Sesshoumaru levett egy kendőt oldaláról és óvatosan bekötözte Kagome combját, aki erre el is pirult. Eléggé fönt volt a seb. A szellem semmi efféle reagálást nem mutatott, pedig neki is elég kényelmetlen volt ez a helyzet. Miután befejezte az ápolást, hátára vette a lányt és így mentek tovább.

-         Köszönöm – súgta Sesshoumaru fülébe.

-         Elég sokszor mondod ezt. –

-         Sok mindent tettél értem, hálával tartozom. –

Az út további részében nem beszélgettek.

Este egy patak mellett pihentek meg. A hűs forráson, tükröződött a hold. Az égen csak úgy ragyogtak a csillagok. Kagome és Sesshoumaru a tűz mellett ültek és beszélgettek.

-         Miért törődsz velem? –

-         Rin szeret téged, úgy érzi te vagy az anyukája. – mondta, de nem ez volt a valódi ok…

-         Aha… Én is szeretem Rint, kedves kislány, de azt még mindig nem értem miért vetted magadhoz. -

-         Semmi közöd hozzá! – ordított a lányra, kicsit nagyobb hévvel, mint akarta.

-         Tudod, ez alatt a pár nap alatt, hogy veletek utazom, már rá jöttem, hogy te nem vagy ilyen. – kezdte szelíd hangon, amitől Sesshoumaru ledöbbent - Megpróbálod eljátszani a gonosz démont, akit hidegen hagy az emberek halála. – a szellem erre felkapta fejét, hogy visszaszóljon, de nem tette, nézte Kagomét, aki rámosolygott.

Ez a mosoly olyan szívmelengető volt, hogy Sesshoumaru majdnem elolvadt.

–       Nagyon szeretheted Rint, hogy miatta engem is megtűrsz. – fejezte be, majd felállt és Rint ölébe véve aludt el.

Sesshoumaru még sokáig ült ott és gondolkozott.

„Én nem csak Rin miatt tűröm meg… valahogy én is megszerettem… egy kicsit… talán. Mindegy, ha Inuyasha szabad lesz, elmegy vele és ez csak egy emlék lesz…”

***

Reggel mikor mindenki felébredt folytatták útjukat. Kagome lába már nem is fájt, hála Sesshoumarunak aki ellátta a sérülést.

Túl nagy volt a csönd, szinte már aggasztóan nagy. Ez Sesshoumarunak fel is tűnt, még éberebb volt, minden neszre felfigyelt. Egyszer csak megtorpant, beleszimatolt a levegőbe.

-         Itt van. – mondta nyugodtan.

-         Ho… - de Kagome nem fejezte be mondatát, mert egy démon jelent meg.

Kezébe vette a lányt, megszorította. Kagome alig kapott levegőt, próbált kiszabadulni a szörny karmai közül sikertelenül. Sesshoumaru nyugodt tekintettel odalépdelt, nem sietett.

- Nincs is szebb látvány egy halandó nő szenvedő arcánál. – kezdte a monstrum.

-         Mit akarsz itt? – kérdezte.

-         Ez a lány nagyon szép jó lesz ebédre. – dörmögte a három méteres szörny.

-         Őt nem eszed meg. Az enyém. –

-         Ne kötözködj kisember. –

-         Mikor tanuljátok már meg… ti hatod rendű senkik… nem a méret a lényeg. – azzal akkorát csapott a szörnyre, hogy az, menten összeeset és meghalt.

Mikor Sesshoumaru földet ért, hatalmas fájdalom hasított a mellkasába. Térdre rogyott. Kagome azonnal odarohant hozzá.

-         Sesshoumaru mi a baj?! – aggodalmaskodott.

-         Hagyj! – lökte félre a lányt, aki négy méterrel arrébb ért földet.

Sesshoumaru elájult. A lány ismét odafutott hozzá. Levette a férfi kimonóját. Sesshoumaru mellkasán egy kis karcolás volt, de az elkezdett nőni.

-         Méreg! – kiáltott fel Kagome – Rin, Jaken maradjatok itt! Mindjárt jövök! – azzal berohant az erdőbe gyógynövényekért.

Nemsokára vissza is tért, nagyon sietett. Elővette táskájából a ködszert és ellátta az akkorra már tíz centi étmérőjű lyukat.

-         Aunt gyere! – a sárkányló rögtön ott termett.

Kagome nagy nehezen felfektette hátára a szellemet, aki még mindig nem tért magához.

-         Gyertek, indulunk! – intett.

Jaken még morgott egy kicsit, hogy neki egy közönséges halandó nem parancsol, de aztán ő is elindult.

-         Kagome – sama ugye nem lesz semmi baja, ugye meggyógyul?! – lépett a lány mellé Rin.

-         Meg, meg fog gyógyulni, megígérem. – Kagome tudta milyen súlyos seb ez és egyáltalán nem volt benne biztos, hogy meg tudja gyógyítani.

Ahogy a szomorú kislányra nézett, akinek könnybe lábadt a szeme, úgy érezte ő a felelős mindenért, ő tehet az egészről.

Kagome megpillantott egy falut, gyorsabbra vették a tempót. Nemsokára oda is értek egy nagy háznál bekiáltott. Egy egészen fiatal fiú jött ki, haja hátul copfba kötve, szeme kidülledve, mereven állt előre, mintha ki akarna esni. Nem volt valami szép látvány. A fiú eltűnt a bambuszroló mögött, nemsokára egy idősebb férfi jelent meg.

-         Mit akarsz itt te lány? –

-         Szállást szeretnék kérni. Az útitársam megsérült, el kéne látnom a sebeit. –

-         Kotro… - nem fejezte be az elutasító mondatát, mert fia fülébe súgott valamit – rendben, gyere utánam. – mondta már jámbor és barátságos hangon. Kagome kicsit furcsállta a dolgot, de követte az alakot

***

Kagome egy szobában térdelt és kötözte a szellem sebét. Körülötte már mindenki aludt, legalábbis ezt hitte. A sötétben két szempár figyelte.

-         Biztos, hogy őt akarod? Szépnek szép, de nem nemesi családból való. –

-         Apám őt, csak őt. – suttogta.

-         Hát rendben, de a férje… – hagyta rá az apja.

***

A lány szenderegve térdelt Sesshoumaru mellett. Reggel volt már, a többiek mégis aludtak. A falufőnök fia lépett be a szobába, egy nagy tál ételt tett le a lány elé.

-         Rin, Rin ébredj. Egyél. – ébresztgette a gyereket.

Rin egy perc alatt megette, egy rizsszemet sem hagyott. Már nagyon éhes lehetett. A fiú szúrós tekintette jelezte, hogy azt Kagoménak hozta, de a kislány nem törődött vele, hisz napok óta nem ettek.

-         Köszönjük! – mosolygott a fiúra – Hogy hívnak?

-         Ta – Tae – Taeromaru. – dadogta.

-         Az én nevem Kagome, ő itt Jaken, ez a kislány pedig Rin, a szülei meghaltak és Sesshoumaruval utazik – mutatott a szellemre.

-         Ő a férjed, barátod, vagy valami ilyesmi. – bátorodott fel.

-         Nem, csak segít nekem. –

A fiú egy kicsit megnyugodott, hogy Kagome nincs férjnél.

-         Szükséged van valamire, hozzak valamit? – kérdezte.

-         Nem kell, köszönöm. Most elmegyek gyógyfüvekért. –

-         Veled mehetek. – pattant fel Taeromaru, olyan volt minta egy kölyökkutya. Izgatott és egyben vad is.

-         Persze. – felelt bizonytalanul, nem tudta mire vélje a fiú viselkedését.

***

Kagome egy fa tövéből szedett ki egy virágot. Leguggolt és próbálta gyökerestül kihúzni. Egyszer csak egy kezet érzett a vállán.

-         Taeromaru, de megijesztettél. – nyugodt meg, már azt hitte egy szellem – Mit szeretnél? – kérdezte barátságosan.

Taeromaru nem felelt, hozzászorította a lány vállát a fának és közeledett ajkaihoz. Kagome nagyon meglepődött, de volt ideje reagálni. Pofon vágta a fiút és elszaladt. Kisírt szemekkel lépett be a szobába.

-         Kagome – sama, mi történt?! – rohant oda hozzá Rin.

-         Semmi. – kapott észbe és gyorsan eltűntette könnyeit – Semmi nem történt. – mondta vidáman és letérdelt a szellem mellé, aki még mindig eszméletlenül feküdt.

A kötése átázott így lecserélte. Aggódott a Sesshoumaruért, már régóta nem tért magához. A sebe ugyan, már majdnem eltűnt hála Kagoménak, még életveszélyben volt.

„Nem állhatnak tovább, Sesshoumaru lehet, hogy bele is halna, ha útra kelnének. Nem lehetek olyan önző, hogy tovább menjünk. Maradunk, amíg meg nem gyógyul.” – gondolta Kagome

***

Este megint ott térdelt Sesshoumaru mellett. Hirtelen megremegett, Taeromaru állt mögötte.

-         Ne ellenkezz! Apám áldását adta ránk. – közeledett a lányhoz.

-         Ja, csak éppen a „mennyasszonyt” felejtették megkérdezni. – hőkölt hátra, de a fiú elől nem menekült.

-         Az enyém vagy! –

-         Nem vagyok én senkié! –

-         Az enyém vagy! -

Hátraszorította Kagome kezét és próbálta volna megcsókolni, ha valami félre nem löki.

-         Sesshoumaru… - csillant meg Kagome szeme.

A szellem összerogyott, még nem volt elég ereje.

-         Pihenned kell! – termett ott Kagome.

-         Indulunk! Most! – sürgette a lányt.

-         Azt mondtam, pihenned kell! – ellenkezet Kagome felemelve hangját.

-         Indulunk! – a lány nem vitatkozott tovább.

Jakent és Rint felültették Aunt hátára, aki eddik az istállóban heccelte a lovakat. Kagome még felkapta a táskáját és már úton is voltak.

Egy tónál táboroztak le. Kagome levette a kötést, a hatalmas lyuk helyén már csak egy aprócska heg jelezte, hogy ott három nappal ezelőtt nagy sérülés volt.

-         Hogy van a lábad? – szólalt meg hirtelen Sesshoumaru.

-         Már jól. – és azzal visszakötözte a szalagot a szellem oldalára – Kimostam.

-         Miért maradtunk ott, miért maradtál ott? –

-         Még nem lett volna tanácsos utazni veled. -

-         Az, az alak zaklatott és te eltűrted, csak mert nekem, nem lett volna tanácsos utaznom? … Ostoba halandó. -

-         Bele is halhattál volna, ilyen makacs mérget még életemben nem láttam, na mindegy most már rendbe jössz. Holnapra már kutya bajod se lesz. – mondta vidáman.

-         Köszönöm. – nyögte ki a Sesshoumaru.

Kagome úgy megörült ennek, hogy átölelte a szellemet, aki bele is pirult. Jaken még ébren volt és látta mindezt. Nem tetszett neki. Az ő nemes nagyura tűri, hogy egy halandó közeledjen hozzá.

„Rin más, ő még kicsi, de Kagome. Nem lesz ennek jó vége.”

***