a tükörbe zárta emberi énedet...Te egy szörnyeteg
voltál. Azt ígérted, miattam félszellem maradsz.
Hirtelen minden emlék kettészakadt...
Ayure még mindig kétségbeesetten szorongatta Ashkát, ki
fuldokolva küzdött könnyei ellen, mikor a nyakán ragyogó
fekete ékkő fénye tisztulni kezdett, majd fehéren
felcsillant. De késő volt...A lány kezei hirtelen
elgyengültek, majd tehetetlenül leereszkedtek. Ayure még
utoljára rátekintett szerelmére nyugodt szemeivel, majd
mosolyogva megcsókolta a fiút, miközben lila ajkai mögül
előbuggyantak utolsó, csukladozó szavai:
-Hát mégi...sikerlt.....
….......................................................................
Ashka visszacsókolt, majd a földre tette a halott lányt és
mocskos kezeire tekintett, melyekről forrón vér csorgott le
ráfröccsnve a vörös fűre. Ashka rekedten kinyögte borzalmas
szavait, miközben szégyenkezve felállt:
-Megöltem...
Kagome sírva Inuyasha karjaiba borult, Miroku pedig Sangot
vígasztalta. Shippou még mindig Kagome lábában kapaszkodott,
ahogy az egész történet alatt, nem törődve azzal, hogy
miféle dolgok zajlanak le körülötte. Ashka arcára furcsa
árny borult. Kitépte a nyakából az ékkövet, majd a csapat
fele hajította.
A vérszomjas acsargás egyre erősödött. Az átjáró felnyögött
fájdalmában.
Ashka a hízó feketeség elé ment. Nyakából hullámzott és
sugárban spriccelt a forró vér, majd utoljára még Inuyasha
fele fordult bánatos és felvilágosodott arcával és egy
utolsó, kövér könnycseppet szülve, mely megloccsant a
földön, kimondta utolsó, tisztán hallható, józan szavait:
-Sose változz meg...-azzal széttárta karjait és a kapu fele
indult.
Inuyasha feléje nyújtotta a karját, de már semmit sem
tehetett. Ő akarta így.
A levegőt betöltötte a förtelmes csámcsogás...
Ashka teste megszűnt létezni...
A férgek hirtelen csalódottan felsikoltottak. Az átjáró
vesztett erejéből és zsugorodni kezett. Az „ajtó” kezdett
becsukódni.
Inuyasha szelíden megsimogadta Kagome arcát, amint a sorvadó
kapu fele tekintett, majd nyugtatóan megszólalt:
-Ne aggódj...Semmit sem tehettünk...
-A túlvilágon, ugye egymáséi lettek?
-Bisztos vagyok benne...
Miroku ekkor aggódva Inuyasháékhoz rohant:
-Várjatok!!!!!!
-Mi az Miroku? Vége van...
-Nem hinném...Zseniális...
-Mi?
-Az hogy az események közepette egy nagyon fontos eseményről
elfeledkeztünk.-mondta dühösen.
-Mire gondolsz?
-Ashka csak báb volt, hát nem értitek? Melyik kérdésről
feledkeztünk el? Kitől szerezte Ashka a Mennyek Madártoll
Talárját?
Hirtelen romlott, fojtogató szellő csapta meg őket. Kavargó,
lilás füst öntötte el az eget, mely kimérten és alattomosan
egy alakot formált...
Pók alakot...