-         Most meghalsz! – kiáltott Inuyasha és lecsapott Narakura a szélbordával…

-         Túl lassú vagy. – kacagott – Még életben hagylak. – azzal felszívódott.

Kagome ijedten rohant oda az összeeső fiúhoz. A sérülései súlyosak voltak, a lány Kirara segítségével bevitte az elhagyatott kunyhóba. Lefektette a hanyout Miroku és Sango közé, akiknek szintén súlyos sérüléseket szenvedtek. Kagome elküldte a macskaszellemet Kaedéért. Veszélyes lett volna ilyen állapotban szállítani a sebesülteket. „Amíg Kaelde anyó nem jön meg, elmegyek gyógyfüvet gyűjteni” gondolta Kagome és már indult is az erdőbe. Sippora rá hagyta vigyázzon Inuyasháékra, amíg vissza nem tér.

A kunyhó körül lélekgyűjtők jelentek meg hívva Inuyashát. A fiú nem sokat tétovázott követte a szellemeket, akik Kikiyokoz vezetik.

-         Inuyasha, hát jól vagy? – ölelte át a nő.

-         Jól. – felelte a hanyou kicsit szomorú hangon.

-         Csókolj meg! –

-         Tessék? -

-         Annyira aggódtam miattad. Csókolj meg! – Inuyasha megcsókolta Kikiyot.

„De hiszen nem akarom! Mi ez?! Nem tudom irányítani a testem, miért nem?!” – rémült meg a fiú.

-         Á, végre kezd hatni a bűbáj. Tudod, meguntam rád várni. Úgy döntöttem kicsit felgyorsítom az eseményeket. – a fiú szeme üvegessé vált, nem tükröződött benne semmi érzelem.

-         Most gyere utánam! – parancsolta Kikiyo.

A félvér szó nélkül követte, még végül eltűntek a messzeségben.

***

Kagome visszatért, már ott várt rá Kaede anyó.

-         Sango és Miroku sebeit elláttam, de pihenniük kell. –

-         Inuyasha… Hol van Inuyasha?! – rémült meg a lány.

-         Kagome… Tudod megjelentek Kikiyo lélekrablói… és elment. Nem tudtam megállítani… Sajnálom. – szomorkodott Sippo.

-         Talán veszélyben van! – kiáltott Kagome és elrohant.

-         Szegény gyermek… - jegyezte meg Kaede.

Sippo már rohant volna utána, de az anyó megfogta a kezét.

-         Hagyd. Nem tehetünk semmit. – mondta és kötést cserélt a sérülteken, akik még mindig nem tértek magukhoz.

***

„Inuyasha talán valami bajod esett. Remélem jól vagy” – Kagome e gondolatokkal futott, nem nézve merre megy, csak kereste Inuyashát.

Nekiment valaminek. Hátraesett és nagyot koppant a feje egy kisebb, kiálló sziklán. Minden elhomályosult előtte. Az utolsó dolog, amit látott egy alak volt.

-         Se… Sessomaru… - nyögte, majd elájult.

***

Kagome madárcsicsergésre ébredt, kinyitotta a szemét. Az első, amit megpillantott egy kedvesen mosolygó kislány arca volt.

-         Jó reggelt! – üdvözölte vidáman Kagomét.

-         Rin! De rég láttalak. – ismerte fel Kagome.

-         Jobban vagy már? –

-         Igen, csak azt nem értem hogyan kerültem ide. Mi történt? -

-         Én csak azt tudom, hogy éppen virágokat szedtem mikor Sesshoumaru – sama a karjaiban tartva téged ide hozott, és letett a tűzhöz. Ájult voltál. Jaken – sama többször is megkérdezte, hogy miért hozott téged ide, de a nagyúr csak morgott. –

-         Értem. Nos annyira emlékszem, hogy neki mentem valakinek, aki úgy látszik Sesshoumaru volt, elestem és bevertem a fejem. Ezek szerint Sesshoumaru hozott ide. –

Ekkor megjelent az említett. Fagyos tekintetével Kagoméra meredt.

-         Jaken szerezz ennivalót nekik. – adta ki az utasítást és leült Rin mellé. Hosszú csend, még a kislány sem szólalt meg, ami nagy csoda volt. A szellem bámulta a zavarba jött lányt.

-         Köszönöm. – szólalt meg végül Kagome.

-         Szánalmas. – köpte oda a lánynak.

-         Mi? Te hoztál ide nem, akkor meg miért hányod a szememre?! – kelt ki magából a lány.

Sesshoumaru arcára, erre gúnyos vigyor ült ki.

-         Nekem jöttél és beverted a fejed, persze egyből elájultál. Mi mást lehetett várni tőled? – mondta higgadtan Sesshoumaru.

-         Én örülök, hogy itt van! Szeretem Kagome – samát. – lelkendezett Rin.

-         Én is szeretlek Rin. – mosolygott Kagome a kislányra. – Sesshoumaru beszélnem kellene veled négyszemközt. – folytatta komolyra fordítva a szót.

-         Mit akarsz?! Hr, gyere utánam. – kicsit meglepődve ugyan, de elindult – Aunt vigyázz Rinre! – szólt vissza háta mögött, majd eltűnt a rengetegben Kagoméval együtt.

***

Egy vízeséshez értek. Érdekes egy forrás volt ez. A víz hat méter magasról zúdult a tóba mégis olyan halk volt, hogy alig lehetett hallani érkezését. Sesshoumaru leült a tó partjára, Kagome követte példáját.

-         Nos, miről akartál velem beszélni? – kérdezte kicsit sem érdeklődő hangon, de majd belehalt a kíváncsiságba.

-         Tudod… - kezdte – Az öcséd elment Kikiyohoz, de nem tért vissza. Nagyon súlyos sérülései voltak. Nekem még korábban mondta, hogy egyszer elviszi és megöli. A barátaimnak is súlyosak a sebeik, így őket ott hagytam egy kunyhóban Kaede anyóval. Egyedül indultam megkeresni, de nem fog menni. Segítségre lenne szükségem. –

-         És rám gondoltál? Miért segítenék neked? Te is nagyon jól tudod, hogy utálom az öcsémet… és mindenkit, aki vele utazik. Te is csak egy halandó vagy. -

-         Az lehet, de mégsem hagytál ott. – mosolygott Sesshoumarura.

A nagyúr kicsit furán érezte magát. Nem tudta miért, amikor Kagome rámosolygott késztetést érzett rá, hogy segítsen neki. Végül felállt és állarcként megvető pillantását vette elő.

-         Én fogom megölni az öcsémet, nem hagyom, hogy egy kis liba végezzen vele. Az a családunkra nézve is szégyen lenne. –

-         Köszönöm. – mosolygott ismét Kagome.

-         Mondtam már, nem azért teszem… - de nem tudta befejezni a mondatét, mert a lány egy puszit nyomott az arcára.

-         Gyere, siessünk vissza! – és kezénél fogva húzta maga után a ledöbbent férfit.

Nagyon meglepte, hogy a lány ilyen közvetlen.

„Lehet, hogy ez náluk így szokás, de akkor sem illik minden szellemet összevissza csókolgatni!” – dühöngött, mivel kicsit megalázottan érezte magát.

***

-         Sesshoumaru nagyúr hoztam ételt, ahogy parancsoltad. – mondta és végigmérte Kagomét – halandó, ülj le Rin mellé! –

Kagome odabattyogott a kislányhoz és letette magát a bársonyos fűre, majd megették a lopott kaját. Rin kicsit didergett, mert elég hűvös volt. Kagome ezt látva gondoskodva átölelte. A kislány felnézett rá és hozzábújt, olyanvolt ez neki, mintha Kagome az anyukája lenne. Ezt Sesshoumaru és észrevette, és örült, hogy Rin boldog. Nagyon megszerette a kislányt és bármit megtett volna érte, bármit!

***

Az éjszaka elég hideg volt. Kagome jól magához szorította az alvó Rint, hogy meg ne fázzon.

-         Fázol? – kérdezte Sesshoumaru Kagomét.

-         Nem. – hazudta.

A szellemet nem lehetett becsapni. Levette kimonóját és ráterítette a libabőrös lányra. Rajta már csak egy fehér pamut fölső volt. Közelebb ment a tűzhöz.

-         Köszönöm, de így te fogsz megfázni. –

-         Ostoba halandó. Én szellem vagyok. Nem betegszem meg olyan könnyen, mint az emberek. –

Kagome csak szelíden rámosolygott, gesztenyebarna szemei csak úgy csillogtak, ébenfekete hajával pajkosan játszott a szél.

-         Ne nézz így rám! – mordult fel Sesshoumaru, bűntudata volt, amiért az előbb ilyeneket mondott Kagoméről.

A lány csak nézte, nézte Sesshoumaru aranybarna szemeit.

***

Reggel, mikor Kagome felébredt Sesshoumaruval nézett farkasszemet. Először megijedt, de aztán minden az eszébe jutott.

-         Jó reggelt. – mondta kicsit nyúzottan.

Sesshoumaru nem felelt, csak elé tett egy nagy tál rizst hússal.

-         Egyél, mindjárt indulunk! – morogta.

-         Rin, hol van? – nézett körül Kagome a kislányt kutatva szemeivel.

-         Elmentek ételért Jakennel. Nem akartak felébreszteni. –

-         Akkor ezt te hoztad? – lepődött meg a lány.

Nem volt hozzászokva, hogy a szellem így viselkedik, hiszen mindig kegyetlennek mutatta magát. A szellem nem felelt, inkább elfordította fejét.

-         Köszönöm. – mondta Kagome, mert már biztos volt benne, hogy Sesshoumaru hozta neki az ennivalót.

Gyorsan mindent megevett, nagyon éhes volt.

Jaken és Rin tűnt fel a horizonton.

-         Nos indulhatunk? – sürgette őket Sesshoumaru.

Lassan összekészülődtek és elindultak. Rin és Jaken Aunton utazott. Kagome gyalogolt, de nagyon fájt a lába. Kicsit bicegett, ám ezt nem akarta kimutatni. Nem akart újabb okot adni a szellemnek a letorkollásra, így hát némán ment előre összeszorított fogakkal.

Sok ideje róhatták már az utat mikor Kagome megbotlott és elesett valamiben. Mindenki rá nézett. A lány megpróbált felállni, de összerogyott. Sesshoumaru közelebb lépett hozzá.

-         Érzem a véred illatát. – szólalt meg.

Kagome szoknyáján átütött a vér és bordóra festette. Sesshoumaru felhúzta a szoknyát, ahol az, piros volt. Egy mély vágás éktelenkedett a lány combján. Elég súlyosnak nézett ki, el volt fertőződve.

-         Mért nem szoltál? – kérdezte a szellem hidegen.

A lány lesütötte a szemét.

-         Hátráltatlak. – mondta szégyellően sebét.