-         Tudod, te meg Inuyasha két teljesen más személyiség vagytok. Ő már régen nekirontott volna, még akkor is, ha éppen összeesni készül. –

-         Ostoba halandó! Ne hasonlíts engem ahhoz a korcshoz! – háborodott fel.

-         Ami azt illeti, mindenképpen itt kell maradnunk még pár napig. A többiek itt fognak keresni engem. Addig leszel szíves normálisabban viselkedni velem. - Kagoméből csak úgy dőltek a szavak.

„Én igazán nem értem néha olyan kedves, de van, amikor egyszerűen kibírhatatlan…” – gondolkozott Kagome.

-         Mivel látom, erőre kaptál, én most elmegyek fürödni. – fejezte be a lány, majd elindult a közeli tóhoz.

Sesshoumaru most ledermedve ült ott, mint egy szobor.

„Hogy mert velem, a fenséges szellemmel így beszélni egy közönséges halandó?! Ha akarnám, bármelyik pillanatban megölhetném… Nem, ez nem igaz. Én egyáltalán nem akarom megölni…” – higgadt le a youkai – „Mi ez? A démon szaga… távolodik… KAGOME!” – a szellem semmivel sem törődve elviharzott.

-         Á, vége megfürödhetek. Olyan jó ez a hőforrás. – merült Kagome a melegvízbe.

-         Jó mi? – hallatszott egy ismeretlen hang.

-         Ki az?! – kapta oda fejét.

-         Uyoko… Te Kagome vagy, ha minden igaz. – lépdelt a tópartra a démon.

-         Mi… mit akarsz tőlem?! – sikkantott és vállig lebukott a vízben.

-         Tőled semmit. Sesshoumaru… -

-         Sesshoumaru… ismered? –

-         Igen ismerem. Kije vagy te neki? –

-         Kije? – értetlenkedett – Hát ez bonyolult… útitársa, halálos ellensége, gyógyítója… -

-         Szerelme? – nézett a lányra lángoló tekintettel.

-         Dehogy is, honnan veszel ilyesmiket?! – pirult el Kagome.

-         Hát akkor? Magához ölelt, féltett, nem úgy mintegy barátod. –

-         Nem emlékszem, hogy átölelt volna bármikor is. Félteni, meg csak én féltettem, azt se szerelemből, hiszen sérült volt. A Sesshoumaru féle szellemek, akik gyűlölik az embereket, nem igazán szoktak szerelmesek lenni. –

-         Nem?! Ostoba lány! Idegesítő vagy! – jelentette ki majd már indult is volna az ijedt lány felé, de valaki megfogta kezét.

-         Uyoko. Régen láttalak. – hallatszott a hűvös hang.

-         Egy pillanat. Nem azt mondtad, hogy nem ismered?! – pattant fel Kagome.

-         Hm, szépek. – mosolyodott el Sesshoumaru.

-         Mi? Á! – guggolt le ismét a vízben, annyira zavarba jött, hogy még a szemei is alig látszottak ki a vízből.

-         Ő itt Uyoko. Mikor még Inuyasha meg se született, apám eljegyzett minket. –

-         U… úgy érted, ő lány. – döbbent le.

-         Igen, nő vagyok. És megszégyenítettek azzal, hogy otthagytak. Emlékszel, 2000 év múlva a Hirakija vízesésnél. Letelt az idő, jócskán letelt. Lássuk csak három éve. Ott vártam rád három évet. –

-         Nem mondtam, hogy elmegyek. Feleségül meg végképp nem veszlek. -

-         Miért nem? Talán valaki mást szeretsz?! – dühöngött a démonlány.

-         Szeretet?! Ne légy ostoba… - fordított hátat.

-         Tudom ki az! – ordított most már könnyes szemmel – Megölöm! Megértetted, megölöm! – mondta és elfutott.

Kagome eközben kimászott és felöltözött. Meglepve sétált a szellemhez.

-         Ki a szerencsés? –

-         Nem tudom, miről beszélsz. –

-         Tudod te azt. Kit szeretsz? – érdeklődött Kagome.

-         Ostoba halandó. –

-         Elég komolynak látszott. Mi lesz, ha tényleg megöli? –

-         Ölje, feltéve, ha megtalálja. Elég nehéz olyas valakit megölni, aki nincs. –

-         Ha te mondod. – hagyta rá a szellemre, majd visszaballagtak a kunyhóba.

Sesshoumaru nem távolodott a lány mellől. Akárhová ment, mindig mellé telepedett. Kagome egy kicsit furcsállotta, de nem tette szóvá. Lassan elaludt. A szellem ott ült fölötte, ugyan úgy mint anno Inuyasha. Figyelte a lányt, minden apró mozzanatra felkapta a fejét. Félt… félt, hogy elveszíti azt, akit szeret. Magának is nehéz volt bevallani, de szerette… szerette Kagomét!

-         El kell mennünk innen! – ébresztette a szellem Kagomét.

-         El, de hát itt fognak keresni! És miért kell egyáltalán elmennünk? –

-         Uyoko… -

-         Azt mondtad, nem kell tőle félnünk. –

-         Nem, de én nem tudom megölni. Ha egy férfi eljegyez egy démont, esküt tesz, hogy soha nem bántja. –

-         Mit számít neked egy eskü? –

-         Varázslat… nem engedi, hogy bántsam. -

-         És Uyoko ő nem tett ilyen esküt? -

-         Ezt csak férfiaknak kell, nőkre nem vonatkozik. – mondta lenézően.

-         Értem. És mégis hova akarsz menni? –

-         Nem tudom… - morgott – Amerre a szél visz… -

-         Azért ennél nekem pontosabb úti cél kell. Keressük meg Sangoékat. – javasolta.

-         Rendben. – egyezett bele.

Egy kis idő múlva már úton is voltak. Kagoménak még mindig nem volt tiszta mitől fél Sesshoumaru. Többször is rákérdezett, de csak a szokásos „ostoba halandó” leszólást kapta válaszként.

„Egyszer már sikerült valamennyire közel kerülnöm hozzá, de most megint úgy viselkedik velem, mint azelőtt. Én egyszerűen nem értem…” – sóhajtozott a lány és mélabúsan baktatott Sesshoumaru mellett, aki követte Mirokuék illatát.

Este tábort vertek. A szellem tüzet rakott, mert eléggé csípős idő volt. Kagome mellé telepedett. Nagyon fázott, így közel ült a tűzhöz. Egyszer csak magán érzett valami meleget. Hátrafordult, látta hogy Sesshoumaru kimonója van a hátán.

-         Köszönöm. – mondta hálás szemekkel.

Sesshoumaru nem válaszolt, csak elfordult.

-         Kérdezhetek valamit? – szólalt meg végül a lány.

-         Kérdezz? –

-         A kendő a szívednél. Megtartottad… -

-         Meg, szép piros színe van. –

-         Szép piros, akkor miért a szívednél hordod. –

-         Nem megy a sárga-kék övemhez. –

-         Aha. – mosolyodott.

 Kagome közelebb húzódott és vállára hajtotta fejét, úgy aludt el.

Másnap újra útra keltek, de most sokkal oldottabb volt a hangulat. Bár a szellem még mindig fagyosan baktatott előre, Kagome sokat kérdezett tőle és ő válaszolt. A múltjáról faggatta. Sesshoumaru meg mindent elmondott neki Uyokoról. Hogy mikor tíz évesek voltak Inutashio megegyezett Marával, hogy ő elveszi a lányát. Hogy Uyoko mindig is odavolt érte, de őt nem különösebben érdekelte. És hogy soha nem akarta és soha nem is fogja feleségül venni. És mikor már esteledett, újra tábort vertek.

-         De, ha Uyoko ennyire szeret, nem lehet rossz „ember”. Adhatnál neki egy esélyt. Talán mellette megtalálod a boldogságot. -

-         De én nem szeretem őt. – visszhangzott az egyszerű felelet.

-         Hát igen nehéz bármit is szerelem nélkül tenni. Az ember nem akar azokkal együtt lenni, akiket nem szeret. Például, te is szereted Rint és akármennyire nem, mutatod ki, Jaken is a szívedhez nőtt. Nem igaz? -

-         De… És veled mi a helyzet? Szeretsz az öcsémmel utazni? –

-         Igen, ők mind a barátaim. Szeretek Inuyashával utazni. –

Sesshoumaru tekintete mélyen a lángokba révedt és keserűen mosolygott. Mintha most jött volna rá egy nagyon fontos dologra.

-         Mi a baj? – kérdezte ártatlanul Kagome.

-         Ostoba nem értesz te semmit. – komorodott el a szellem.

-         Akkor magyarázd el! Mit kéne, értene? –

Sesshoumaru nem felelt. Elfordult, felállt, majd elballagott. Magára hagyva ezzel az értetlenkedő lányt. Kagome csak nézett arrafelé amerre a szellem eltűnt. És lassan elaludt.

-         Most meghalsz! – hallatszott a kiáltás kilométerekre.

Kagome ijedten riadt fel álmából. Nem értette mi történt. Fel akart állni, de csak ekkor jutott el az agyáig: leszúrták. A lány hasából egy kard állt ki, felette egy szellemnő kacagott kárörvendően. Sesshoumaru ekkor ért oda.

-         Kagome! – üvöltötte, mikor meglátta a kínba nyögő lányt.

-         Mi a baj kedvesem? – kacagott Uyoko, majd felé vette az irányt és belé is, belé meresztette szablyáját – Szenvedj csak, én is szenvedtem miattad. – guggolt le a lány mellé – Ezek a halandók olyan törékenyek. – folytatta csevegő hangon.

-         Mi… miért? – nyögött fel még utoljára Kagome.

-         Mert téged szeretett… - mondta már szomorú hangon, kifejezéstelen arccal – Elmulasztottad az átkom, mondjuk nem értem, hogyan tudtad… mindegy, elveszem az életed. -

Ekkor Sesshoumaru, hirtelen felpattant és éles karmait Uyokóba mélyesztette. Arca dühös volt és elszánt.

-         Ho… hogyan? – préselte ki még magából, majd semmivé foszlott.

Sesshoumaru azonnal Kagoméhoz sietett. Elkésett… A lány mozdulatlanul hevert a tűz mellett. Tekintette üvegessé vált. Szeme, mely eddig melegséggel volt tele, most rémisztően üres volt és hideg. Körülötte minden a vér mámorító illatába burkolózott.

A szellem egy kicsit megtorpan. Olyan keservesen nézett végig a lányon, amilyet még ember nem látott.

-         Kagome… Miért?! – ordított fel – Miért?! – csordult le könnye.

A fák is vele sírtak, a szél szomorúan sepert végig a tájon és vitte tovább a hírt: Kagome meghalt. Ahogy a lány ajkán kicsordult a vér, lecseppent a földre, vörös rózsák nyíltak belőle. Ahogy kibomlottak, harmatcseppek estek le róluk és azokból is virágok nőttek.

- Miért?! Miért pont ő?! – ölelte magához.

Ekkor hasított bele a tudat:

„A Tenseiga!”

Leemelte az oldalán lógó kardot és keresett valamit.

„Nem látom őket, miért nem látom őket?!” – átnézett a rózsákra – „Mit csinálnak ezek?” – vagdalta le a rózsákat gyűjtő küldötteket.

Mikor már minddel végzett a virágszirmok megelevenedtek és visszaszálltak a lány testébe. Kagome hirtelen felcsuklott, kiadott valami lélegzésre emlékeztető hangot, majd újra visszaesett. Elájult.

„A Tenseiga csak egy esély az életre, nem gyógyít be minden sebet…”

A szellem ölébe fektette a lányt és bekötözte a vágást hasán. Meglepően jól csinálta. Nézte Kagomét és várta mikor ébred föl.

Kagome másnap reggel mozgolódni kezdett. Kinyitotta szemét és az első, amit meglátott az Sesshoumaru volt. A szellem ölében feküdt.

-         Jó sokáig aludtál. – szólalt meg végül a youkai.

-         Mi… mi történt? –

-         Megtámadtak, meghaltál, feltámadtál, aludtál, felébredtél, élsz. – összegezte röviden.

-         Megmentettél. – Sesshoumaru nem felelt – Uyoko… azt mondta… -

-         Azt mondta, szeretlek… - felezte be.

-         Igen… és meg akartam kérdezni… hogy ez… hogy ez igaz-e… - nyögte ki végül Kagome.

-         Igaz. – felelte higgadtan Sesshoumaru és kérdőn a lányra tekintett.

-         É… én – pirult el megint a lány – Tudod… én nem tudom, mit érzek. –

-         Értem az öcsémet szereted. –

-         Ne… nem tudom! … Megtennél nekem egy szívességet? … Várhatnék a válaszadással. Tudod, most teljesen össze vagyok zavarodva. –

-         Persze. – mondta fagyosan.

Ennyiben maradtak. Így indultak tovább Mirokuékhoz.

Út közben nem nagyon beszélgettek, csak pár szót váltottak lényegtelen dolgokról. Mindketten zavarban voltak, csak egyikük jobban kimutatta, másikuk nem. Egy pókdémont leszámítva semmi nem akadályozta útjukat. Békésen odaértek a faluba. Sesshoumaru beleszagolt a levegőbe, majd megállapította, barátaik a fogadóban vannak.

-         Jó napot! – köszönt be illedelmesen a lány.

-         Isten hozta! – lépett elő a fogadós.

-         Kagome! – hallatszott ekkor egy kiáltás és egy kétségbe esett hang is:

-         Pedig már majdnem sikerült. – ez utóbbi Mirokutól, előbbi pedig Sangótól származott.

-         Kagome mit kerestek ti itt?! – rohant a démonirtó barátnője felé.

-         Sango! Hosszú történet, de nem számít. Végeztetek? –

-         Igen. –

-         Meg kell keresnünk Inuyashát!

-         Nem, nem kell. – lépett be egy dühös hanyou egy rókadémonnal, aki egyből Kagome nyakába vetette magát.

-         Inuyasha? –

-         Nem a télapó. – ezen, mindenki jót nevetett, mi tagadás Inuyasha tényleg hasonlított a mikulásra – Ott kerestelek a kunyhóban, de nem voltál sehol. Azt hittem valami baj történt. –

-         Bocsáss meg Inuyasha. Nem tehetünk róla megtámadtak. –

-         Megtámadtak! – heveskedett a félvér.

-         Nyugodj meg! Már elintéztük Sesshoumaru végzett vele. Tényleg. – fordult most a szellemhez – Nem azt mondtad, hogy te nem ölheted meg? –

-         Én se tudom, hogy sikerült, de ez most nem lényeg. –

-         Mi történt? – érdeklődött a szerzetes,